nem kaptam levegőt, mozdulni, beszélni / sem tudtam, csak bámultam az eget, / ő meg a semmiből érkezve hajolt fölém, / nincs semmi baj, és én végig nehezteltem / rá ezért, pedig ugyanezzel a mosollyal / nyugtattam az intenzíven huszonöt év múlva, / mintha a legvége is katonadolog lenne, / mint egy ügyetlen érkezés.

Felálltam, odamentem az ablakhoz, az én szobámnál csak félig volt bedeszkázva, résnyire kinyitottam. Bámultam a csillagokkal teleszórt esti égboltot. Beleborzongtam a gondolatra, mennyi törvényszerűség szabhatja meg a bolygók egymás közötti viszonyát. Halkan dúdolni kezdtem David Bowie űrodüsszeiáját, a Space Oddity-t.

A személyesre, ahogyan harapom, / ízlelem és nyelem a félérett almát, / arra nincs magyarázat, // miképpen arra sem, / miért az éden emlékével porlad az almafa el? // A gyümölcs nem jut indokához, / ahogyan megformázódik itt, a szavam révén, / amely se így, / se úgy, hogy áldozatként fölajánlom, / nem istené?

Mikor elhordják a sátrat, / trapéz, tevék feldobálva / a bohócos kamionra, / és hangszóróstul elmennek, / egyedül ő emlékszik a / gyerekekre és anyákra. (...) Mikor elhordják a sátrat, / trapéz, tevék feldobálva / a bohócos kamionra / és hangszóróstul elmennek, / a gyerekek és anyák rá, / egyedül rá emlékeznek.

Lapos homokos földön, / szétszórt és meggondolt tüzek. / Az ember, mindegyik, / a kijelölt helyen guggol. / Egyenként és közel, nem karolnak egymásba. / Karjukat összefonják és kígyószínűek. / Köztük leszek, alighanem egyedül.

Én hordozom / az ő viharát, nekem kellett megölnöm / az ő emlékeit is, nekem kell / feltakarítanom a nyomokat, / és én vagyok az, akit megtagadtak. / A reggel pedig halott, / bármit is akarnék tőle.