az ember ül, és nézi a Szamost / legyek csapódnak ablaknak, szélvédőnek / kóbor kutyákat vadászik az úton a közrend / és kóbor embereket // az egyetlen helyi sorozatgyilkosra gondolok / hasonlított marlon brandóra és a / szőke női fejeket szerette / szétverni kalapáccsal // csak rombolás van meg a kísérlet / visszaállítani mindent a régire / árnyéképületek árnyaiba bújunk a nap elől / árnyaink árnyaiként

mikor még / nem gyűrt maga alá mindent az emlék / s híg hallgatásom nem vastag hazugság // beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem / csak síri messze van attól, ami / van, hanem más nevet ölt az időben: // soha többé!

Megkönnyebbülhettek, Kondor-angyalgyerekek, a mai óránk eddig tartott. / Menjetek, csengessetek ki. / Fejenként mini- / mum egy ötszázast, hogy megtartottam ezt az órát. / Ez a pénz megmarad, / de könyvért kapott honorárium könyvön vész el. / Írjátok be a jelentések minikönyvébe a hiányzókat. / Töröljétek le a táblát. Hozzatok friss krétát. / Fügét, csokoládét, dohányt. / Locsoljátok meg a virágokat. Szellőztessetek ki.

talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi / nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában / ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten / a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna / a zárat

nem kaptam levegőt, mozdulni, beszélni / sem tudtam, csak bámultam az eget, / ő meg a semmiből érkezve hajolt fölém, / nincs semmi baj, és én végig nehezteltem / rá ezért, pedig ugyanezzel a mosollyal / nyugtattam az intenzíven huszonöt év múlva, / mintha a legvége is katonadolog lenne, / mint egy ügyetlen érkezés.

Felálltam, odamentem az ablakhoz, az én szobámnál csak félig volt bedeszkázva, résnyire kinyitottam. Bámultam a csillagokkal teleszórt esti égboltot. Beleborzongtam a gondolatra, mennyi törvényszerűség szabhatja meg a bolygók egymás közötti viszonyát. Halkan dúdolni kezdtem David Bowie űrodüsszeiáját, a Space Oddity-t.