mint dióhéj, amit kibeleztek, / csónakot formált a tőlünk idegen, / minket megőrző anyag / - tárgyaink és otthonunk – // és elhajóztunk messze, / kieveztünk az ablakon

Betanítva él, mint / az állat vagy apró gyermek, // potenciális izgalomban, soha / meg nem valósulón, a véletlen / verőfényének kitett mongoloid / bizakodásban, hogy ezzel beszél

Egy nap, amikor tükörkép leszek csak, / ne hagyj magamra, kérlek, csak ints vissza, / hogy minden rendben, érj hozzám

az üvegajtó kilincse

Éjjel lesz újra. Nyálkás és hermelines éjszaka. Vállukon viszik a törpék a palástot. Élve temetik a sötét mögé a varázslót.

Nyáron egy tizenkét éves fiút / lőttek bele az Ipolyba / a magyar határőrök, / mert játék közben / véletlenül átúszott / a folyó közepén.

A zuhanás és az emelkedés belülről szinte ugyanolyan. / Egy élő kolibrit varrtak az űrruha dupla bélésébe. / A látszólag mozdulatlan távolság is a fény sebességével / áramlik be az űrutazó gömbbé szűkülő szívébe. / A súlytalanság templomában nem lehet térdre rogyni, / hogy visszatérő egységért vagy vízért könyörögjek.