Nemrég mászta azokat a csöveket, / darabjaikkal most másokat bánt, / nekik nincsenek falaik, melyek / közt álomra tudnak fejet hajtani, / és fájt, ahogyan gyermekkora másokon / csattant, a törések mentén tisztán / látni mindent egy emlékezésben, / mint prizmák, őrlik a sörösüvegek / az erőszakot a játszótér homokján

Hozzászólt, ezért felengedte magához a lány. / Senki helyett a részeg öreg tanárt, / és egy mozdulatába merevedett oroszlán hátáról figyelte, / ahogy beszélt a buddhizmus vörös színéről, / és a hetvenes évek kurváinak szobáiról. / Minden mondatát Heidi Fleissel kezdte, / „aki nem kurva, prostituált” / Az utolsó Los Angelesi madam, aki / most huszonhét ara papagájjal él, / Mert él!

Végül elfelejtettelek. A dühöm maradt csak belőled. A szavaidból ez az ócska étkészlet. / Valami, ami nélkülem nincs, pedig nem én csinálom. / Egy percünk van hátra, hogy valaki bejöjjön és elkezdje magyarázni a múlt időt. / Egy holt nyelven írom a leckém, 6 óra múlt.

utcává koptatott kősáv, minden / reggel. ugyanaz este. egész nap / folyékony szél fúj a parkba, nő / és véknyul a háztömb. sarkok // kerekednek. eltévedni, vissza / a házig. utca szélesedik, estére / még egy emelet, a parkban / feltöltött tó. szoba szűkül. // a bőrön az utolsó réteg tapéta

Kiskutyának egy kis Berettája volt, ami ugatott, nem úgy, mint ő, amikor néha megszólalt. Nem szeretett beszélni. De jó hallgató volt. Meg néha egészen okosakat is mondott, olyan nagy bölcsességeket, amiket az ember igaznak érez, a magáénak, életmegoldónak, de aztán tíz perc múlva nem is emlékszik rá. Csak arra, hogy hallott valami ilyet. Na ilyeneket szokott ő is mondani vagy hetente egyszer.

Ha kérted volna, / felsöpörtem volna a / plafonod leesett darabjait. // Ha segítettél volna / cipelni a vonaton a mákos gubát. // Ha látnád, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. // Ha.