Forrásponton

Részletek

Orcsik Roland: Harmadolás, Kalligram, Budapest, 2015.

Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten. Kritikus, az Új Forrás folyóirat Vers- és Zene rovatának szerkesztője. A Szegedi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a veszprémi Pannon Egyetemen tanult esztétikát és magyar irodalmat.

Orcsik Roland legújabb verseskönyvének borítószövegéből elsőként az derül ki, hogy a szerző a kötet szerkezetét az utolsó pillanatban átalakította: a cetlikre felírt verscímeket behunyt szemmel, konyhaasztalon „harmadolta”, bár a kezdő-, illetve záró verset még a rögtönzött szeánsz előtt kiválasztotta. A két szöveg (Boszorkánysziget, Aranykapu) térképzetei valóban átfedésben vannak egymással, de a köztük találomra elhelyezett darabok nem minden esetben képesek betölteni „helyi értéküket” – még akkor sem, ha a fentebb vázolt költői koncepció szerint elvileg nem is rendelkeznek ilyesfélével. Ebben a rendezetlenségben tehát ritkán fedezhetünk fel olyan elemet, ami valamifajta mélystruktúrára utalva egy irányba terelné a könyv anyagát.

Nehéz lenne meghatározni azt az erős, ugyanakkor ellebegő érzetet, ami olvasás közben magába keríti a befogadót. Hiszen pontosan a befogadás (mint olyan) problematikus volta alakítja ki azt a viszonylagos tudatállapotot, ami a versekbe foglalt, feltárandó jelenségek kiindulópontja és tárgya is lesz egyben. „Ne számíts elragadtatásra!” – szól a borítószöveg befejező kitétele, megelőlegezve ezzel a kötet elsőre nyersnek, lecsupaszítottnak és kimértnek ható beszédmódját, melybe mégis lépten-nyomon beszüremkednek az extázis különböző megnyilvánulási formái, pulzáló jelenései. Vibráló tájak, valószerűtlen élőlények tűnnek fel, miközben nagyon is hétköznapi szituációk játszódnak le a kutyasétáltatástól kezdve a vérvételig. Vagyis egyszerre nyílik meg a képzelet és a valóság labirintusa, egymásba játszva a két szféra keresztbe kötött érzékelésmódját, valamint az írás aktusának testbe zárt, bekebelező folyamatát, melyben a mélyre ivódott gyerekkori emlékek ugyanúgy feldolgozásra kerülnek, mint a frissen észlelt külső ingerek vagy a belső reflexek, indíttatások.

Mindeközben Szeged városának lírai látképe is kirajzolódik, a hol homokos sűrűséggel hömpölygő, hol jégpáncéllal borított, tükörsima Tisza folyamatos változásban lévő jelenléte mellett. És mintha egy képzeletbeli, őslényszerű folyó is ott tekeregne a versek vájataiban, különleges, helyenként mi(sz)tikus aurát kölcsönözve az időről időre kiáradó, felszínre törő költői képeknek. Az egyes írások viszont nem tudnak egy mederbe terelődni, s bár a szétszóródó szövegszervezésnek akár szimbolikus szerepe is lehet, egy precízen komponált, tematikusan tagolt, következetesebb kötetszerkezetben is nehéz lenne mit kezdeni bizonyos textusokkal, pontosabban azok rövid- és hosszú távú kifutásával.

A néhol tétova, néhol elnagyolt narráció ugyanis a legtöbbször kimerül a költői munka reflexszerű megfigyeléseiben, valamint a zajlófélben lévő, magát formáló versanyag felskiccelésében. Nem is elvarratlan szálakról van szó, inkább kiforratlan, olykor érdektelenségbe hajló metaforikus áttételekről, amelyek valahogy megragadnak az adott benyomás ötletes körülírása és a hozzá kapcsolódó szóképek önmagukon túlmutató kidolgozása között. A legtalálóbb részletek egyébként a szerző tacskójával, Dezsővel folytatott filozofikus párbeszédekből bomlanak ki. „»A szerelem cefréje önimádat«, / bökte vissza Dezső, / »másnaposan fáj tőle a fejed.« / Nem replikáztam azonnal, / meghajoltam a pimasz válasz előtt, / mégis összeszedtem magam: »A kivétel rontja a szabályt, / a jó ital pedig évek múltán is hatásos«, / válaszoltam diadalittasan / a kanapén elterülő, / fekete korcsnak.” (Négyszemközt) A kutya-gazda dialógusokon kívül a napfény városának folyékony szentélyéhez kötődő képzettársítások és elemi élmények teremtenek maradandó együttállásokat az újra meg újra kizökkenő – többek közt emlékeket rekonstruáló és mindennapi eseményeket rögzítő – futamok között, melyek sokszor csak rutinos ujjgyakorlatokként (Teljes erőből, Peremvidéki kéj, Nem kopik a hang) vagy a sorból kilógó, „térfogatkitöltő” adalékokként (Házi feladat, Nyelvemlék, Könny és kecsap) hatnak.

Ezzel együtt van egy szimpatikus szertelensége, elengedettsége ezeknek a daraboknak, a koncentráltabb kísérletek fókuszában azonban szervesebb összefüggések villannak föl. „…egy apró tündér / elhagyta a kék paripáját. / Azóta magában járja az erdőt, / csüggedten, mert nincsen párja, / nélküle láthatatlan, / csak néha tűnik elő, / amikor lúdbőrözik a víz, / sugdolóznak a bokrok.” – írja a Vilin konjic című versben Orcsik, sejtetve az érzéki látomások átlényegítő voltát, amely a következő részletben is felfénylik. „Megfordulunk, / a zaj elől a fák közé. // Beljebb, / az erdő forró anya- / méhében szikracsillanások: // Az aranykapu lángokban áll.” (Aranykapu) A legendás, öreg bálna-roncsként partra vont, majd lebontott hajó leírásában (Bontás), egy szürreálisan szétmálló álom visszaidézésében (Kvarc róka) vagy a fentebb idézett versekben tehát sokkal jobban artikulálja magát az a lírai hangvétel, melynek tónusában mindinkább Lanczkor Gábor vagy Győrffy Ákos megszólalásmódjának visszhangjai fedezhetők fel, az avantgárd ízek és az elévülhetetlen Tolnai Ottó-hatás mellett.

A mesés motívumok, illetve a már említett mitizáló attitűd késztetései úgy tűnik, elevenebb megoldásokat, fordulatokat idéznek elő a Harmadolás darabjaiban, mint az ún. hétköznapi történeteket továbbíró gesztusok, melyek nem képesek átfordítani magukat arra a költői nyelvre, amely nemcsak a lírai átlényegítés, hanem a versbe vetített világérzékelés alapvető viszonylatai felől is megközelíthető. Hiszen a – Heidegger/Hölderlin-féle – „költőien lakozás” nem feltétlen elvont (inkább folyton a tárgyát kereső) gyakorlatot, nem korlátlan (inkább a saját határait feszegető) létmódot jelent. Az Orcsik Roland által képviselt lírai karakter megfelel ennek az ideálnak, végső soron ügyesen lavírozva a realitás és a fantázia, az érzékiség és az intellektualitás, a visszafogott eszköztelenség és a tudatos hatáskeltés között, a kötet összegészében mégsem tud hozzáférkőzni a költészet (jobb szó híján) mibenlétéhez. „Erőt termel a fájdalom, / vágyat a vajúdáshoz: / örvények kavarognak a légben, / szaporábban lélegeznek a fák, / fokozódik a sodrás (…) a gátmetszés után / rúgkapálva sírt, / élni akart / a tájkép.” (Születő tájkép) A félig születőben lévő, erőltetetten világra hozott  írásokat pedig nem írják felül azok a kivételes részletek, melyekben a szerző befogadói (költői) kompetenciái egységesítő módon átformált valóságdarabokat forgatnak ki magukból.

A Harmadolás befogadása egyszerre hívhatja elő az olvasóból a felfokozott és a lanyhuló figyelmet, mintha a szerző mindig csak a forráspontig hevítené azt az időről időre megszilárduló, de alapvetően cseppfolyósodó versanyagot, melynek kontúrjait ennek a kötetnek nem állt módjában/szándékában letapogatni. Ahogy kifürkészni sem sikerült teljes mértékben a lángokban álló aranykapun inneni és túli jelenéseket. De lehet, hogy csak az olvasóra vár a feladat, hogy újra meg újra bújjon rajta. „Elfáradt a szemem, / becsukom a könyvet. // Lassan elpárolog / az olvasott adag.”