Képek a betűk sűrűjében

Részletek

Írta: Łukasz Woiński

Midőn bolyongtam Budapest sikátorai közt, beszélgetések keveredtek fülemben a szélzúgással, szavakat, intonációt, visszhangot hagyva a fejemben maguk után. Nyílt előttem a kapu a magyar nyelv kertjébe a nyelvtan geometrikusan rendezett ösvényeivel, az erős humor bőségesen termő fáival és a melankólia tavirózsájával.

Bár marslakó voltam Budapesten, nem ismertem a Szerb Antal által írt kalauzt. Akkor még nem tudtam magyarul olvasni. Az oldaltáskámban dátumokkal és tényekkel töltött bédekkerem lapult, bőröndömben pedig a kedvenc regényeim és novelláim fordításai, de én benyomásokat kerestem, az élet érdekelt. Kíváncsi voltam a terekre, amelyek formálták a magyar művészek belső tájait. A monumentális épületek díszes homlokzatai számtalan valós és kitalált esemény hátterét képezték ugyanis.

A déli Klotild-palota mellett elsétálva, a kötelező pohár borral elképzeltem Krúdy Gyulát, amint a Szindbádról szóló rendkívüli történeteit körmöli épp a Belvárosi Kávéházban. A Centrál Kávéház ablakán bekukucskálva azon gondolkodtam, melyik asztalnál ült Karinthy Frigyes, amikor vonatok dübörgése töltötte be a fejét. Elfojtott izgalommal és szorongással mentem a Bástya sétányra. El akartam képzelni, mit érzett Mihály, amikor megnyílt mellette a föld. Lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé a Budai-hegyekre, de az örvény nem volt ott. Valami mást tapasztaltam ehelyett. A szabadság érzése volt, boldogság, hogy egy olyan városba kerültem, ahol idegen vagyok, és mégis otthon érzem magam. Kívülálló vagyok, aki egy másik világ álmát mindig magában hordozta. Midőn bolyongtam Budapest sikátorai közt, beszélgetések keveredtek fülemben a szélzúgással, szavakat, intonációt, visszhangot hagyva a fejemben maguk után. Nyílt előttem a kapu a magyar nyelv kertjébe a nyelvtan geometrikusan rendezett ösvényeivel, az erős humor bőségesen termő fáival és a melankólia tavirózsájával. A Duna partján sétálva, a benyomások egyenletesen áramló sodrából igyekeztem kihalászni ennek a múlt látomásaival benépesített térségnek a lényegét. Suttyomban, hogy ne derüljenek ki szándékaim, elemeztem a járókelők arcvonásait, mert úgy tűnt számomra, így képes leszek megérteni ennek a helynek a rejtélyét.

Magyarországon az ellentmondások vonzottak a legjobban. A megalomán monumentalitás, amely egész létével óhajtja eltakarni a magyar ugar Ady Endre verséből származó emlékét. Luxus limuzinok, amik elővárosi villák felé tartva próbálják megkerülni a piszkos proletárnegyedeket. A keresztény Európát fosztogató pogány ősökre való büszke emlékezés. A keresztény Európa védelme a háborúk áldozatai ellen. Retorikai polgárháború és az egyének közötti szolidaritás. Nagyhatalmi pompa és a megaláztatás traumája. Gyarmatosítók és gyarmatosítottak. Lengyelként sokat értettem mindebből. Összevetettem a hasonlóságokat és a különbségeket. Otthonosan és idegenül éreztem magam. A kognitív disszonancia legtöbbször a legkreatívabb erőnek bizonyul. És én pont ezt kerestem. Csakúgy, mint sok más jövevény, aki évszázadok óta a Kárpát-medencébe vonul, kultúrák, nyelvek, ízek és illatok egyedülálló mozaikját alakítva ki itt. Egyesek arról álmodoztak, hogy egy csodálatos egész részévé váljanak, mások pedig kizárólagos jogokat szerettek volna szerezni erre a kivételes szépségre. Mindnyájan itt hagyták nyomaikat: templomokat, termálfürdőket, idegen hangzású neveket, verseket vagy golyókat a falakban. Említéseket a történelemkönyvekben vagy a nemzedékről nemzedékre örökített családtörténeteket. Évről évre egyre jobban beleolvadtam ebbe az emléktérbe és egyre többször tettem fel magamnak a kérdést: hol vagyok én ebben az egészben? Vajon jogtalanul eresztek gyökeret az idegen földben? Mindenki őszinte szívélyességgel fogadott, de vajon ez nem csak az udvarias vendégszeretet egy megnyilvánulása volt, amellyel próbáltam visszaélni? Ezekkel a kérdésekkel gyötrődve léptem be a budapesti éjszakába.

Hajnalban, féltudatosan ülve a barátaimmal a VII. kerület utolsó nyitott kocsmájában, a látásom elmosódott, és elnehezedett a szemhéjam is, mégis tisztán láttam, hogy nincs ebben ámítás. A helyemen vagyok. Körülöttem autentikus hús-vér emberek, egyének galériája, kifejező személyiségek összetéveszthetetlen vonásokkal. Azonban mindannyian ennek a földnek a gyermekei, képzeletüket a megosztott térség, a természet és a civilizáció harmóniája, a szellem állapotainak megfelelő évszakváltások alakították.

Milyen nyomot hagy az idei ősz a budapestiekben? Amikor minden lelassul, a mesebeli látványok még valószerűtlenebbé válnak. A turisták eltűntek, a helyi lakosság visszavonult otthonába, őzek bukkannak fel az utcákon, és egyre több baljóslatú varjú lebeg a parlament teteje felett. De nem várom Irimiás prófétát; amíg világos van, bemerészkedem a mellékutcákba, a gyanús területekre, hogy megismerjem a városnak szinte minden szegletét, és elmémbe rögzítsem a lehető legtöbb képet, amelyek majd a benyomások részletes panorámáját alkotják.

Bárhova is kerülök a jövőben, az elmémben lejátszhatok egy lemezt a magyar kalandjaimról, és az időutazó Szindbádhoz hasonlóan olyan helyekre térhetek vissza, amelyek már ma is fantasztikusan valószerűtlennek tűnnek. Ha elmegyek, a nosztalgia megmarad, s bennem is él majd tovább Budapest. A való élet ott van ugyanis, ahol mi nem vagyunk. Ami van, folyamatosan megszűnik. Az élet ott van, ahol voltunk vagy ahol lenni szeretnénk. Emlékezetben, képzeletben, irodalomban. Ezért ismét magyar könyvet nyitok. Incipit vita nova.

Łukasz Woiński 1988-ban született. A krakkói Jagelló Egyetemen lengyel és magyar szakon szerzett diplomát, majd a Balassi Intézetben a műfordítói képzést végezte. Jelenleg a Jagelló Egyetem Filológiai Karán doktori disszertációt készít Szerb Antal munkásságáról. Fő kutatási területe a magyar modern irodalom és az erdélyi kulturális határvidék. Vendégelőadásokat tartott a magyar nyelvről és kultúráról a marokkói Ibn Zohr Egyetemen Agadirban.