Németország Kínája

Részletek

Írta: Forgó Léda

Hetekig, hónapokig nedves köd lóg a levegőben, a nappali világosságot sem éri el a bágyadt fény, mintha vakok lennénk, a napsütés pedig csak egy távoli emlék. Az érzékszervek és az életkedv összezsugorodnak, mint érintésre a csiga csápjai és november lévén tudja az ember, hogy a tél még el sem kezdődött.

Hamburgban létezik egyfajta patriotizmus, ami más német városokban nincs. Az itteniek, akiket megismertem, mindig azt emlegették, hogy Hamburg a „világ legszebb városa”.

Aztán, amikor eljöttem ide, nem értettem, miről beszéltek.

Esett az eső és a napfény hiányának szürke filtere vonta be az utcákat. Autók parkoltak minden fellelhető résben, keresztbe-kasul, ferdén, itt-ott kilógva, egymást, fákat, bicikliket fél milliméter híján megcsókolva, mintha egy kiborult szardíniásdobozt kapirgáltak volna össze.

Egy intarziás, régi építésű házba költöztünk, aminek egyetlen 90 fokos sarka sincs, mintha egy hatalmas kéz összenyomta volna az épületet.

Ha nem lenne semmi a lakásban – mint például azon az első délutánon –, elöntené a fény. A világosság egy dupla ajtón át áradt be az egyik szobából a másikba, és a különös alaprajz lehetővé tette, hogy a lakás egyik legtávolibb szegletéből a másikba is elláthassunk.

De miután bekerültek a bútorok és mindenki magára csukta az ajtót, eltűnt a fényáradat, csak egy szűk, sötét labirintus maradt.

A szemben lévő házsor rendkívül közel van, belátni a szemközti lakásokba. A teljes élvezethez hozzásegít, hogy a hamburgiak nem használnak függönyt. Így rövid idő után kívülről fújtam, melyik lakásban milyen összetételű család lakik: házaspár, szingli vagy gyerekesek, tudtam azt is, milyen korúak, milyen a frizurájuk, milyen szokásaik vannak, hánykor esznek, mikor ülnek ki az erkélyre olvasni vagy virágot ültetni. Kicsit jobbra tőlünk az első emeleten a tévéprogramot is figyelemmel követhettem, többméteres képernyője volt az ősz hajú, szikár, sörösüvegbe kapaszkodó úrnak. Az emberi lét kinagyítva olyan, mint egy olcsó képregény. Szemöldököket láttam, orrcimpákat, de a mozgás volt a legbizarrabb. Egy-egy kocogó emberi alak sportöltözetben vagy az eget áthasító repülőgép, ami valószerűtlenül siklott a térben, mintha súlytalanok lettek volna vagy egy gyerekkéz mozgatta volna őket tétován.

Aztán, amikor megjelent az első meztelen nő harisnyatartóban, a kislányom pedig elképedve ült az ágya szélén, kiragasztottam egy fölhívást a szemben lévő a bejárati ajtóra: Kedves pornófogyasztó, kérem, óvja meg az önnel szemben található gyerekszobánkat a gusztustalanságaitól. Azóta soha nem fordult újra elő.

Hamar megszületett az agyamban az asszociáció, hogy Hamburg Németország Kínája. Annyi icipici sötét, telezsúfolt lakásban jártam, annyi öt négyzetméteres fürdőszobában, ahol mégis, minden milliméter szeretve volt és egy-egy gyertya, dekortárgy, dizájnerlámpa vagy az antik ritkaságok fényűző létre utaltak. Szűkösség és jólét keveredett egy légtérben.

Hamburgban tömegek rohamozzák meg a bérelhető lakásokat és udvarolnak a közvetítőnek még akkor is, ha csak egy sufniról van szó, szorgosan és alázatosan kezébe nyomva a doktori dolgozat hosszúságú kimutatást a rendszeres keresetükről és adósságmentességükről.

Az élet minden elemét és mozzanatát élvezetnek tekintik, itt lélegezni is gazdaggá tesz, minden kibérelt négyzetméternek aranyára van, itt a csúnya is szép.

Egyfajta boldogság-parancs uralkodik, ha valaki megbecsülésre vágyik, kifejezésre kell juttatnia, mennyire fantasztikus minden. Semmiféle negatív nem férkőzhet be a nyelvbe, jóhiszeműségről és jóindulatról kell tanúskodni errefelé. Pletykálni, vájkálni, megítélni másokat, mindez kínos csendhez vezethet. A kudarcélményeket és sorscsapásokat is, mint valami nagyszerű esélyt kell tekinteni a jövőt, vagy benső növekedésünket illetően.

Egyszer csak felfedeztem, hogy két nagy park mellett lakunk, az egyikben egy hatalmas tó van, a másikban egy széles folyó, az Alster folyik. Mindenhol csónakok, csónakházak, hajók, kajakok, stand up paddle-ok, vízibiciklik, strand-bárok. Aztán akármerre sétálgattam, nem szakadt vége a vízpartnak, a tóból keskenyebb folyócska lett és a folyó folyt tovább egyre, és villák mellett haladva, erdőn át, kiskerti telep, elhagyott ipari épületek, sporttelep, temető, lakóházak mellett újabb és újabb arculatot kapott.

Akárhol vízre lehet szállni, a város arculatához tartozik, hogy az utcán különböző csónakokat hordozó emberek közlekednek. Vannak, akik estefelé a bejárati kapuknál próbálják zsákokba gyömöszölni fabárkáik összecsukható vázát, mások pedig gigantikus gumicsónakokat szárítanak az erkélyükön.

Ha vízre száll az ember, hajókázhat hosszú kilométereken keresztül. Az Alster elágazásai vízi utakként hálózzák be a várost. Hajókázás közben belátni a kertekbe. A tekintet kúszik és kutat és fókuszálni próbál, belesni a villákba, de a hajó újra és újra elszakítja a pillantást a kíváncsiság titokzatos tárgyaitól és újabb kertekbe veti azt. Így aztán minden elkeveredik, csak röpke szilánkok maradnak meg a hipotalamuszban, hiszen ott a legbiztosabb az adatvédelem. Mert, ahogy az ablakokban nincs függöny, úgy itt sincs kerítés vagy sövény, a kertek olyanok tehát, mint a kiállítási tárgyak. A fű frissen nyírt és méregzöld, a bokrok merész formákra metszve, egy-két virító színű egzotikus fa, különböző ülősarkok, grillezők, csónakházak, fák lombjába épített gyerekkastélyok, fedett szaletlik, stégek, nyugágyak, minden készen áll az alapos kényeztetésre, minden korosztály és igény kielégítésére, mégis, a kertek szinte mindig üresek. Kutyát is csak porcelánból láttam.

Még az Alsternél is népszerűbb az Elba, amely homokos partjával tengeri atmoszférát áraszt. A part hosszan fut a mérgező anyagoktól feketére színezett folyó mentén, az egyik oldalán összezsúfolt villákkal, a másikon darukkal, konténer-teleppel, a nyers, minden romantikát mellőző iparosodás jegyeivel. A konténereken a külföldi feliratokat olvasgató hamburgiak előtt csurog el az egész világ.

Egy ismerősöm akart ott házat venni néhány milláért, ami villa helyett inkább egy vityillóhoz hasonlított. Olyan meredek, szűkös telken állt, hogy hegymászónak kellene lenned, hogy elérj a kapuig. Az ismerősöm hosszú, vékony végtagjai fürgén szökkentek fölfelé a meredeken, világos, a bozótban megvillant göndör, Pierre Richard-frizurája. Aztán elénk tárult a nagypanorámás Elba, a raktárhajókkal teli, mint egy képeslapon, és ő csak meredt a fölülmúlhatatlan gyönyörűségre. Csak akkor tűnt föl, milyen szép az orra meredek vonala, meg a pillantása, mintha az átélt gyönyörűség megszépítette volna az arcát.

Az én kedvenc hamburgi negyedem a Wohldorf, erdős vidék. Egy barátom, aki ott nőtt föl, beráncigált az erdő mélyére, amerre az egykori iskolája volt, át a Hazugok hídján, amit gyerekként próbált elkerülni, mert félt, hogy beszakad alatta.

Berlinben él és csak akkor találkozunk, ha valami sürgős tennivalója akad itt. Olyankor áhítattal járkál a lakásban, ahol a berendezést az ötvenes évek óta nem mozdították el, egyfajta transzban, szemét behunyja, szimatolgat, mindenhez hozzányúl, aztán végeérhetetlen történetekbe kezd. Régi írógépeket, leveleket, könyveket vesz elő, a falon pedig még ott lóg egy moziprogram a hatvanas évekből, valamint ősei arcképei barokk keretben. Intarziás bútorok, régiségek keverednek az ötvenes évek modernjével, a konyhafiókban kibogozhatatlan szimbiózisban vegyül az ezüst és a kacat.

Ez a barátom kissé csapzott külsejű, általában foltosak a pulóverei és lyukasak a cipői, nem utal rajta semmi a hamburgi nagypolgárságra, mégis, a város egyik leggazdagabb negyedében, azaz az erdőben annyira otthon van, mint egy igaz ügyért harcoló partizán.

Még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire a múltján csüngött volna. Mintha rettegne, hogy ha nem kapaszkodik belé, fölszívódik a világegyetemben.

Itt mindenki biciklizik, még télen is. Sötétben indulunk, különféle színű reflektorokkal teleaggatva, mint a karácsonyfák. Akárhová kerekezek, az út nagy részét víz mellett teszem meg. Belélegzem a nedves lombok vagy az édeskés víz szagát, közben megfeszülnek az izmaim, mert késésben vagyok, és minden lankadásra gyorsítok.

Legjobban esőben szeretek biciklizni. Akármennyire ódzkodtunk a spéci felszerelésektől, mégiscsak beszereztük a méregdrága nadrágokat és kabátokat, amikben a test nem izzad és teljesen száraz marad. Bár vagy tíz percig tart a beöltözés és utána úgy érzem magam, mint egy asztronauta, mégis, ahogy kigurulok az esőszagú aszfaltra, boldogsághullámok öntenek el. Van ebben valami világvége-érzés, mintha esőkabátban legyőzhetetlen lennék. Üres minden, az illatok erősebbek, enyém az utca, hasítom a levegőt, arcom a cseppek felé fordítom.

A legnagyobb luxus Hamburgban természetesen a napfény, pedig az adatok szerint Németországban itt a legnagyobb a napsütéses órák száma.

Ezt a téli sötét hónapok elfeledtetik az emberrel, így aztán, ha előbukkan az első napsugár, az egész utca az erkélyre költözik, az éttermek pedig a járdákra teszik ki a székeket és az asztalokat.

A tél traumája persze ettől még nem múlik el, tán mert nincs egyenletes meleg, minden pillanatban elillanhat, így aztán az itteniek csüngenek a napsugáron, mint anyja keblén az újszülött.

Szenvedélyesen próbálnak kihasználni minden napsütéses percet. Úgy fekszenek a szűk kis erkélyeiken, mintha a Riviérán heverésznének, divatlapokéval vetekszik az eleganciájuk.

Nyáron majdnem éjfélig világos van, egyszerűen nem ér véget a nap. Újra és újra bele lehet kezdeni egy másik tevékenységbe a nap folyamán. Tényleg azt érzi az ember, mintha az élet hosszú lenne. Sokszor este nyolckor kezdek kertészkedni. Vagy fél tizenegykor leugrok a Penny-be.

Aztán kopni kezd a nyár, november elején pedig azt veszi észre az ember, hogy fénytelen, szürke lyukba szorult és nincs kiút.

Hetekig, hónapokig nedves köd lóg a levegőben, a nappali világosságot sem éri el a bágyadt fény, mintha vakok lennénk, a napsütés pedig csak egy távoli emlék. Az érzékszervek, az életkedv összezsugorodnak, mint az érintésre a csiga csápjai és november lévén tudja az ember, hogy a tél még el sem kezdődött. Ez a mélypont.

Mégis, van egy előnye is az ilyen télnek. a hőmérséklet nem megy nulla fok alá, és egyszer csak elmúlik a hideg évszak, anélkül, hogy igazán fáztunk volna.

Még soha nem örültem valakinek csak azért, mert magyar, mígnem a morcona nagytestű férfiak, akik a rekamiét cipelték a lépcsőn fölfelé, hirtelen magyarul utasítgatták egymást. Miután fölérkeztek és mindent ledobtak a vállukról, megszólítottam őket és a bútorszállítókból sugárzó arcú kisfiúk lettek, akik kedvesen csevegtek velem. Könnyek szöktek a szemembe, talán mert soha nem találkoztam itt magyarokkal, nem úgy, mint más városokban, ahol ez nem ritkaság. Mégis elfojtottam magamban az impulzust, hogy megvendégeljem, vagy akár örökbe fogadjam őket. Nagy borravalót adtam nekik és hagytam, hogy kisétáljanak az életemből, ugyanúgy ahogy besétáltak oda. De sokat gondolok rájuk és ez nekem többet jelent, mert szilárd meggyőződésem, hogy az élet a gondolatokban játszódik le.

Forgó Léda Magyarországon született és nevelkedett, 1994 óta Németországban tanul és dolgozik, három gyermek édesanyja. Német nyelven írja regényeit, melyek közül az első 2007-ben jelent meg Der Körper meines Bruders (A bátyám teste) címmel. A kötet Chamisso-díjban részesült, melyet az év legjobb olyan regényének adják, melynek szerzője nem német anyanyelvű. Második regényét Vom ausbleiben der schönheit (A szépség kimaradásáról) címmel, 2010-ben adták ki. 2013-ban, a Seitenschlag című írásáért az ausztriai Hohenemsi irodalmi díj Elismerő fokozatát kapta. Jelenleg a harmadik regényén dolgozik.