Április-májusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Az elmúlt időszakban sokan, sokfelől panaszkodtak a folyóiratok ellehetetlenüléséről egyéni és makroszinten, ami fontos, ámde eredménytelen stratégiának bizonyult: ha ránézek a májusi miniszteri támogatásokra, még nem látom a megoldást (azt nem érzem megoldásnak, hogy a Lyukasóra kapott 8.000.000 forintot), a kollégiumi pályázati kiírások között nincs pótlólagos folyóirat-támogatásról szóló, és az NKA-alelnök Doncsev András sem említett ehhez kapcsolódóan semmi pozitívat HVG-nek adott interjújában (vagy csak az én figyelmemet kerülte el a dolog).

Ha jellemezni szeretnénk az erre reflektáló jelenlegi helyzetet, akkor azt láthatjuk, hogy a kettős sírás rendszere honosodott meg: sír az egyszeri folyóirat és szellemi köre, amely magáért aggódik, és sír a kulturális szféra egésze a folyóiratszcéna egészéért. Ezt lehet dühösen, méltóságteljesen, motiváltan-tettre készen (akkor persze már nem is sírás), esetleg apatikusan és beletörődően csinálni a belefeccölt évek, a fáradtság, illetve a harci kedv mennyiségének függvényében. A szféra kivéreztetettségének ismeretében egyik magatartásformát sem tudom elítélni, ellenben csodálom, ha valakinek (leglátványosabban és invenciózusabban a „Bírod a kritikát?” címmel promóvideóval is jelentkező Revizornak) ennél többre is futja.

Mindeközben ugyanakkor csekély az a kisebbség, aki befurakodna a saját kiskert és a műholdfelvétel perspektívája közti hatalmas térbe, hogy felmérje, mit vesztettünk mostanság. Ha ugyanis figyelmünket kicsit szélesebbre tárjuk az egyszeri kollégiumi döntéseknél, és az egyes folyóiratok személyes tragédiájánál, de még nem veszünk bele a globális válságbeszédbe, azt észlelhetjük, hogy több, nem jelentéktelen, de egyben ritkán láttatott alszektor is megsemmisülőben van. Én első körben kettőre hívnám fel a figyelmet: a világirodalommal foglalkozó lapokra és a veszprémi folyóiratokra.

Utóbbiak esete kevésbé látványos: a város (más, kevésbé szerencsés megyeszékhelyekhez viszonyítva pezsgő) folyóirat-élete a csúcson, a kétezres évek elején egyszerre működtetett három irodalmi (EX Symposion, Új Horizont, Vár Ucca Műhely) egy pedagógiai (Iskolakultúra) egy történet- és kultúrbölcseleti (Pro Philosophia Füzetek) és egy helytörténeti (Veszprémi Szemle) lapot, 2006-ban pedig ehhez csatlakozott a nevéhez hű regionális tanulmányokkal foglalkozó Mediterrán Világ (és a lista ezzel még nem teljes!). Ezzel egy időben ugyanakkor a megszűnések sora is elindult, ami az idén kulminál: a Vár Ucca Műhely a tavaly megjelent 50. számnál maradt abba (idénre már nem kaptak támogatást Fenyvesi Ottóék), a Mediterrán Világ évek óta csak összevont számokkal jelentkezik, az EX Symposion pedig az idén még meg tud jelentetni két számot, de ha a szerkesztőség Litera-netnaplóját olvasgatjuk, abból határozott jövőképet nem tudunk kiolvasni, a vég közeledtét annál inkább.

Mindez értelmezhető a Magyarországra áttelepült egykori Sympósok elleni merényletként is, én ugyanakkor a (várható vagy definitív) megszűnések egy másik oldalát fognám meg: a dél felé való tájékozódásunk esélyének, vagyis a kultúránkat szomszédainkhoz kötő kapcsok egyikének megszakadásaként. A Vár Ucca Műhely és az EX ugyanis mindvégig nagyon ügyelt az ex-jugoszláv kultúra magyarországi importjára: ennek egyik legutóbbi nagyszerű lenyomata az Exjugó lexikon volt. 

Mindez szomorúan köt át a másik, végveszélybe került ágazathoz, a világirodalomhoz, ahol az imént felsorolt veszprémi műhelyeken kívül három kiemelten fontos bázisnál is oltani készülnek a lámpát. Ez négy, egymáshoz kapcsolódó tény miatt problémás: 1) amennyire ez a statisztikákból tudható, a magyar könyvkiadás a rendszerváltás óta több külföldi szerzőjű művet, illetve világirodalmat forgalmaz, mint magyar irodalmat. 2) A folyóiratok viszont, ahogy azt a Világtalanul? című kötet előszavához kinyomoztam, nagyon erősen kötődnek a hazai irodalomhoz, primer szövegek és tanulmányok/kritikák szintjén is. 3) Ez azt is jelenti, hogy az arányaiban kevesebb magyar irodalom a kötet előtti fázisban sokkal jobban megismerhető, mint a világirodalom, a nagyobb számú kritikából pedig – ideális esetben – a minőségéről is biztosabban értesülhetünk. 4) Az a kevés világirodalmi szöveg, ami eddig megjelent, a tematikus lapszámokon túl (májusban ilyen volt például a Tiszatáj Nabokov-különszáma, amiről a következő alkalommal írok majd) leginkább a tematikus folyóiratokban koncentrálódott, amelyek vagy megszűnőben vannak, vagy már meg is szűntek. Ezek legfontosabbjai volumenükben és minőségükben a Magyar Lettre Internationale és a Nagyvilág voltak, jelentőségét tekintve pedig ott volt mögöttük – mondjuk a Jelenkorral vagy a Tiszatájjal egy szinten – a 2000 is. Hogy érzékeltessük, mit is jelent mindez, talán elég néhány számot és nevet felvillantanunk az említett periodikák tavalyi utolsó számaiból: a 2015 decemberi Nagyvilág nyolc világirodalmi szerző verseit, novelláit, esszéit, könyvrészleteit közli (kiemelkedik a sorból az új Dante-fordítás két részlete, Barthes utolsó esszéje Stendhal kapcsán, és a 19. századi angol utazónő, Julia Pardoe Magyarországról szóló útikönyv-részlete, melynek 175 évet kellett várnia a megjelenésre!), a Lettre pedig tizenötét (vannak itt novellák, versek, regényrészletek, esszék, cikkek, monográfiarészletek), amihez még hozzájön három interjú is (ha a magyar szerzőkkel készülteket nem számítjuk: van itt beszélgetés Mario Vargas Llosával vagy épp Ivajlo Dicsevvel is). Az utolsó 2000 Sloterdijket, Jampolszkaját és Jampolszkijt, Rilkét és Jaquet-t tömörít egy számba sok más mellett. Nem szeretném összeszámolni, az összes többi folyóiratban van-e összesen ennyi (mondjuk harminc szerzőnyi) és ilyen sokszínű anyag, de tartok tőle, hogy nincs.    

Nomármost, e három folyóirat tavaly még rendszeresen megjelent, idén azonban egyelőre csak a Lettre jelentkezett közülük egy vaskos duplaszámmal – amivel aztán rögtön évet, sőt, egy huszonöt éves történetet is lezárt (az utolsó számról alant lesz még szó) – a másik két lap a megszűnés szélén lebeg. (A 2000 online folyóiratként elvileg folytatja, a nyomtatott búcsúpartijára viszont hamarosan sor kerül.) Mindezt kár volna teljes egészében az NKA nyakába varrni, inkább egymástól különálló, szerencsétlen és előre eltervezett események egybeesésének kell látnunk: Karádi Éva már régebben bejelentette, hogy a 100. számig viszi a Lettre-t, a Nagyvilág Fázsy Anikó főszerkesztő halálával gyakorlatilag teljesen összeomlott (pedig az idei első két számra tavaly év végén még kaptak pénzt), egyedül az e-folyóiratként elvileg továbbműködő 2000 haragudhat (okkal s joggal) a pénzosztókra.

Talán mondanom se kell, de befelé fordult kismagyar közéletünkben, ahol mindenki, aki más, ellenség, mennyire szükség van arra, hogy a miénktől eltérő kultúrákkal érintkezzünk: az ismeretlen félelmetes, márpedig senki sem szeret félni. Nagyobb a probléma, ha az ismeretlenség, félelem és gyűlölet olyanokkal szemben áll fenn, akikkel földrajzilag elkerülhetetlen egy szűkebb térben együtt élnünk – a leginkább ilyenek a szomszédaink.

Ilyen szempontból az, ami az idei Könyvfesztiválon és a körül történt, roppant nagy örömmel töltött el. Nemcsak, mert a közeli ismeretlen, Szlovákia irodalma rengeteg új könyvvel jelentkezett (több antológiával is, minden műfajban), hanem mert számos hetilap és folyóirat igyekezett azon, hogy ez a rengeteg könyv átláthatóvá váljon. Tartalmas melléklettel jelentkezett a Jelenkor, a már említett Lettre (két számában is!), és tele volt szlovák irodalommal a Könyvfeszt hetében a Magyar Narancs és az ÉS is: ha előbbit tavaly elmarasztaltam a friss anyagok hiányáért, most meg kell dicsérnem Urfiékat a négy szlovák kiskritika mellé tálalt igen tartalmas Németh Zoltán-esszéért, melyben érdekes dolgokat tudhatunk meg a szlovák női expat-irodalomról, Macsovszkyról és a robotköltő Generátor X-ről, és a maszkos irodalomról. Igazi körbetekintést ugyanakkor a 100., utolsó Lettre ad: ettől csak még inkább vérzik a szívem a folyóiratért. A mintegy másfél tucatnyi szövegben minden fontos, magyarul mostanság megjelent szlovák kötet képviselteti magát: vannak versek, novellák (a Noran Librónál két szlovák novellaantológia is megjelent!), regényrészletek, és kiváló esszék is. A személyes kedvencem Ondrej Štefánik roppant pörgősnek és szórakoztatónak tűnő, Ujjatlan város című regénye (Mészáros Tünde remek, élő nyelvű dialógusokkal teli fordításában), indoklásnak csak két részlet belőle. Felütésnek az első mondat a részletből:

„Itt nem lesz semmiféle ateizmus! A szabadidejükben abban nem hisznek, amiben csak akarnak, de itten Istenben hivés van”

Aztán a sorozatgyilkos üzenete:

„Nem egy új társadalmi modell eszméjét hozom. Koncepció nélküli forradalmat kínálok.

1. lépés: Megtagadni mindent és mindenkit

2. lépés: Nem tisztelni senkit és semmit

3. lépés: Fellépni mindennel és mindenkivel szemben

A Cédulás”

Aztán ott van Jana Beňová, aki Petržalka élő reklámembere lehetne: az elvágyódás és az elszakadás-képtelenség írójaként nagyszerű miliőteremtő erővel bír, olvasója szókincsét fejlesztendő feltalálja és ki is elemzi a „tarkedli” koncepcióját (mely a szövegben a tar szóra asszociál, nem a hasonló nevű cseh fánkra), és olyan mondatokat ír, mint „csak a félretett pénz az igazán elpazarlolt pénz”, vagy „A hyenások mind ösztöndíjasok voltak. Ösztöndíjkor lelassul az élet. Mint egy hajóúton.”

Nem feledkezhetünk meg persze a szlovák Esterházyról, Pavel Vilikovskýról sem, aki a szlovák múltcsinálás folyamatát vázolja fel a számot nyitó nagyesszéjében, talán túlzottan is bűntudatosan és nekünk tetszőn mutatva rá a posztumusz történelemteremtés anomáliáira (pl. a Nagymorva Birodalom kilencvenes évekbeli „nagyszlovákosítására”). A fejtegetés nekem főleg amiatt tűnik veszélyesnek, mert nemcsak a szlovák, de minden nemzeti narratíva utólagos (általában 19. századi) felépítmény, olyan visszavetítés, ami folytonosságot keres a szétziláltság időiben is (és nemzeti identitást egy (sok) rurális társadalomban). Ettől eltekintve Vilikovský esszéje most is nagyszerű (különösen szórakoztató, mikor a pénzek és a díjak történelmi személyiségeiből próbálja meg rekonstruálni a szlovák Pantheont), csak kéretik önreflexíven olvasni. Szerettem még a korábbi generációhoz tartozó, hrabalosan (vagy néhol inkább páralosan?) mesélő Rudolf Sloboda novelláját és sokat ígért Zuska Kepplová részlete is.

Aztán ott vannak a magyar irodalom egyik fontos hollandiai követének, Dandoy Györgyinek a tíz-tizenöt évvel ezelőtti, holland olvasót célba vevő interjúi, amik párban, hármasban olvasandók: a 2002-ben néhol szokatlanul indulatba jövő Esterházyé e sokkal zaklatottabb(nak gondolt) időben írt és mondott dolgaival (könyvheti megnyitóbeszédével, vagy a Hasnyálmirigynaplóval), vagy a 2004-ben egy elrontott lábjegyzeten kiakadó Nádas Péteré a mostani könyvfesztivál Narancs-interjújával, vagy a Litera nemrégi Nádas-vizitjével. Nagy kár a Lettre-ért, na.

(Számvetés) Legutóbbi szemlém idején azt gondoltam, Kertész Imre halála olyan széles sajtóvisszhangot váltott ki, hogy sosem lesz annyi időm, hogy akár csak a nekrológjait számba vehessem; ez így is történt, de az a néhány, amit átfutottam, elég jellegzetes Kertész-képeket jelenít meg, és sokat mond arról, milyen képeket őrzünk, milyen kulcsszavakat szervezünk narratívává körülötte. Veres András sokakkal egyetemben a Kritikában személyisége ellentmondásosságát emeli ki: „Hedonistának vallotta magát, holott csak pesszimista világlátású könyvekben talált örömet.” Erre a kettősségre több személyes hangú visszaemlékezés felhívja a figyelmet, Nádas is megemlíti a Kertész halála után előkerült közös, hahotázós képük kapcsán a már említett Narancs-interjúban: „De hát őneki nagyon jó humora volt, ami a műveiben kevéssé látszik, nyers humora, jókat lehetett vele nevetni”. A májusi Jelenkorban Forgách András bővebben ki is fejti mindezt: „Kertész sármos volt, gáláns, kedves, jópofa: sokan elmondták róla utólag, és ez is a kertészi történethez tartozik, a portré kihagyhatatlan mozzanata, a karakterrajz része, hogy mennyire nem nézték ki belőle az évszázad egyik legfontosabb regényét, mennyire nem sejtették benne azt a szikár, tűpontos, kérlelhetetlen, megfellebbezhetetlen stilisztát, akivé utólag lett, mivel csupán egy kedves, kávéházi anekdotákkal teli bohém palit láttak benne, egy igazi viveurt, az életet élvező, a női nemnek hódoló tipikus pesti figurát”. Ez a jó humorú pesti bohém ugyanakkor egyetlen kérdésben nem ismert tréfát, ezt pedig az a Réz Pálhoz fűződő anekdota mutatja, amikor a Holmi froclira mindig kész főszerkesztője „azzal a hirtelen ötlettel fordult, arcán kaján mosollyal Kertészhez, hogy nem írna-e nekik valamit, de ezúttal valami olyasmit, ami esetleg nem a haláltáborokról szól, ami nem Auschwitzcal foglalkozik. Erre, az anekdota szerint, Kertész vérvörös arccal és dühösen felállt és köszönés nélkül otthagyta a szerkesztőt (aki különben ezt a váratlan főszerkesztői ötletét később megbánta), és soha többé nem adott semmit – sajnálatos módon – a rendszerváltás utáni legfontosabb irodalmi orgánumnak.” Ebben a félresikerült, ízléstelen frocliban felsejlik a másról-írni-nem-tudó és a másnak-lenni-nem-képes Kertész („A Holocaust és a létállapot, amelyben a Holocaustról írtam, elkülöníthetetlenül összeszövődött egymással. Nálam a Holocaust sosem tudott múlt időben megjelenni.”) roppant magánya vérbő társaságiságában – s éppen ez a(z irodalmi) társtalanság az, amire szoros ismerője, Kőbányai János a Múlt és Jövő 2016/1-es számában leginkább felhívja a figyelmet, mondván: Kertész egyedisége a magyar irodalomban olyan idegenség, ami az organikus befogadás hiányában mutatkozik a legjobban (vagyis a stockholmi sikere előtti és utáni recepciójának egyenetlenségében); ahogy ő fogalmaz, az ő története a kiszántott zsidóság visszaboronálhatatlanságának története is.

(Zárszó helyett) ezúttal módjával ígérgetek, következő, május-júniusi szemlémhez ugyanakkor ígéretemhez híven beszerzem a Tiszatáj Nabokov-számát, és azt is megnézem, hogy reflektált folyóiratpiacunk a Könyvhétre. Addig is, míg nem találkozunk megint, teli torokból üvöltve drukkolok a mieinknek Franciaországban!