Februári folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Február nem a folyóiratok hónapja volt, e havi szemlénk így csak részben kapcsolódik a hónap periodikáihoz, sokkal erősebb kötelékek fűzi ellenben a februárban aktuális eseményekhez és az elmúlt néhány hónap tendenciáihoz. Ennek több oka is van: egyrészt, hogy Juhász Tibor a Kulteren a 2016/1-es Hévízt, Pintér Leila a Prae-n pedig az 55-ös, idei első Műútat vesézte ki igen alaposan, én pedig inkább az együttműködés, mint a verseny híve vagyok, másrészt, a múlt hónapban bőséggel elemzett problémák (vagyis az időlegesen szünetelő, megcsúszó, tavalyról átcsúszó periodikák meglehetős nagy száma) miatt a folyóirat-megjelenések a rendszertelenség rendszerében írhatóak le legjobban. Ezen túl pedig be kell valljuk, minőségileg sem volt erős hónapunk az ez évi második. (Ellenben a március! Na de erről majd kicsit lejjebb.) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak emlékezetes számok: nagy kedvencem, a 90 éves (!) Korunk például az ünnepi alkalomra elmúlt kilenc évtizedének esszéiből válogatott – kár, hogy olyan eredményesen, hogy nekem már nem jutott belőle, így azóta is bottal ütöm a nyomát.

Február nekem (a saját esküvőm mellett) leginkább a Saul fia Oscar-díjának hónapja volt, mely számos entellektüelt késztetett a szokásos körök (filmkritikák, rövidebb tanulmányok) meghaladására. Magyarországon Kőbányai János Saul fia-naplója először négy részletben jelent meg a Múlt és Jövőben, majd Kertész-naplójával egyesülve hamarost könyvalakot is öltött (részletek belőle a Literán itt és itt), Franciaországban pedig  Georges Didi-Huberman hosszúra nyúlt nyilvános levelet írt Nemes Jeles Lászlóhoz, melyet azóta a Jelenkor magyarul is kiadott Túl a feketén címmel (részlet belőle a Szombatban itt) Forgách András fordításában. (Hogy ez az 52 oldal teljes könyvet ért-e, arról Greff András találóan állapítja meg a Magyar Narancsban: „Újságcikként (…) lebilincselő volna – önálló kötetnek kicsikét sovány”.) Természetesen a tiszteletkörök bőséggel sorjáztak az összes létező napi- és hetilap hasábjain, sőt, a már említett Múlt és Jövő teljes számot is szentelt a filmnek (melyet folyóiratokra nem jellemző módon újra is nyomtak!) én azonban ezeken a hasábokon egy januárban megjelenő, nagy ívű tanulmány-kritikára hívnám fel a figyelmet, melyet a mindig kiváló Kisantal Tamás jegyez a Jelenkorban. Kisantal a holokauszttal és historiográfiával foglalkozó kutatók (és olvasók) számára távolról sem ismeretlen, pécsi tanítványai imádják, ami nem is csoda: tiszta és megkapó stílusa mellett alighanem a leglelkiismeretesebb utánaolvasók egyike. Az utóbbi években  számos tanulmány értékű kritikát közölt, főleg a Jelenkor és a Műút hasábjain, kettőt közülük magam is antologizáltam a Világtalanul? című világirodalom-kritika kötetbe, a miskolci folyóiratba írtakért pedig Műút-nívódíjat kapott – teljes joggal.

Kisantal szövege nem csak azért különleges a recepcióban, mert szokásához híven nagyon precízen és rétegzetten kontextualizálja a művet a holokauszt-irodalomban és -filmben (összeszámoltam: összesen 14 filmet és 10 irodalmi szerzőt/kötetet hív segítségül, hogy körülírja és pozícionálja az alkotást), hanem mert folyamatosan értékelve-értelmezve, nagyon izgalmasan vizsgálja, milyenek a holokausztról kreált szabványelvárásaink (melyek képződésében nagy szerepet játszik például a Schindler listája), és hogy megy ezekkel szembe a írásos és vizuális tabukat feloldó film már az első percekben, a gázkamrába való képi behatolással. Az írott és mozgóképes hagyományok megidézésén túlmenően ugyanakkor Kisantal az állóképeket is segítségül hívja az értelmezéshez: a már említett Didi-Hubermanhoz hasonlóan ő is bevonja elemzésébe a görög Sonderkommandósnak, Alexnek az auschwitzi gázkamrából fotózott négy képét (melyekről hajdan Kovács Éva írt részletesen a Magyar Narancsban), a belsős olvasat, a rekonstrukció és az ábrázolhatóság lehetőségeit és korlátait megvilágítva. Kiváló írás, nálam eddig az elemzett műfajtól függetlenül az év kritikája.

(Összeolvasó) Ami az elmúlt hónapok tendenciáit illeti, lassan túllépi a fél tucatot azon folyóiratok száma, melyek az elmúlt szűk félévben egy teljes szám, vagy több, jelentős tanulmány erejéig tematizálták a migrációt: tavaly ilyen volt a kecskeméti Forrás, melynek nyári összevont számát röviden e rovatban is elemeztük, majd 2015 végén csatlakozott hozzá a Kommentár (2015/5), az Eszmélet (108), a Mediterrán Világ (33-34) és a Médiakutató is (2015/4). 2016-ban a Rubicon nyitotta az évet egy migrációtörténeti-számmal (2016/1), mely az ókori limesektől az EU vízumrendszeréig terjedő időbeli térben vizsgálta a népvándorlások körülményeit és következményeit. E számok csaknem mindegyike hozzátett valami újat és különlegeset a migrációval kapcsolatos diskurzushoz, e helyütt azonban hely hiányában két, szorosan összefüggő cikkre hívnám fel különösen a figyelmet: mindkettő médiaelemzés segítségével vizsgálja a „migrációs válságként” felépített konstrukciót, ezért megkísérlem összeolvasni őket. Mind Jakusné Harnos Éva tanulmánya a Mediterrán Világban („A migráció előrejelzése és megvalósulásának ábrázolása az angol nyelvű sajtóban”), mind a Bernáth Gábor – Messing Vera duó cikke a Médiakutatóban („Bedarálva. A menekültekkel kapcsolatos kormányzati kampány és a tőle független megszólalás terepei”) jól mutat rá, hogy transzformálja át a hatalom a nyelvhasználatot, ha veszélyt érez: mikor a közel-keleti háborús helyzet miatt 2015 elején hirtelen jelentősen megnő a schengeni övezetbe érkező menekültek száma, s a politikai szféra jelenlétüket veszélyforrásként azonosítja, megnevezésük Európa-szerte viharos gyorsasággal alakul át a szolidaritást, segítségnyújtást, együttérzést előhívó „menekültből” az „idegen” jelentésű „migránsra”, mely mintegy leveszi a be- és elfogadás terhét az érintett országokról. (A két kifejezés közül a migráns a nagyobb kategória: minden menekült migráns, de csak a humanitárius katasztrófa okozta (kényszer)migránsok menekültek. Utóbbiak adják a jelenlegi migráció bázisát, ezért is különösen fájó, hogy a média legtöbbször kritikátlanul átveszi a politikumtól a migránsozást, gyengítve az elesettek iránti szolidaritást, és erősítve az idegenellenességet.) Magyarországon ezt kiegészíti a „gazdasági/megélhetési bevándorló” kifejezés szemmel láthatóan politikailag tudatos meghonosítása, mely ránk nézve ugyan az összes létező sebből vérzik, ámde annál eredményesebben képzi meg az imaginárius ellenséget. (Magyarország migrációs szempontból par excellence tranzitország, vagyis senki sem akar itt letelepedni, csak áthaladni rajtunk; ellenben igen népes azon magyarok száma, akik elsősorban gazdasági okokból Angliát, Németországot vagy Ausztriát választják új otthonuknak.)

 A félelem- és fenyegetettségérzetet tovább növelik azok az állandósult szóképek, melyek, mint Harnos kimutatja, egy-egy víz okozta természeti csapással azonosítják a menekülteket („menekültáradat” „menekülthullám” „beáramlás” „emberfolyam a határokon”), lélektanilag pedig tovább fokozzák a morális pánikot a politikailag motivált közvélemény-kutatások is. (Magyarországon, mint Bernáth és Messing rámutat, jó példa erre a Charlie Hebdo-merényletet szorosan követő, Századvégtől megrendelt kutatás, amely szerint a lakosság 70 százaléka szigorítaná a bevándorlással kapcsolatos szabályozást; semmi sincs, ami ennél jobban visszaigazolná a veszélyérzet jogosságát és legitimálná az idegenellenességet). Tanulságos és elszomorító, mennyire jól ráolvasható a médiadiskurzusra, a téma vizuális megjelenítésére a posztkoloniális kritika: ahogy Bernáth és Messing kvantitatív mérése kimutatja, a téma reprezentációját szinte kizárólag a politikai elit és a biztonságpolitikai szakértők (de minimális mértékben sem a migrációkutatók!) végzik, ami egyrészt elmélyíti a nézőben, hogy a migráció elsősorban biztonságpolitikai kérdés (ergo a migráns per se veszélyforrás), másrészt klasszikusan külsős olvasatot kínál fel: a menekültek a vizsgált 131 tudósításból mindössze kettőben kapnak szót, vagyis róluk beszélnek, de nélkülük. Az egyszeri médiafogyasztó számára tehát a róluk alkotott kép szinte kizárólag politikailag motivált aktorok véleményeiből, illetve a tudósítások vizuális megjelenítéseiből táplálkozik: utóbbiakon a menekültek (ha egyáltalán megjelennek) szemből és arccal alig, csoportosan, illetve hátulról kamerázva viszont annál gyakrabban, az esetek háromnegyedében fordulnak elő. „Ilyen képeket akkor alkalmaz a média, ha valakit akarata ellenére mutat – például bírósági folyosón” mutatnak rá Messingék. Ilyen körülmények között mérhetetlenül szomorú, de nagyon is érthető, hogy az ismeretlentől öröktől fogva rettegő ember miért gondolja azt, amit a közvélemény-kutatások mutatnak.

(Felfedező) Herczeg Ákos sokak számára ismerős a Kulter (majd az Alföld, végül ezek nemrég bejelentett egyesülésekor a Kulföld vagy az Alter?) szerkesztőjeként, tanulmányíróként és persze kritikusként is, saját bevallása szerint azonban utóbbi identitását egy ideig háttérbe szorította az előbbi kettő. 2015 óta mindenesetre újra teljes lendülettel ír, 2016-ban pedig eddig minden hónapra jutott egy-egy kritikája; egyéni hangja mindenképp megérdemli, hogy kiemeljük a tucatkritikusok köréből. Az elmúlt évtizedben előbb a debreceni, majd az északkelet-magyarországi folyóiratokat (Alföld, Debreceni Disputa, A Vörös Postakocsi, Szkholion) publikálta körbe, majd a Tiszatáj és a Műút is felfedezte magának; ez év januárjában ugyanakkor átlépte a Dunát, és Németh Zoltán Kunstkamerájának ürügyén az Új Forrást is felvette portfóliójába. Herczegnek ezt az írását érdemes a februári Tiszatájban megjelent, Szijj Ferenc Agyag és kátrányáról írt recenziójával összeolvasni, akkor ugyanis egyként láthatjuk tanácstalanul a fejét vakarni és lelke legmélyéig lelkendezni. Ha azt mondtam, Herczeg hangja meglehetősen egyéni, ez a kijelentés több lábon áll: egyrészt arról van szó, hogy maszatolás és tiszteletkörök nélkül tud jól érthető és alátámasztható véleményt formálni, másrészt képes visszaszorítani magában a tudóst, és az irodalomban jártas olvasó szemszögéből írni: vagyis nem annyira arról, hányféleképpen elemezhető az adott könyv, hanem arról, milyen élmény volt olvasni. Így kezdi például „A felforgatás ma elmarad” című Németh-recenzióját a januári Új Forrásban: „Habár egy vállaltan kísérleti költészettől kevéssé várható, hogy legjobb barátunk legyen egy olvasással töltött nyári reggelen, Németh Zoltán végletekig lecsupaszított, szürreális töredékekből építkező új verseskönyve borítékolhatóan csak a legelhivatottabb líraolvasókat fogja magánál tartani.” És így zárja a „Hosszú nap, el” című Szijj Ferenc-írását: „Ám előzetesen nem árt tudni: feltétel nélküli, tökéletes nála-létet követel meg. Zárj be minden ajtót. Csukj be minden ablakot. Kezdj el olvasni.” Herczeg emellett rendre számot vet a kritikai visszhanggal, és bátran problematizálja az adott kötetet vagy szerzőt („Szijj Ferenc kötetéről elmondható, valami történt vele a magyar irodalomban, de mintha ennek megfogalmazódása egyelőre mintha hiányozna az egyértelmű kalapemelések mellől” kezdi például felfejteni a Szijj-recepció egyik enigmáját). Idei munkái egyértelműen kiemelik a kedvezőtlen véleményüket sokszor unalmas elemezgetéssel elfedő lírakritikusok sorából. Izgatottan várom, mikor jön rá arra, hogy mintegy háromtucatnyi írása lassan elérte a kötetnyi terjedelmet.        

(Zárszó helyett) ezúttal elsőként ajánlok: április első napjaiban fontos és izgalmas folyóirat-konferenciának nézünk elébe Veszprémben, ahol a régi Mozgó Világ a fő téma (természetesen többek közt a betiltás és annak következményei), de csaknem az összes jelentős folyóirat bemutatkozik majd, és olyanok tartanak előadásokat (a teljesség igénye nélkül), mint Margócsy István, Reményi József Tamás, Mészáros Sándor vagy Szkárosi Endre. A márciusi folyóiratokban turkálva ugyanakkor végre ismét küszködhetek kicsit a bőség zavarával: az évad első Prae-je a térképek világába visz, a Tiszatáj a kortárs spanyol irodalomba kalauzol, a Rubicon a nemrég jogvédelem alól felszabadult  Mein Kampf  nyomába ered, Radnóti Sándor hetvenedik születésnapját pedig interjúk és alkalmi írások garmadájával köszöntik a heti- és havilapok. Lesz mit olvasnunk!