Novemberi-decemberi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Nagyon sok mindenről kellene így az év végéhez közeledve beszélni. Hogy tudniillik a novemberi, gyerekirodalmi Híd meg a decemberi, (részben) gyerekirodalmi Látó milyen szépen köti össze egymástól tökéletesen független határon túli szellemi műhelyeinket; hogy Szilasi László és Balajthy Ágnes nem véletlenül nevezi a decemberi, múzeumról szóló Tiszatájt az év folyóiratszámának a Litera év végi listáján; hogy a Szépirodalmi Figyelő ezúttal a sorozatokról állított össze színvonalas kis számot. De kezdetnek nem erről fogunk szót ejteni.

Tavaly az év fordulóján a Jelenkorért kellett a legjobban aggódnunk: akkor Ágoston Zoltánék támogatói estekkel, előfizetők toborzásával és a miniszteri keret segítségével sikeresen vívták meg élethalálharcukat, most viszont a teljes folyóiratszcéna van hihetetlenül nagy bajban: már év közben is lehetett hallani ezt-azt a Mozgó Világ vagy a 2000 közelgő megszűnéséről (nekem mindkettőért sajogna a szívem), most viszont nem csak az van, hogy NKA bizottsági és kollégiumi tagságának harmadát immár az MMA delegálja (másik harmadát az Emberi Erőforrások Minisztériuma, és csak harmadát a szakmai szervezetek), ami már önmagában is veszélyezteti az NKA-döntések eddigi kiegyensúlyozottságát (ti. hogy 1993, az NKA alapítása óta akárki volt kormányon, a Kortárs és a Hitel éppúgy számíthatott a folyóirat-kiadás kollégiumának támogatására, mint a Holmi vagy a 2000), hanem az is, hogy az éves, és a kiemelt, nagy hagyományú periodikák nyugodt működését biztosító középtávú, hároméves támogatások is lejártak, az általában ősszel kiírt új pályázatot csak december 22-én írták ki. A megnyugtatásnak szánt közlemény december 11-én  így hangzott: „Biztosított a folyóiratok támogatásának jövő évi fedezete, miután a Nemzeti Kulturális Alap Bizottsága mai ülésén egyhangúlag úgy döntött, hogy a Folyóirat-kiadás Kollégiuma 350 millió forintos keretösszeggel jelentetheti meg jövő évi pályázati felhívását. (…) A Bizottság mai határozata révén, a Kollégium még az idei évben közzéteszi pályázati felhívását a 2016. évi nyomtatott és online formátumban megjelenő lapok támogatására, így a folyamatosság biztosításával nem kerül veszélybe a különböző folyóiratok kiadása.” No most, mindez roppant megnyugtatóan hathatna, ha 1) ez többé-kevésbé azonnali pénzosztást jelentene 2) ez a pénz legalább elérné a szokás szerint nyomorúságosan túlélt elmúlt évét. No most 1)  a pályázatok beadási határideje február 4., mire a kollégium összeül, dönt, a pénz meg elmegy, nagyjából május lesz 2) ez a beígért 350 milliós összeg a tavalyi 655 milliónak csak mintegy fele: 2015-ben úgy osztottak két részletben szinte ugyanennyit (előbb 292, majd 70 milliót) az offline és online felületeknek, hogy azon csak a nem-kiemelt folyóiratoknak kellett osztozkodniuk, a kiemeltek működése ugyanis a hároméves támogatás miatt biztosított volt. Most – egyelőre – a teljes folyóiratszcénának jut ennyi. Csak, hogy orientáljuk magunkat egy kicsit a kulturális szektoron belül: Hoppál Péter kulturális államtitkár nemrégiben arról tájékoztatta az újságírókat egy sajtóbeszélgetésen, hogy „megújul a Nemzeti Múzeum kertje, amelyre 300 millió forintot különített el a kormány”. A magyar kultúra kiemelt fontosságú intézményének gondoljuk a Nemzeti Múzeumot, csak támogatni tudjuk a kertépítésüket, és fel sem merül bennünk, hogy forrást vonjunk el tőlük (így hirtelenjében kismillió tételt tudnánk említeni, akiktől sokkal inkább) de gondoljunk bele: az erre szánt összeg csaknem ugyanannyi, mint ami több száz szellemi műhely teljes évi támogatására jut. Ez az állítólagos mentőöv tehát a csökkentett támogatás szaloncukorpapírba csomagolva; az egyik kedvenc passzusomat idézi az 1984-ből: „Kiderült, hogy hálatüntetéseket rendeztek a Nagy Testvérnek a csokoládé-fejadag heti húsz grammra való emeléséért is. Pedig csak tegnap jelentették be, gondolta, hogy az adagot heti húsz grammra csökkentették. Lehetséges volna, hogy ezt is beveszik az emberek, alig huszonnégy óra múlva?” Hálatüntetésekre tehát ne nagyon készülődjünk, bár talán a folyóiratokról szóló cikkek nagy százalékának gyásztónusát sem szabad felvennünk. A nagyobb baj az, hogy azok a folyóiratok vannak most a legnagyobb veszélyben, amelyeket a szakma (és az NKA) is a legkiemelkedőbbnek tart. A magyar irodalmi folyóiratszcéna alapvetően két hullámban alakult ki a rendszerváltás után: a Kádár-korszakból (vagy korábbról) megörökölt tradicionális lapokhoz (ábécérendben néhányan a legfontosabbak közül: Alföld, Forrás, Jelenkor, Kortárs, Műhely, Nagyvilág, Tiszatáj) a rendszerváltást követő két-három évben adódott a 2000, az Ex Symposion, a Hitel, a Holmi, a Kalligram vagy a Lettre, majd az ezredforduló tájékán olyan aggasztó bedőléssorozat indult, amilyenre mostanság számíthatni: az Átváltozások, a Nappali Ház, a Pompeji, a Sárkányfű, a Szépliteratúrai Ajándék, a Théleme és a Törökfürdő mind a ’98-2002 közti időszakban hullott el. Hogy 2012 óta nem számolhatunk a Beszélővel, idén már nem jelent meg a Holmi, a 100. szám után leáll a Magyar Lettre, és több, mint aggasztó híreket hallani a 2000-ről, azt jelenti, hogy a rendszerváltáskor alapított csúcsfolyóiratok krémje megy tönkre: ha megvalósulna is a folyóiratszcéna oly sokak által kívánt megrostálása, aligha képzelné így bárki is, mert közelítő köze sincs a minőségelvhez: utóbbi két periodika nélkül magam például kevésbé érezném magam a szó lehető legjobb értelmében közép-kelet-európainak.

(Összeolvasó) De akkor mi marad biztatásul? Hogy ennek ellenére, széllel szemben is működnek, megújulnak, sőt, alapulnak folyóiratok. Évzáró kirándulásunk helyszíne ezért a Balaton, mely ennek e „rendellenes burjánzásnak” a legfeltűnőbb példája: míg az utóbbi fél évtized mindenhol máshol a veszteségekről szólt, ez a tájegység rövid idő alatt megháromszorozta irodalmi lapjai számát. Kronológiai sorban haladva: 2008-ban kezdte meg működését a balatonfüredi Tempevölgy, 2012-ben újult meg a Hévíz, most pedig Siófok kerülhet fel a folyóirat-térképre a SiópArt révén. Hogy miként képesek ezek a lapok nemcsak megszületni, de meg is maradni a fent leírt krízishelyzet közepette, azt leginkább a mögéjük beálló, mi több, sok esetben alapításukat/megújulásukat kezdeményező önkormányzatok szerepvállalásával lehet magyarázni: mindhárom folyóirat esetében a város (lehet) az egyik főtámogató. Hogy hány számot és milyen minőséget lehet ebből fenntartani, átbillenhet-e ebbe az irányba a magyar folyóirat-irodalom súlypontja, és jelenthet-e a balatoni modell egy újfajta finanszírozási trendet, az ellenben már mind nem evidensen megválaszolható kérdés.

Mostani összevetésünk alanyai a Hévíz 2015/6-os (évzáró), illetve a SiópArt 2015/1-es (debütáló) számai, szembesítésük tétjét pedig úgy fogalmazhatnánk meg: vajon az új balatoni folyóirat az erősen lokális, 2011-es (törzsszerzők: Búzás Huba, Orosz István), vagy a mindenfelé nyitott, 2012 utáni (törzsszerzők: Garaczi László, Háy János, Cserna-Szabó András) Hévíz nyomdokaiba lép majd?

Egy periodika ugyanis többféleképpen lehet jó. Hordozhat egyedi, helyi értéket (ez esetben elsősorban lokális keretek közt lehet jelentős vagy érdekes), dönthet úgy, hogy a városi-regionális keretek közül kitörve országos lap lesz, és megpróbálhat egyszerre figyelni helyi gyökereire, a teljes magyar kultúrára és a világra is. Az első megoldás csapdája a túlzott provincialitás, a másodiké a szürke országos átlagba való beleolvadás, a harmadiké pedig a túlzott heterogenitás okozta széteső szerkezet lehet. Ami ezek elkerülésében segíthet: egy erős koncepció, egy rutinos, szerteágazó ismeretségekkel rendelkező szerkesztőgárda, és a kreatív, egyedi arculat.

A Szálinger és Cserna-Szabó-féle Hévíz esetében a koncepció világosan látható: a szépirodalom esetében elhozni az olvasónak a magyar irodalmi elitet, főleg egy-egy évforduló kapcsán újraérteni a kultúra klasszikusait (Rejtő Jenőtől Hrabalig, Kirkegaardtól a Rolling Stones-ig, Zrínyitől a legutóbbi szám címlaplányáig [vagy mégsem? de erről később] Szendrey Júliáig), folyamatosan nyitva tartani az ajtókat a pop és a világ előtt (e számban például a norvég Jo Nesbø és Jon Fosse is téma), és megteremteni a magyar gasztroirodalmat (melyben nyilvánvalóan fontos szerepe van Cserna-Szabó Andrásnak), mindeközben nem megfeledkezve a Balatonról és Hévízről.     

Bihary Gábor talán eddigi legéleslátóbb, decemberi folyóirat-szemléjében jól mutat rá, hogy a SiópArt esetében pont ezeknek a céloknak a megfogalmazása jóval ködösebb. Van ugyan a számban egy beköszönő, de dr. Lengyel Róbert polgármester szavaiból inkább az válik világossá, hogy kell ez a lap, nem pedig az, hogy kinek és miért. Így aztán a lapszám anyagára kell hagyatkoznunk a folyóirat profiljának kiderítéséhez. Magam úgy látom, hogy egy országos igényű vers-, és egy meglehetősen heterogén prózarovat mellett nagyon erős a lokalitás a szövegekben; sokkal erősebb, mint a Hévíz esetében. De jó-e ez nekünk?

Ahogy a Hévíz rendre vízhez kötődő rovatcímeiben (és az „Öböl” rovatban), úgy a SiópArt egész szöveguniverzumában a fürdővárosi, aranyparti léthez kötődik; ez néha sokat ad (nagyon szokatlan, de nagyon izgalmas is Örkényt vagy Karinthyt balatoni fénytörésben látni), néha viszont kicsit már túlzásnak tűnik: a prózaszerkesztő Völgyi Lajos címlapra is felkerülő, Döni című novellája például hallatlanul gazdag és színes nyelven teremti meg az amatőr foci atmoszféráját és a késő kádárkori siófoki partiszcéna couleur locale-ját, a történet alakulása azonban bántóan rájátszik az Aranypart mítoszára: a huszonévesen mindenkit végigverő kispályások mindegyikéből nagymenő vállalkozó lesz ötvenes éveire, bár az olvasó a történet logikáját követve inkább a szakadt alkoholisták és/vagy piti maffiózók sorsát vizionálná számukra. Ugyanezt a tónust képviseli a kritikák némelyike is: az olyan romantikus lokálpatriotizmustól túlfűtött kezdőmondatok, mint „Aligha akad hazánkfia, sőt máshol honos ember se, aki ne csodálkozna rá a Balaton szépségére akkor, amikor először pillantja meg a tavat” a közelgő dagályra figyelmeztetik az olvasót, és a laudáció műfaja felé tolják a kritikarovatot.

Ami a szerzőgárdák különbségeit és átfedéseit illeti a két kiadványban, elsőként két metszéspontot figyelhetünk meg: a régióhoz ezer szállal kötődő Cséby Géza esetében nem lepődünk meg, hogy egy portréval illetve egy recenzióval itt is, ott is jelen van (színvonaluk egyenletesen jó; a SiópArt kritikarovatából talán az ő írását szerettem legjobban), Kerékgyártó István esetében azonban alighanem véletlenszerű a duplázás. Utóbbi szövegei ugyanakkor minőségileg igen távol állnak egymástól: a Hévízben szereplő regényrészlete, melyet a szerző a kiváló hangulatú lapszámbemutatón fel is olvasott, a rendszerváltás remek humorú, szatirikus, és fájóan életszagú regényét vetíti előre (én szívesen befizetnék rá), a SiópArtban olvasható novellája (Hegedűóra) azonban jóval kiszámíthatóbb és laposabb történet.

Ami a jóval nagyobb számú, karakteres különbségeket illeti a szerzőgárdában: a SiópArt versrovatában viszonylag jól kitapintható a nyolcvanas években születettek (többé-kevésbé a versszerkesztő, Barlog Károly generációját képviselő) markáns jelenléte (Nagy Márta Júlia, Toroczkay András, Mesterházy Fruzsina és Benedek Miklós is korosztályuk ismertebb költői közé tartoznak), a vékonyka prózarovat benjáminja ellenben az 1963-as születésű Forgács Péter. Ez önmagában még nem lenne baj, de utóbbi rovat esetében még akkor is ráférne az erősítés a lapra, ha ez nem is jár fiatalítással (az ugyanis természetesen nem önmagában való érték).

A Hévíz esetében vers és próza nem különül el rovatszerűen egymástól, és az életkori szórás is nagyobb. Az mindenesetre megfigyelhető, hogy Szálingerék nagyon figyelnek a tehetségekre: a lapszámbemutatón is felolvasó Vida Kamilla például 1997-ben született, így pillanatnyilag ő a legfiatalabb magyar poéta, akit szívesen olvasnék később is. (Bár a bemutatón két szövege is elhangzott, a második egyelőre még nem publikus; pedig az volt csak az igazán remek.) Jó volt olvasni az 1991-es Hernyák Zsóka abszurd másfélpercesét és Beck Tamás hasonló hosszúságú traumaelbeszélését, és szerencsére Áfra János sem okoz csalódást.

A szerzőkről a műfajok irányába túllépve, mindkét folyóirat erősségei között meg kell emlékezni az interjúkról: ebből a szempontból nálam a SiópArt viszi a pálmát. Grozdits Károly felkészülten faggatja Karinthy Mártont, aki részletgazdagon és szórakoztatóan mesél saját és értelemszerűen nagyapja, Frigyes emlékezetes és tragikus siófoki nyarairól – ez valóban címlapot érdemel. Majdnem ennyire informatív és érdekes Kovács Gabi interjúja Kolozsi Lászlóval illetve Dobosi Beátával Jo Nesbø-ről; főleg a krimiíró-filmkritikus Kolozsi válaszai adnak hozzá sokat skandináv krimi-adatbankunkhoz.

Ami markáns, saját karakterjegyként felmerülhet, az a Hévíz esetében a gasztropróza: ezúttal Váncsa István pörgeti fel szokás szerint kiváló írásával nyáltermelésünket; „a bőséges, tiszta és illatos mangalicazsírról” szóló passzus olvastán a 4-6-os utasai lelki szemeim előtt felkampózott zsírsertésként lengedeztek a kapaszkodókon. Egy-egy ilyen sajátos, csak őket jellemző íz még hiányzik a SiópArtból; de ha a szorosabban megfogalmazott, letisztult profillal együtt megtalálják, mi az, ami csak nekik van, könnyen kitűnhetnek a tizenkettő-egytucat folyóiratok dzsungeléből.    

(Zárszó helyett) most igen boldog újévet kívánok minden kedves olvasómnak; az új esztendő beköszöntével ugyanakkor ígérem, hamar találkozunk: január elején ugyanis immár zsinórban másodszor jelentkezem éves folyóirat-toplistámmal!