Szeptemberi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Kezdjük is a törlesztést azon fogadalmammal, mely szerint mindenképp sort kerítek a Korunk augusztusi számára, már csak azért is, mert részben kioltja azt a meg nem írt, de már régóta bennem férgelődő elemzési hiányt, miszerint az irodalom és történelem (legalábbis hipotetikus) metszéspontjában álló történelmi regényekkel kapcsolatban valamiért rendre csak az irodalmárok szólalnak meg, a történészek szinte soha. (Tágabban és szigorúbban: elméletben nagyon szeretjük a transzgressziót és az interdiszciplinaritást, csak gyakorlatban alkalmaznunk ne kelljen.)

Ne éljük ezt meg valamiféle elnyomottságként, mert saját példámból kiindulva tudom, hogy semmilyen fanyalgás, elutasítás nem ér történészt, ha irodalmi ügyekbe üti az orrát – ha minden ilyen próbálkozás után falakba ütköztem volna, már nem is igen lenne orrom. Én inkább abban látom a hiány okát, hogy a történészek valamilyen okból igyekeznek kivonni magukat a fikció bűvköréből (még véletlenül se vetődjön saját tudományukra Hayden White árnya), s inkább saját szubkultúrájuk folyóirataiban publikálni – legtöbbször az „én nem értek az irodalomhoz” formulával felmentve magukat a reflexió alól. (A Korunkban megjelent írásában Hermann Gusztáv Mihály például – némileg ellentmondásosan – így vonja meg szakmája határait: „Itt a történésznek illene megállni. A historikus a múltat hiteles források alapján kutatja, feltételezéseit is ilyenek alapján fogalmazza meg. A fikciót, bár teljes mértékben nem mellőzheti, kerülnie kell.”) Ennek ellenére, ha csekély számban és elszórtan is, de vannak példák ilyen típusú elemzésekre és recenziókra is (lapzártám közeledtével meghatottan találtam például rá az Ókor folyóirat legfrissebb számának (2015/2) lapjain Bélyácz Katalin hosszas elemzésére Javier Cercas Szalamiszi katonák című regényéről, de említésre méltó az is, ahogy Gyáni Gábor tanulmányaiban rendszeresen követi Sándor Iván munkásságát, ugyanakkor néhány elrettentő példán túl nemigen találtam történész által írt kritikát mondjuk Spiró György köteteiről, pedig tucatnyi olyan jelen- vagy ókorászt ismerek, akinek kíváncsi lennék a Tavaszi Tárlatról vagy a Fogságról alkotott véleményére).

No de hogy nyolc történész egy folyóiratszámon belül több mint tucatnyi történelmi regényről írjon Szegedy-Maszák Mihály bevezetésével, az nem csak hogy ritkaság, de egyben példaértékű vállalkozás is. Az augusztusi Korunk erre vállalkozott; nagyesszényi terjedelem hiányában igyekszem átfogóbban áttekinteni a számot mikroelemzés-sorozat helyett. A tanulmányok elsősorban olyan, javarészt középkori és kora újkori (egy 11., két 13. három 16. és egy 17. századi regény(sorozat) mellett csak egy-egy Jókai- és Bánffy-kötet kalauzol a 19-20. századba), s sok esetben erdélyi színterű regényeket (regényfolyamokat) elemeznek, melyekben közösnek tűnik pozitív megítélésük és történelmi hitelességük – a kivétel Jókai Bálványosvára, mely a 16. századra datált, valójában azonban a 18. században hamisított csíki székely krónikát veszi alapul, s melyet Hermann Gusztáv Mihály elemez. A korról és a regények íróiról rendelkezésre álló információk egyben a tanulmányok nézőpontját is meghatározzák: egyetemista éveim egyik legmeghatározóbb, legszórakoztatóbb előadója, a kora újkorász Horn Ildikó például nem csak azért ír kivételesen érdekes tanulmányt Móricz Erdély-regényeiről, mert a korszak és a terület is testhez áll neki, hanem, mert a regények írójának esetében is alapos és terjedelmes életrajzi kutatásokra és forrásközlésekre támaszkodhat a naplóktól Szilágyi Zsófia sokszor megidézett biográfiájáig. Nem csoda, hogy egészen részletekbe menően megtudhatjuk, kivel levelezett, hol tűnt fel terepszemlén, illetve milyen szakfolyóiratokból és könyvekből tájékozódott az író (a lista történészszemmel is megdöbbentően széles érdeklődést mutat: én vele ellentétben bizonnyal nem kommentálnám veres rostirónnal a Magyar Gazdaságtörténeti Szemle érdekesebb cikkeit). Zsoldos Attila ilyen masszív adatolásra nem tarthat számot Makkai Sándor élete esetében, így a regény keletkezéstörténete helyett a Táltoskirály történetiségére koncentrál. Ez a két vezérfonal, nagy vonalakban tehát megállapítható, hogy az elemzésekben a történelem életműben vagy regényben elfoglalt szerepe/hasznosítása (szerző és történelem) illetve az eseménytörténet valószerűségének vizsgálata, vagyis a regény történeti hitelessége (regény és történelem) áll a középpontban. Ami nagyon pozitív, hogy történészeink nemcsak nagyon alaposak, de a legkevésbé sem lesajnálóak – ha tévedésen kapják is a szerzőt, rákeresnek a historiográfia megíráskor aktuális állására, és legtöbbször úgy találják, a korabeli történettudomány ugyanazon az állásponton volt, mint a szerző. Nem kevésbé örvendetes a szórakoztató elemek beépülése a szövegekbe. („A Névtelen [Anonymus] felbukkanása a II. András korával foglalkozó regényekben ugyanolyan kötelezőnek számító kellék, mint ahogy ma az a Szlovákiában megrendezett konferenciák fogadásain az emelkedettebb hangulat elérését követően a közismert „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” kezdetű dal eljátszása a magyar kollegák tiszteletére” írja például Zsoldos Attila.) Talán egyedül a határ bátrabb átlépése hiányzik: ugyan több szerző (Kasza Péter vagy éppen Horn Ildikó) becsülettel utánanézett Heller Ágnes vagy Gyáni Gábor történelmi regénnyel kapcsolatos munkáinak, ugyanakkor egy-egy, irodalomelméleti nemtudással menőző flegma kiszólás („Ő azt a szerepet tölti be a regényben, amelyet, ha emlékezetem nem csal, „az író szócsöve” (vagy valami ehhez hasonló) formában szokás emlegetni” írja szintén Zsoldos Attila) bizton elhagyható lett volna. A Korunk ezen száma ugyanakkor az ilyen nüanszoktól eltekintve is egyenletesen kiváló színvonalú, év végi toplistámon biztos a helye.

Ígéreteim újabb részét törlesztve, a nyár utolsó fuvallataira emlékezve feltétlenül fel kell idéznünk augusztus hónap könyvét az Élet és Irodalomban (aug. 19.), Muriel Spark megkésett klasszikusát (Jean Brodie kisasszony fénykora) ugyanis Bényei Tamás veszi nagyító alá Lányregény című kritikájában. Az ilyesmit nem csak azért kell megbecsülnünk, mert a magyar anglisztika (és egyáltalán, irodalomtudomány) egyik legnagyobb koponyáját olvasni mindig élvezetes és inspiráló, hanem azért is, mert iszonyúan szerteágazó tevékenysége mellett Bényei az utóbbi években ritkábban ír kritikát. Amikor viszont igen, szokásos lelkiismeretességével és alaposságával közelíti meg anyagát: Spark művét nem csak a L’Harmattan sorozatában és a brit irodalmi hagyományban helyezi el, de magyarországi kiadástörténetéről és generációja be(nem)fogadástörténetéről sem  feledkezik el, igazán nem vádolhatjuk tehát a kontextualizáció lespórolásával. Miután Bényei tömören, világosan és alaposan felfejti a kötet címbe foglalt kulcsmotívumait, -szimbólumait és -szereplőit (de tényleg mindet: szó esik Miss Brodie-ról, a „kisasszonyság” magyar irodalmi asszociációiról és regénybeli valóságáról, illetve a gyakran ismételgetett „fénykor” lehetséges értelmezéseiről és fontosságáról), jön a feketeleves: Váradi Péter „botrányos” fordítása és a kötet szerkesztetlensége. („A történetet éppen lehet követni, de olyan mennyiségű hiba éktelenkedik a (…) szövegben, hogy ezt már nem lehet csak a fordító nyakába varrni: ha valaki pénzt vett fel ennek a kötetnek a lektorálásáért, vissza kellene fizetnie.”). Kiadói ügyekben valamelyest járatos, de jóhiszemű olvasó váratlan, last minute fordítócserét, esetleg ezzel egy időben lejáró pályázati határidőt sejt a kapkodva összehordott munka mögött, arra ugyanis gondolni sem mer, hogy Váradi alapos munkával is pillanatnak (moment) fordítaná a mozdulatot (movement), disznócsülökszerűnek (piglike) a cölöpszerűt (peglike) és olyasmit feltételezne az egyik kisasszonyról, hogy rágógumival ragasztja az arcához a kalapját (s nem gumiszalaggal rögzíti azt), azt meg aztán végképp nem, hogy a problematikusabb félmondatokat, mondatokat vagy bekezdéseket kihagyná a fordításból. Egy ilyen fordítás megléte ugyanakkor felerősíti az emberben azt az érzést, hogy kritikánknak nem csak kultuszkönyvek újrafordításánál kellene belenéznie az eredetibe, ha ugyanis tudjuk, hogy a kontrollfordító még nagyobb kiadóknál is luxuscikk, a kiadók számára is felértékelődhet a minőségi, hiteles fordításkritika szerepe (akár a fordítók kiválasztásánál). Bár lenne ilyesmi rendszerezett formában. (Igen, egészen addig nyavalygok majd, amíg előrelépést nem látok az ügyben.)

Ha immár a nyárból valóban az őszbe hajlunk, zsinórban másodszor nem tudom megkerülni a Kalligramot: a nyári dupla után a szeptemberi szám is emlékezetesre sikeredett. (Az internetes archívum viszont továbbra is zavaróan esetleges és féloldalas: a címlapon valamiért még mindig [évek óta] a 2012-es szlovák-magyar szám tetszeleg, melynek tartalmai ugyanakkor nem érhetőek el, a 2014-es évben nem volt december, s idén is a márciusi szám az utolsó, ami elérhető.) Ami az informatív részt illeti, nekem új, hogy egy év kihagyás után megjelenés alatt áll (update: már kezembe is foghattam) a 2008-ban indult Pasolini-életműsorozat hatodik kötete, az Olaj című regény, a sorozatszerkesztő Puskás István fordításában (ebből lehet részletet olvasni), ami meg az irodalmit, a nekem eleddig (két kötete ellenére is) ismeretlen, de abszurd cselekményét egy természettudós pozitivista realizmusával működtető Veres István Kati követ eszik című novellája véste bele magát a fejembe. Hűséges olvasóim tudhatják, igencsak kedvelem az interjú műfaját, így Darvasi Ferenc dialógját sem hagytam ki Lator Lászlóval Mándy Ivánról – itt ugyanakkor lemaradt a közlés, hogy ez egy interjúsorozat egy darabja, ami könyvben kulminál; erről csak egy másik, Darvasival készített, meglehetősen informatív interjúból értesültem. (Az interjúhálózat-kutatóknak – akik Németország valamely egyetemén már bizonyosan léteznek – minden bizonnyal csemege egy-egy ilyen, interjúsorozat-készítővel zajlott interjú felemlegetése. Ha még én is nyilatkoznék róla, az lenne a meta-meta-metainterjú. De nagy álmom csak akkor teljesülne, ha az irodalmi interjúkészítés két legfrekventáltabb művelője, Ayhan Gökhan és Szarka Károly kérdezné egymást – az interjúkészítésről.)

Ott van aztán Szerbhorváth György széles szemhatárú esszéje irodalomról, történelemről, politikáról, a szociológia és szociográfia szerepéről az irodalmi mezőben – a zavarbaejtően sok név, cím és téma közt ugyan néhol nemigen látjuk, hova is tart az esszé, de ennek ellenére is érdemes elolvasni. Bán Zoltán András a jelek szerint óriásesszével jelentkezik a holokauszt-irodalom zsáneréről, mert a mostani, második rész még nem az utolsó – ugyanakkor az eddigieknél kicsit talán széttartóbb és kevésbé izgalmas.

A kritikarovat szerencsére idén már nem először első osztályú. Hogy Antal Nikolett írása Houellebecq Behódolásáról mért volt különösen izgalmas, azt novemberben mondom el, Turi Márton írását kicsit lejjebb tekerve bontom szét, mellettük ugyanakkor ki kell emelnem Smid Róbert teljesítményét is. Be kell valljam, minden hegyvidéki nyugdíjasok rémének még a kutatási témája értelmezéséhez is erős utánolvasásra van szükségem, és tanulmányai többsége is meghaladja csekély értelmi képességeimet, kritikai teljesítménye ugyanakkor több okból is megsüvegelendő. Először, mert Smidnél lehetetlen több kortárs magyar irodalmat olvasni (mert tényleg mindent elolvas), ennélfogva bármely elemzett íróról lett légyen is szó, kapásból el tudja helyezni a frissen olvasott művet a szerzői pálya ívén, és a kortárs irodalom kontextusában is. (Gerőcs Péter legújabb regényének elemzésében például Potozky László Élese és Márton László A mi kis köztársaságunk című kötete is viszonyítási pont – mindkettő nemrég jelent meg, ami egy folyóirat átfutási idejét is beleszámítva tényleg szupergyors olvasási képességeket sejtet.) Smid ezúttal sem mellőzi a humort („Az első néhány fejezet olvasói fejkapkodásait követően, amikor abban sem vagyunk biztosak, hogy nem véletlenül más borítót kötöttek-e a szövegtesthez…”), de fontosabb, hogy sűrűn és alaposan olvassa a szöveget, csaknem minden állítását példákkal, jelenetekkel, szöveghelyekkel igazolja, s emiatt erősebb kijelentéseit is elhisszük neki („Gerőcs a fiatal kortárs próza egyik legtehetségesebb alakja”) – talán nem túlzok, ha egyik legerősebb kritikai szövegét látom ebben a néhány oldalban, mert meggyőzött róla, hogy magam is befektessek egy Győztesek köztársaságára az első szembejövő leárazáskor, kritikus pedig ennél többet nem kívánhat.

(Felfedező) Nagyon ritka az olyan kritikus, akivel kapcsolatban úgy emlékszem az első olvasás élményére és körülményeire, mint ahogy a generációs élményekre szokás. Az én, harminc körül járó generációm esetében ilyen, nemzedéket összetartó, ismétlődő emlékképek (kronologikus sorrendben) Antall József halála, a ’94-es VB (a beégett kép mindig Roby Baggio, amint fölérúgja a 11-est a brazilok ellen; mintha Szaid Ovarian egészpályás szólója, Baggio csodagólja Nigéria ellen, a brazil – holland második félideje meg sem történt volna), vagy az ikertornyok összeomlása – mindről tudjuk, hol jártunk, amikor megtörtént.  Egy kritikussal, esszéistával, történésszel, de néhol egy-egy íróval kapcsolatban is jóval elmosódottabbak az emlékeim – értelemszerűen minél rövidebb szövegekről van szó, annál valószínűtlenebb, hogy emlékszem, mit olvastam az adott szerzőtől elsőre. Mégis, az alábbi két kritikust illetően valamilyen okból tűélesen emlékszem az első olvasás élményére. Emlékszem, ahogy hálószobám magányában először olvasok Turi Márton tollából származó recenziót (egészen pontosan egy aprólékos elemzésről volt szó Pelevin Ananászléjéről a Kalligramban), és arra is, ahogy a 133-ason, pont, ahogy a 4-6-os vonalát keresztezzük, rálapozok Baka L. Patrik recenziójára az Opusban. Nyilván senkit sem ért hozzám hasonló reveláció egyik esetben sem, generációs élmény se lesz belőlük, én azonban azóta is makacsul tartom magam ahhoz, hogy említettek minden írását ne csak elolvassam, de íróasztalom kézközelében is tartsam. (Figyelem, folyóirat-szerkesztők! Hihetetlen gazdasági beruházásokra is hajlandó vagyok egy kritika kedvéért! Kritikát íratni jövedelmező!)

Namármost, ha kicsit is komolyan vesszük magunkat és a rovat céljait, s mondandónkat elsőként Turira szűkítjük, az efféle, Justin Bieber-fanatikusokra jellemző zsigeri rajongás helyett illendő lenne megindokolnunk, miért vagyunk hajlandóak a villamoson állva (mit állva, paradicsomsűrítménnyé passzírozódva) is mohón olvasni ennek az (irodalmilag legalábbis) ruszofil fiatalembernek az írásait. (Az öregecskedő manír itt nyilvánvalóan szükséges egy magamfajta élemedett trottytól, Turi ugyanis még nem tagja a harmicasok klubjának.) A Kalligram szeptemberi száma szerencsére lehetővé teszi, hogy röviden szemléltethessük, miért is kedveljük az első kötete összeállításán munkálkodó kritikus munkásságát. Turinak, ha jól követtük, idén ez az első hosszabb recenziója (a Nabokov-életműkiadás utolsó köteteit rövidkritikában követte le), ezúttal Szorokin Tellúriáját elemzi (korábban a Jelenkorban és a Palócföldben közölt a szerző műveiről recenziókat), s nagyjából hat pontban összegezhető, mért hiszünk ítéletének, mikor a könyv megvételét vagy meg nem vételét fontolgatjuk magunkban. Először is, Turi magabiztosan vázolja fel előttünk a mű szorosabb kontextusát, az orosz antiutópia hagyományát, és pontosan, a legkevésbé sem udvariaskodva árazza be ezen a hagyományon belül Szorokin művének színvonalát és (többé-kevésbé nulla) újdonságtartalmát. Másodszor, a nyolcvanas években induló pályakezdéstől indulva megmutatja, hogy illeszkedik a kötet az írói életműbe, hogy sorvad „biztonsági prózává” a kezdeti forradalmi lendület, mintegy szinkronban Pelevin önismétlő tömegtermelésével. Harmadszor, Turi fittyet hány a nagy íróknak nálunk is kijáró túlzó tiszteletre, mely túl sokszor fullad tartalmatlan és kevéssé markáns elemzésbe: a kezdetektől sejthetően nem élvezi a kötetet, pedig láthatóan szándékában állt, hogy szeresse. De még, s ez már a negyedik pont, ez sem gátolja meg abban, hogy észrevegye a kötet pozitívumait – nem „a kötet egy rakás szar, de szép a borító”-jellegű, kényszeresen jót is mondó kritikusi fogással élve, hanem rétegzetten, mérlegelve olvasva. Ötödször, Turi stílusa csiszolt, minden mondata kimunkált, átgondolt, s időnként (főként hasonlataiban) abszolút szépirodalmi. Ez azonban nem tántorítja el attól, hogy – hatodszor – kicsit újságíró is legyen, és bátran nyúljon elemzett szerzője interjúihoz, ha a kritika vezérmotívuma azt kívánja meg. Nem csoda, ha alig várjuk reményeink szerint hamarosan megjelenő, szintén 20-21. századi orosz prózával foglalkozó kötetét.

(Felfedező 2.)  A magyarországi kritikai szcénában minden bizonnyal Turinál is jóval ismeretlenebb a százdi popkritikus és író, Baka L. Patrik neve, aki a Prae-n kívül jellemzően felvidéki (Opus, Szőrös Kő, Új Szó) lapokban publikál. (Egy ma már nem elérhető interjúból megtudhattuk, hogy első regényét 13 (!) éves korában írta, és 16 volt, mikor megjelent – nálam ez az ifjúsági rekord. Második kötete Vérbókok címmel a napokban hagyta el a nyomdát.) Baka L. főleg a hazai és nemzetközi science-fiction szorgalmas olvasója, ezen belül is az alternatív történelmi regények specialistája; magam is a Kontrafaktumok című, spekulatív fikció- tanulmánygyűjteménnyel kapcsolatban kerültem először kapcsolatba az írásaival. Baka L. az Opus 36-os számában (kedvcsináló hozzá itt)  Pintér Bence és Pintér Máté A szivarhajó utolsó útja című, steampunkot és spekulatív fikciót keresztező ifjúsági regényét olvassa; a már linkelt ajánló tanulmányértékű kritikát emleget vele kapcsolatban, s nincs ebben semmi túlzás. Az írás ugyanis a műfajtörténeti kontextus pontos felidézése (Trenka Csaba Gábor, Gáspár András, László Zoltán, Lakatos István) és a regény többszempontú, minden részletre kiterjedő elemzése mellett mindent gondosan értékel: ahogy a történelmi regényeknél a valóságosság, úgy itt a lehetségesség a leginkább hagyományos kritérium, ami – ahogy Baka L. pontosan utánajár – igencsak labilis történelmi alapokra építkezik (nem áruljuk el, miért, de nyerünk ’48/49-ben, és, ahogy Deák Bill Gyula is megelőlegezi az István a királyban: „Kossuthtal valóra válik   a Duna-menti Köztársaság”). A másik specifikus kritérium a világépítés megoldása, Baka L. azonban ezeken kívül is kitér a regény gyengéire és erősségeire, a karakterrajzokat, a cselekményt és a túlhasznált sablonokat elemezve. Mindenben éleslátóan kritikus, de nem ledorongoló, ami a szerzőknek is hasznára válhat. Eddig ez Baka L. legjobb írása; kíváncsian várjuk a 37-es Opusban a Petőfit és Csurgó Csabát összevető Kukoricza Jancsi-recenzióját is.

(Zárszó helyett) elsőként Bihary Gábor szeptemberi szemléjét ajánlom a Parnasszus fiatal költészet-számáról (tényleg mindenki benne van, aki számít), utalok a Helikon 2015/1-es kreatív-írás számára (kiváló benne az interjú, és szuper Sári B. László előszava is), tele az Új Forrás érdekesebbnél-érdekesebb recenziókkal, az idegent állítja szeptemberi tematikája középpontjába a Korunk, Baka Istvánra emlékszik a Tiszatáj. Ami viszont feltétlen beszédtéma lesz az októberi megjelenésekből: a megújult Prae Gaga-száma, a Kommentár érdekesnek tűnő Közel-Kelet melléklete, és valószínűleg a szingulárist középpontjába állító októberi Tiszatáj is. Csak győzzük olvasni!