Júniusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

Múlt hónapban soha nem látott mennyiségű folyóiratba kukkanthattunk bele rövidebb ismertetők garmadáján át, júniusban azonban kérlelhetetlenül beköszöntött a nyár, aszályos idők jöttek csekélyebb merítéssel; ebben a hónapban (többé vagy kevésbé) vallomásos írásokból, beszédekből és interjúkból állt össze majdnem-katarzisaim sorozata.

A legközelebb a könnyek elmorzsolásához a Szombatnak köszönhetően kerültem, mely nem meglepő módon júniusban a Saul fiát állította érdeklődése középpontjába, ami ihlető keserűséggel telített, de szokás szerint mély interjúkban gyümölcsözött a rendező Nemes Jeles Lászlóval és a főszereplő Röhrig Gézával, akiket Szántó T. Gábor és Szentgyörgyi Rita kérdezett. Engem különösen az utóbbi hetekben költőként is újra felfedezett Röhrig bölcsessége nyűgöz le; nem csak, mert Kertész nevezetes „holokauszt-bohóc” interjújának központi problémáját idézi meg a túlhájpolás veszélyeinek megidézésével (Röhrig a „pokoljárás” szó alkalmazását kifogásolja színészi alakításával kapcsolatban: „Mondjuk hát ki, csupán a biztonság kedvéért, mert az elmúlt néhány nap során a kezdetben még oly jóleső figyelem itt-ott mintha hisztérikussá hájpolódna, hogy sem a rendező, sem én soha nem jártunk még a pokolban”), de azért is, mert mindig nyílt, velős és bölcs válaszaiból, anekdotáiból roppant szimpatikus arcél rajzolódik ki.

Más szempontból, de szintén fontos interjú (mégpedig életútinterjú) készült egyik kedvenc kritikusommal, Radnóti Sándorral a Műútban, ami legalább olyan szórakoztató, mint Radnóti írásai: kiderül belőle, miként (és miként nem) identifikálja magát, kinek a könyvét csórta el Lukács Györgytől, hogy rúgták ki kétszer is rövid időn belül a Magvetőtől, hogyan publikálhatott egyszerre az első és második nyilvánosságban, és hát, természetesen, az is, mit gondol az ideális meg a létező kritikáról, a Holmiról… Nem szaporítom a szót, a szöveg egész egyszerűen must read.

Bár ugyanebben a számban jelent meg, egészen egzotikus útvonalon, több hetes eltéréssel jutottam el a Műút 46. oldaláról a 76.-ra. Aki nem hisz abban, hogy a közösségi oldalak elősegíthetik a magaskultúra-fogyasztást, annak meglepő ellenpéldával szolgálhatok: BT hatékony Facebook-marketingje („Minden, amit tudni akartál a filozófiáról, de soha nem merted megkérdezni. [Nem filozófusoknak, sőt, a filozófiától enyhén viszolygóknak különösen ajánlom!]”) nélkül ugyanis aligha nézek bele (újra) a Kiskáté rovatba. Lehet persze, hogy némileg megnyomta az ajánlásba vetett hitemet, hogy mostanság a szerző kötetét (A művészet hétköznapjai) olvasom a villamoson, mindenesetre tény: az ajánlott cikk, Tőzsér János írása a metafilozófiáról megfelelő iróniával, rendszerezetten, közérthetően és ezekből (is) fakadóan élvezetesen ír arról, hogy mi (nem) a filozófia, nem bántam tehát meg döntésemet. Mivel készülő könyvem rendszertani alapjainak lerakásához épp olyan, hasonló esélyekkel megválaszolható kérdéseket próbálok magamban tisztázni, mint hogy mi az irodalom vagy mi a kritika (a fejem már most, a folyamat elején is sebes a sok vakarástól), különösen jóleső érzés, ahogy Tőzsér egy-egy jól sikerült gánccsal sorban elveti a különböző, túl leszűkítő vagy egyszerűen nem működő modelleket, melyek a módszer vagy épp a tárgy felől próbálják megragadni a filozófia leglényegét. (Nemcsak nekem nem sikerül majd, nyugtatgatom magam.) Bár a lehetséges válaszok közül nyilván egyik sem konszenzusos, a magam részéről az irodalomértés szemszögéből is látom (vagy inkább tapasztaltam) a tudományág gyakorlati hasznát, még ha Tőzsér meglehetősen sok érvet is szolgáltat ennek ellenkezőjére. Nemrégiben Horváth László Imre regényének elemzése kapcsán megpróbáltam közelebbi barátságot kötni az alternatív történelmi regény természettudományos alapjaival, a kvantumfizikához ugyanakkor csekély értelmű medvebocsnak bizonyultam; szerencsére azonban segítségemre sietett egy tisztán és logikusan érvelő ifjú filozófus, Tuboly Ádám Tamás írása, aminek segítségével túllendültem a problémán. (Vagy sokkal inkább: azt képzelem, hogy túllendültem.) Nyilván ez nem általános történet, de egy kívülállónak (jelen esetben nekem) egyáltalán nem hátrány, ha több, egymással érintkező tudományterület más nézőpontból, vagy szimplán csak más módon próbálja többé-kevésbé ugyanazt elmondani – eggyel több esély a megértésre mindig jól jön.

Június legjobb folyóiratszáma nálam a Nagyvilág, s alighanem ha felsorolom a szám négy főszereplőjét, rögtön érthetővé is válik lelkesedésem: Günter Grass, Albert Camus, Patrick Modiano és José Eduardo Agualusa ugyanis alighanem számos ínyenc olvasó íróválogatottjának adja középpályáját – a nevükhöz kötődő három Nobel és egy Independent Foreign Fiction Prize pedig azt mutatja, hogy sok nagyhatalmú kritikus és irodalomtörténész is van közöttük. Nem mindegy azonban, hogy a felsoroltak a júniusi számban a stájer tartományi válogatott elleni edzőmeccsre, vagy a Bajnokok Ligája döntőjére tartogatott formájukat hozzák, érdemes tehát rávetnünk magunkat a szövegekre, hogy mindezt kiderítsük.

Felütésnek rögtön ott van Grass két, irónia, abszurd és groteszk regisztereit folyamatosan egymásba csúsztató novellája (A balkezesek, Bika vagy szerelem), melyek egyszerre szórakoztatnak, döbbentenek meg és gondolkodtatnak el – csakhogy míg mi az értelmezés hagymájának újabb és újabb rétegeit hántjuk le róluk, szerzőjük már rég csomót kötött a lábunkra két biciklicsellel. (Csak ízelítőül a két kispróza felütései: a társadalom által meg- és kivetett [de azért homofób!], balkezeseket tömörítő Egyoldalúak egyesület két tagja párbajra készül egy víkendházban, lehetőleg a házi porcelán kímélésével; veterán bikaviador, és dolgozószobája falába falazott ötéves bikaborjú várja a postát előbbi jegyesétől, hogy aztán az érkező levelet sose bontsa fel. Csatolt kiegészítők: számos önéletrajzi vers és Ircsik Vilmos nekrológja a nemrég elhunyt Nobel-díjasról.) Bár csak közvetítőkön (nem is akármilyeneken: életrajzíróján, Olivier Toddon és egy negyedik Nobel-díjason, Czesław Miłoszon) keresztül van jelen, Albert Camusről így legalább kiderül, hogy valóban szenvedélyes és jó focista volt, még ha zsarnok nagyanyja korbáccsal verte is a lábszárait, ha a bőr bűvölésén kapta. A Camus-korpuszt idén ezerféleképp, naplórészletekkel, kritikákkal, esszékkel és interjúkkal, valamint mindenekelőtt a L’Étranger új fordításával (Az idegen) bővítő folyóiratból e számban megtudhatjuk, hogy a 46 évesen autóbalesetben elhunyt író halála előtt négy (!), különböző nemzetiségű szeretőjének írt őszintének ható és nagylángú szerelméről, hogy hogy kapcsolódhat örök bővérűsége süket és analfabéta anyjához, és hogy miért lépett ki a Kommunista Pártból még azelőtt, hogy kizárták volna.

Patrick Modiano 2014-es Nobel-díjáról Jonathan Meades kritikus azt állítja, az olyan, mintha „egy alsóbb osztályú csapat nyerné a ligakupát”, ami a Nobel igen magas és az angol ligakupa viszonylag limitált presztízsét összevetve legalábbis érdekfeszítő, még akkor is, ha Leo Robson cikkét olvasva Meades nincs egyedül meglepetésével. (Bár az is igaz, hogy, ahogy a Ligakupa-győzelem számos országban semmilyen nemzetközi kupába nem kvalifikál, a Nobel-díj sem repíti íróját automatikusan a világirodalom kánonába – elég, ha csak arra gondolunk, a két olasz író, Dario Fo és Umberto Eco közül melyikük örvend nagyobb elismertségnek világszerte olvasói és szakértői körökben, s melyikük Nobel-díjas.) Modiano egy hosszabb elbeszéléssel (Sodrásban; ez lassan építkezik, de végül elég szépen beüt), legújabb, magyarul még nem olvasható regénye részletével, Bodroghi Csilla a regényt elemző kritikájával, valamint Nobel-beszédével szerepel a számban; engem utóbbi fogott meg leginkább. Pedig állítólag kiadója félt tőle, hogy a szóban nem túl erős író besül a felolvasásával, a szöveg mégis nagyon jó, mert az önkritikus díjazott ilyeneket ír benne: „Azt hiszem, soha nem éreztem még olyan erősen, mint aznap [a Nobel-díj eredményének bejelentésekor], hogy a regényíró mennyire nem látja a saját könyveit, és hogy az olvasók mennyivel többet tudnak nála mindarról, amit leírt. A regényíró soha nem viszonyul önmagához olvasóként, csakis afféle lektorként, aki a kéziratban kijavítja a hibás mondatszerkezeteket, kihúz egy-két ismétlést vagy felesleges bekezdést. Saját könyveiről csupán valami zavaros és töredékes képet alkot magának, túl közel van hozzájuk, valahogy úgy, mint az a festő, aki egy mennyezeti freskó pingálása közben végigfekszik az állványon, és kizárólag az apró részletek kidolgozására figyel, az egészre nincs rálátása.”

Az iméntieknél Magyarországon jóval kevésbé ismert José Eduardo Agualusa 2007-ben nyerte el a rangos brit Independent Foreign Fiction Prize-t A múltkereskedő című regényével, mely 2010 óta magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában, s – ez itt a vallomás ideje –   mely az egyetlen (portugál-)afrikai szerzőjű irodalmi kötet az elmúlt hét évből, amiről több, mint egy hosszabb (és jobb) kritikát sikerült találnom, hogy beválogathassam a Világtalanul? című, nemrég megjelent világirodalom-kritikai antológiába. Mindez nagyjából felvázolja, mekkora hendikeppel indul egy afrikai író a magyar olvasók kegyeiért folytatott futóversenyben, Agualusa azonban becsülettel küzd a periféria ellen. Gazellaléptű szélsőként cikázik a világban, nemcsak a három kontinensre kiterjedő luzofón birodalom gyakorlott átutazója, de lassan a spanyol-amerikai irodalomban is letelepedési engedélyért folyamodhat: bevallott nagy kedvence, Jorge Luis Borges e számban is helyet kap egy szórakoztató egyperces erejéig, melyben a jeles argentin novellista halála után valami ijesztő véletlen folytán Márquez mennyországában eszmél. Agualusa (és gyaníthatóan a szövegek válogatója, fiával, Zsomborral együtt fordítója, illetve az angolai író ismertetője, Pál Ferenc) gondosan ügyel rá, hogy írásai minél nagyobb földrajzi teret fogjanak át (még az angyalokról szóló novella is tartalmaz nemzetiségi utalást, lévén Isten brazil), azonban nehezen szabadul mániáitól: „Az éjszaka, amikor lefogták a Mikulást” például könnyen felfogható A múltkereskedő kicsinyített másának is (az albínó, gyíkszerű főszereplő és az angolai történelem kapcsolata erős kapcsot ad). 

(Zárszó helyett) Nagy gondolkodással kiötlött modell és valóság kapcsolatát jól jellemzi, hogy elég volt öt alkalom ahhoz, hogy teljesen lenullázzam a márciusban induló rovat struktúráját – úgy tűnik, a tétova zárszó az egyetlen stabil pont ezekben az írásokban. Nyáron rengeteg folyóirat összevonja számait (a Forrás migrációról szóló duplaszáma már meg is jelent), így én is augusztusban jelentkezem legközelebb – akkor azonban, először a rovat történetében, életre kel a Visszhangok rovat, melyben Michel Houellebecq A behódolás című regényének folyóiratokban fellelhető kritikáit összegzem majd.