„Időközben azt is megírtam” ‒ Három nyári lap
- Részletek
- Írta: Nagygéci Kovács József
A folyóirat kifejezés számomra ezért azt is jelenti, hogy az irodalom állandóan van, nemcsak a kötetekben, a bemutatókon, fesztiválokon, hanem hónapról hónapra, negyedévről negyedévre, napra nap.
A címbeli idézet egy többértelmű Márton László-mondat. Én teszem többértelművé, mert a szerző egyszerűen arról beszél, hogy író és ír, én viszont igénylem olvasóként, hogy tudhassam, a készültség folyamatos. A folyóirat kifejezés számomra ezért azt is jelenti, hogy az irodalom állandóan van, nemcsak a kötetekben, a bemutatókon, fesztiválokon, hanem hónapról hónapra, negyedévről negyedévre, napra nap.
Azaz, időközben mi van/lesz még megírva. Lapról lapra, írásról írásra szeretem figyelni, mi történik épp. Idén nyáron három jelentős irodalmi-művészeti lapot külön is vizsgáltam, jelentésem szubjektív (mi más?), nem teljes (hogyan is lehetne?) és nem konfrontatív (nem volt célom). Három lap, háromféle szerkesztési elv, sokféle irány, de egyformán magas minőség. Ahogy Esterházy írja „a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak”.
A Kortárs nyári száma százhetvenöt oldalnyi szöveggel már a terjedelme miatt sem nevezhető könnyű, nyári olvasmánynak. A kisregénynyi mennyiségű szöveg nagyobb része szépirodalom, közte két (!) dráma: Kelecsényi László az egymással sohasem találkozó két színésznagyság, Soós Imre és Páger Antal elképzelt beszélgetését írta meg egyfelvonásosban, míg Pétervári Zsolt kortárs tragédiát közöl. Interjú is helyet kapott a lapban, Zalka Csenge Virág mesemondóval Sándor Enikő beszélgetett. A lapszámot a hetvenedik születésnapját jövőre ünneplő Ferenczi Károly alkotásai illusztrálják, a saját bevallása szerint „halálfélelmében” alkotó képzőművészről életút-nagyesszé is olvasható (szerző: Novotny Tihamér).
A lapszám ‒ amelyben versek, prózák, tanulmányok és kritikák egymás mellé szerkesztve sorakoznak ‒ az idén hetven éves Markó Béla lírájával indul. „Annak van értelme csupán, ami romlandó” – így zárul a lapot nyitó szöveg, amire olvasóként egészen profán reakciót adok: sokadszorra derül ki számomra, milyen jól járt a magyar irodalom, hogy Markó végleg odahagyta a napi, romlandó teendőit, hogy majdnem romolhatatlant készítsen: nagyszerű verseket. Ezekben a szövegekben gyakran „feszegeti a szél az ablakot”, de közben „március van mégis” és hiába, hogy akár fiatalon, akár „öregedőben” szüntelen a „rémisztgetés”, fontos tudni, hogy „sem az élet, sem a halál nem érhet váratlanul minket”.
Tóbiás Krisztián György Kurtág: Kafka-fragments című prózája is számbavétel-szöveg, miközben tisztelgés is az idén kilencvenöt éves zeneszerző előtt. Az irodalmi reflexióiról is híres, „szabad és radikális” (EP) Kurtág, aki klasszikusainkhoz (József Attila, Pilinszky, Tandori) szóló műveiről is ismert, ebben a hegedűre és énekhangra írt zeneműben Franz Kafkának állít emléket. Tóbiás úgy reflektál a fragmentumok címeire, hogy a Kurtág-féle Kafka-töredék a hordozó zene, a saját szövege pedig az ária. Szólót énekel (ír), de sok mindenből merít, egybeolvasva újsághírt (az eredeti Kafka-szövegben szereplő dátumokkal), gyerekkori emléket, Cseh‒Bereményi dalszöveget és sok mást. Kalandos, szabad és épp eléggé radikális írás.
A számos jó próza közül még egyet említek. Bene Zoltán épp készülő regényének (Igazak) részletét, amelynek a legelején két kocsmai alak Faulknerről és Tocqueville-ről vitázik, és a szöveg végére érve sejthető, hogy a szerző új könyve hiába játszódik ezúttal a (hozzánk legközelebb eső) jelenben, történelmi regény lesz, akár az eddigiek. Ami az olvasónak jó hír.
A tanulmányok, kritikák közül Borsodi L. László Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényének új kiadásáról írt recenziója a legérdekesebb. Elsősorban azért, mert a könyv két megjelenése közé az Egy dadogás története című, nagy sikert aratott kötet ékelődik. Borsodi ad is egy lehetséges magyarázatot arra a kérdésre, hogy mi indokolta az Ahol az ő lelke újrakiadását. Esztétikai-irodalmi megközelítésben vizsgálja (noha említ marketingszempontokat is), és bevallom, ez ragadott meg igazán. „A dolgot magát” fürkésző attitűd. Egy szakértő a saját tudományterülete felől közelít, annak segítségével értelmez. Annyi minden veszi körül a művészetet, sok esetben egyenesen rá is telepedve, úgyhogy üdítő felismerni, ha valaki ‒ ahogy ez fentebb Kurtággal kapcsolatban szóba került ‒ radikális és szabad. Ráadásul az Ahol az ő lelke valóban nagy regény, tehát akármi is volt a szempontja a kiadónak, fontos missziót tölt be az újrakiadás.
Két, a Kortárs gondozásában megjelentett kötet is került a kritikai terítékre, a főszerkesztő Sturm László Gál Sándor új könyvéről úgy írt, hogy ‒ ahogy erről egy jegyzetben olvashatunk ‒ a szöveg készítése közben értesült a József Attila-díjas felvidéki költő haláláról. A másik „saját” Fehér Béla „közelmúlt trilógiájának” második darabja, a Banánliget. Artzt Tímea „szórakoztató regényesített példázatként” ír a kötetről. Ezek mellett fontos szöveg a Kenyeres Zoltán visszaemlékezéseiből kinövő, Gömöri Györgyről szóló értekezés, Ekler Andrea Papp Endrének az MMA-sorozatban megjelent Görömbei-monográfiájáról szóló recenziója, izgalmas Ruzsa Dénes esszéje a tájképfestészetről, Bozók Ferenc Magyar költők a moziban című írása könnyed, de tartalmas.
***
A Bárka irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat nyári száma nem dupla, hiszen a lap évi hatszor jelenik meg, ebből pedig az egyik rendesen nyárra időzített. Kéthavi folyóiratként amúgy a Bárka eleve duplának tekinthető, mert mind tartalmilag, mind formátumát tekintve erőteljes, nagy, ráadásul rovatstruktúrája is kiemeli az átlagos irodalmi közlemények közül. E vizsgált számban a szépirodalmi mellett gyerekirodalmi (Papírhajó), képzőművészeti és színházi rovat is helyet kapott, nem beszélve a Műhelyről, amelyben esszék, tanulmányok jelennek meg.
A szépirodalmi válogatás Oravecz Imre Alkonynapló című írásával indul, ami egy készülő prózakötet részlete. A Bárkában hagyomány, hogy a rovat első szövege, vagy valamelyik részlete a szerző kézírásával befotózva nyitja a lapot, ezzel a szerkesztőség múltat idéz és nagyon jól teszi! Ma már szerkesztőként sem igen találkozhatunk a szó eredeti értelmében vett kéz-irattal. A Bárka gesztusa visszahoz valamit vagy, ha úgy tetszik folytat egy hagyományt, amivel személyesebbé képes tenni egy szerzőt, egy írást. Nem szükséges grafológiai tudás ahhoz, hogy megállapítsuk: az irodalom születése látszik a szóban forgó fényképeken. A friss Bárkában épp egy korszakos alkotó keze alól kikerülő létező, mert leírt szöveg látható.
A rovatban szereplő írásokból egyértelműen kiolvasható a főszerkesztő, Elek Tibor (irodalomtörténész, kritikus) véleménye a magyar irodalomról, tudniillik az, hogy – leegyszerűsítve – sokféle, de egységes, ami fordítva is hangsúlyos: egységes, de sokféle. Pályakezdő és klasszikussá vált, első- és sokkötetes szerzők közölnek a nyári Bárkában, hogy a sokféle irodalmi szervezethez-társasághoz-irányzathoz tartozást ne is említsem. Ugyanez igaz a kritikarovatra, hiszen olvasható írás Grecsó Krisztián, Schein Gábor, Hartay Csaba, Hernyák Zsóka és Oláh András köteteiről, míg a Műhelyben Tőzsér Árpád naplója mellett Gömöri György karantén-naplója is megtalálható. Maczák Ibolya Pilinszky Babits-motívumairól ír, Fried István nagyszerű szövege Rilke és Kányádi szövegeinek kapcsolatáról szól, míg Magyar Miklós Samuel Beckettet olvassa egybe Örkény Istvánnal.
A gazdag kínálatból Kopriva Nikolett verseit emelném ki, a friss írószövetségi Debüt-díjas költő egyedi hangon ír. Szinte a sivárságig lecsupaszított mondatai őszt, telet csempésznek (szöktetnek?) a nyárba. Veszteséglíra ez, amiben a tárgyilagos számbavétel látszólagos közömbössége a legmegrendítőbb olvasói tapasztalat.
Bár külön rovatban szerepel, de szépirodalmi közlésnek számítom a Papírhajóban megjelent Várfalvy Emőke-mesét. Friss, üde szöveg, és bár nem tudom, hogy egy felnőtteknek szóló folyóiratból hogyan jut el a célközönséghez, mindenesetre erősen szurkolok neki.
Talán még vékonyabb olvasótáborra számíthat a lap a színházi rovata, ahol egy sorozat részeként Márton László új drámájának részletét olvashatjuk, melyet Major László a szerzővel folytatott beszélgetése vezet be. A Márton-drámák ‒ ahogy ez is ‒ nagyon is mai, lendületes-olvasmányos nyelvezetük ellenére sem könnyen adják magukat. Ám érdemes kihasználni a lehetőséget, melyet minden jó dráma szövegének olvasása kínál, azt, hogy egyszerre lehetünk rendezők, kellékesek, díszlettervezők, dramaturgok és – ha minden jól megy, még színészek is. A Nibelungok című darab közölt részletéből még szerepet is választottam, és örülnék, ha hamarosan színházban is megnézhetném, hogyan elevenedik meg a Márton-univerzum mások elképzelése szerint. A Nibelung-ének fordításáért és teljes írói életművéért Artisjus irodalmi nagydíjat kapó Márton darabját folytatásban, felvonásonként közli a lap, a szövegről a szerző az interjúban röviden csak ennyit mond: „ugyanis időközben azt is megírtam”.
A lapban rendhagyó válogatás is olvasható, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum új állandó kiállításának megnyitószövege (Fekete Péter kulturális államtitkár) és a múzeumigazgatóval, Ando Györggyel készült interjú mellett (kérdezett Bársony Lili) a Bárka szerkesztői írtak a múzeummal kapcsolatos témában. A rovat anyaga nemcsak azért különleges, mert egyértelműen látszik a Bárka beágyazottsága, az, hogy országos lapként azért elsősorban Békés megyei (békéscsabai, gyulai és mindezek környékéhez tartozó) a kötődés, de komoly lapoknál érvényes – ki nem mondott, de annál inkább betartott szabályt törnek azzal a szerkesztők, hogy írnak a saját lapjukba. Ebben az esetben ez nem, hogy kínos, hanem nagyon is értékes, mert – lám, megint csak ide értem – személyesebbek, közelebbiek a szövegek. És arról még nem is beszéltem, hogy mekkora hozzáadott értéke van, ha szépírók, irodalmárok készítenek alkalmazott szöveget, akik már a címadásban sem tudnak kibújni a bőrükből. Íme: Ami a csabai kistemplom tornyából látszik; Kitölteni a mérhetetlen űrt; A tárgyak ritkán hazudnak; Összeköti a szálakat és a számomra két legkedvesebb, a Munkácsy kölnije és az Itt, vidéken. Játéklehetőség: kitalálni, melyik cím melyik szerzőhöz tartozik az alábbi névsorból: Elek Tibor, Erdész Ádám, Kiss Ottó, Szil Ágnes, Farkas Wellmann Éva, Kiss László. A lapszám értékéből az sem von le, hogy a képzőművészeti anyagok közlésekor is mindig igényes Bárka ezúttal múzeumi fotókkal illusztrált, mely fotók egyike-másika nem hordoz különösebb többletjelentést. Viszont a Márton-darabhoz illesztett kép, és rajta „a jégkorszaki megafauna egyik legjellegzetesebb képviselője, egy gyapjas orrszarvú koponyája” telitalálat.
***
A Kalligram július-augusztusi száma elsősorban szépirodalommal van tele. Azon belül is a kiadóhoz tartozó, több esetben új kötet megjelentetése előtt álló szerzők szövegeivel. Tanulmányt ezúttal egyet (Lengyel András vicctörténeti írását), kritikát kettőt közöl a lap, Jászberényi Sándor A varjúkirály című kötetéről Sándor Zoltán, a 42.Tempevölgy-könyvről (Vörösmarty-szám) Baranyai Zsolt írt. A szépirodalmi anyag tehát a jelentős, aminek ‒ ahogy említettem ‒ nagy része a kiadó saját szerzőitől származik. A nyári Kalligram így tulajdonképpen egyfajta „beleolvasó” kötet, az olvasó informálása arról, hogy mik készülnek, mik íródnak épp. Ez a fajta szándék és különösen a megvalósulása – a Kalligram hónapról hónapra formátumra, kiállítására nézve igényes, szép kiadványokat jelentet meg – hiánypótló, és ami feltétlen becsülendő, hogy ezen törekvést, a saját szerzők reprezentálását nem is titkolja a lap. Nem véletlen, hogy a szerzők biográfiájában minden esetben megadják az eddigi kötetek címét is, zavaró ugyanakkor, hogy az esetek többségében, ha nem kalligramos a könyv, nem tudjuk meg, melyik kiadóhoz tartozik. Elsőre a nagyvonalúság hiányára gyanakodtam, de mivel voltak kivételek, azt állapítottam meg, hogy egyszerű szerkesztői mulasztásról lehet inkább szó. De legyek igazságos: sose legyen lapszámnak ennél nagyobb hibája!
A nyári Kalligram különben nagyon erős. Különösen érdekes a számos regényrészlet, jó már előre belekóstolni, hogy milyen lehet majd például Péntek Orsolya új könyve, ami a címe szerint „Pécs-regény” lesz, Rubin Eszter új kötete, vagy a talán legizgalmasabb, Papp-Zakor Ilkának az őszi könyvhét óta teljes egészében olvasható első regénye.
Erős, jó próza ezeken kívül is bőven van a lapban: Bódi Péter szuggesztív novellája (180 gramm fölött), az ismerős hangon megszólaló, de új regény részlete Kácsor Zsolttól (Mézet vérrel). Verset többek közt Fehér Renátó, Forgács Miklós és Piros Vera közöl, utóbbi Eltévesztettem, drágám című prózaverse (verses drámája?) a lapszám egyik magaslati pontja. A szöveg egyszerre lezser és feszes, ami elengedhetetlen akkor, ha „elcsúszó összhangokról”, késésekről és bizonytalan megérkezésekről, családi mintákról és a szavak kimondásának erejéről ír valaki. Ebben a lapszámban szerintem ez a szöveg áll legközelebb a már többször idézett szabad és radikális művészethez.
Az eddig soroltakon felül két további ajándékot tartogat az olvasónak a lap. Az egyik a ‒ sajnos kevés folyóiratban helyet kapó ‒ világirodalmi kitekintés. Csordás Gábor életút-esszéjével bevezetett Wisława Szymborska-blokk a minden kérdésben az „illúzióktól és öncsalástól mentes szembenézéshez” ragaszkodó Nobel-díjas lengyel költő versei miatt (Csordás és Kellermann Viktória fordításaiban) már önmagában megérné megvenni a lapot.
A Vietnám című vers a múltból szólal meg, vajon időszerűek-e ezek a sorok? „Mi a neved, asszony? – Nem tudom. / Mikor születtél, honnan származol? – Nem tudom. / Miért ástál a földbe gödröt magadnak? – Nem tudom. / Mióta bujkálsz itt? – Nem tudom. / Minek haraptál a gyűrűsujjamba? – Nem tudom. / Tudod, hogy nem bántunk? – Nem tudom. / Melyik oldalon állsz? – Nem tudom. / Háború van, választanod kell. – Nem tudom. / Áll még a falud? – Nem tudom. / Ezek a te gyerekeid? – Igen.”
Igen.
A szintén mindig aktuális Allen Ginsberg (Gyukics Gábor fordításai) mellett egy tizenkilencedik századi angol (pap)költő, az életében nem publikáló Gerard Manley Hopkins életigenlő szövegei (Olty Péter magyarításában és rövid jegyzetével) szintén igazi csemegét jelentenek.
Drámáról esett már szó Piros Vera kapcsán, de került a lapba valódi dráma is. Márton László Démoszthenész, avagy az athéni állam bukása című szövege, a napokban megjelent Bátor Csikó című, három drámát tartalmazó kötet egyik darabja. Ez szintén a Kalligramnál jött ki, meglepő, hogy ezt a szövegvégi biográfiában nem közli a lap. A színműhöz egy Radnóti Zsuzsa által írt rövid tanulmány és egy, a szerzővel folytatott beszélgetés-sorozat írott változata társul.
(A tárgyalt lapszámok közül a Kortárs már elérhető pdf-formátumban a folyóirat oldalán, a Bárka a következő lapszám megjelenése idejében teszi elérhetővé az előző számot, míg a Kalligramnál a teljes megjelenésre várni kell, leszámítva azokat a szövegeket, melyek nyár óta kötetben megjelentek.)
Nagygéci Kovács József (1977) kritikus, a Pannon Tükör szerkesztője, Erdőkertesen él.
