Rendhagyó színházi lapszemle, elmélkedéssel

Részletek

Írta: Kalmár Balázs

Színháztörténettel foglalkozom, így választásom – némileg eltérően az eddigiektől – hazai színházi folyóiratokra esett. Célom az írással az is, hogy a hazai színházi lapokat szemügyre véve valamelyest csökkentsem a ,,távolságukat” a többi, művészettel foglalkozó periodikától.

Engedjék meg, hogy némi exkuzálással kezdjem a lapszemlémet. Ugyanis szükségét érzem annak, hogy pozíciómat már a szöveg elején rögzítsem. Színháztörténettel foglalkozom, így választásom – némileg eltérően az eddigiektől – hazai színházi folyóiratokra esett. Azért tartom fontosnak ezt a kijelentést, mert a színházi folyóirataink leginkább a Relay-üzletek polcain kerülnek szépirodalmi vagy egyéb művészeti folyóiratok mellé, az Írók Boltjában élesen különválasztva találjuk őket. Persze, ez a térbeli elválasztottság mutathat akár boltszervezési metódust is, de ebben tetten érhetők a színházi folyóiratok alapvető problémái, amelyeket a következőkben némiképp fel szeretnék tárni. Célom továbbá az is, hogy a hazai színházi folyóiratokat szemügyre véve valamelyest csökkentsem ezt a ,,távolságot” a többi folyóirathoz képest.

Szemlémet a nyomtatott színházi folyóiratokra szűkítem, az online sajtóról később ejtek szót. Pár éve már csak két, kiemelten színházi tematikájú folyóirat jelenik meg Magyarországon, országos terjesztésben, a Színház és a Criticai Lapok és kettő szűkebb, főként budapesti terjesztésben, a Nemzeti Magazin és a Szcenárium. A Színház több mint ötven, a Criticai Lapok lassan harminc éves periodikák. A Nemzeti Magazin és a Szcenárium pedig lassan tíz éves jubileumukat ülik, ezt a két folyóiratot a Nemzeti Színház mostani igazgatója, Vidnyánszky Attila hozta létre, hivatalba lépésekor. Ahogyan a többéves múltra visszatekintő folyóiratok esetében, itt is megtapasztalható, hogy ezek a sajtótermékek több arculatváltáson is átestek. Talán a Criticai Lapok és a Nemzeti Magazin rendelkezik a legstabilabb profillal (az előbbi fekete-fehér borítóval, utóbbi pedig színes képpel – és általában – egy színművésszel a borítóján a jelenik meg). Mind a négy lap különböző profillal bír.

A Színház igyekszik a magyar és nemzetközi színházi világot lefedni és különféle műfajú cikkeket megjelentetni. Manapság a tematikával rendelkező, többszereplős beszélgetések; a négykezes kritikák; a külföldi előadásokról, fesztiválokról szóló beszámolók adják a folyóirat főbb műfajait. Minden számnak több, de az aktuális – főleg magyar – színházi világ eseményeire reflektáló tematikája van. A 2022/7‒9-es szám – általában egy, de két-három számnyi terjedelemmel bíró lap jelenik meg a nyári szezonban – a fővárosi és a vidéki színházak viszonyáról; a 2021/2022-es színházi évad színházankénti értékeléséről; a Stúdió K félszáz éves fennállásáról; az ifjúsági előadások és a fiatal nézők kapcsolatáról szól. Ezt bővíti ki a Világszínháznak nevezett, nemzetközi fesztiválokat bemutató, illetve egy könyvkritikákat tartalmazó rovat.

A Criticai Lapok nem rendelkezik ilyen erősen szervezett tematikai struktúrával. Több éves gyakorlatukat tartva, szerkesztői beköszöntőt követve fesztiválbeszámolók, előadáskritikák, valamint egy-egy színháztörténeti szöveg (általában színészportré) található a lapban. A 2022/08‒09-es szám is így épül fel. A Criticai Lapok – szemben a Színházzal – nem egy mindent lefedni kívánó folyóiratként, hanem inkább lazább, a szerzők érdeklődését szem előtt tartó, ám a színházi szakmának is releváns reflexiót tenni kívánó lapként jelenik meg. Némileg a mezei néző képét konstruálva meg ezzel, aki nem szisztematikus igénnyel, de az adott előadás, színház, színházi kultúra számára megfontolandó, egyéni tekintetet kínál fel.

A Nemzeti Magazin a Nemzeti Színház társulatát és repertoárját helyezi előtérbe. Mindig az adott hónapban éppen próbált, bemutatandó vagy frissen bemutatott előadások szervezik a lap szerkezetét. Az előadásokhoz kötődő próbákról készült sajtóanyagok, színészekkel, rendezőkkel, tervezőkkel készült interjúk adják a magazin gerincét, ezekhez kapcsolódnak az adott előadásokhoz a nézők számára kontextust teremtő cikkek. Ez utóbbi egy-egy dráma színháztörténeti hátterét, illetve az aktuális színrevitel értelmezéseit jelenti leginkább. Talán az előbbi leírásból is kitűnik, hogy a lap a Nemzeti Színház nézőit célozza meg – leginkább a jelenbéliekre koncentrálva és tán kevésbé gondolva a lehetséges új tagokra. A szövegek stílusa a potenciális néző számára igyekszik eladni az adott előadást ‒ így lényegét tekintve ez egy marketingkiadvány, legjobban tán az ingyenessége jelzi ezt. A Nemzeti Magazin némileg a régi Film Színház Muzsika színházi rovatának nyomdokaiban jár. Sok kép, vizuális ábrázolás és kevés, ellenben könnyen olvasható, az előadások befogadásához köthető szöveg.

A Szcenárium ugyancsak a Nemzeti nézőihez szól, ellenben mélyebb ‒ nem csupán aktuális előadásokhoz, de a Nemzeti jelenlegi vezetése által megfogalmazott színházelképzelésekhez tartozó ‒ szövegek szerepelnek benne. A Nemzeti Magazin havi, a Szcenárium rendszertelenebbül megjelenő periodika. A Nemzeti Magazin 2022/9-es számában a lap struktúráját három premier (A kaukázusi krétakör, az Ők tudják, mi a szerelem és a Tündöklő Jeromos), és egy korábbi, de még repertoáron lévő előadás (Egri csillagok) körüljárása szolgáltatja. Ezt követi egy portré Balázsovits Lajosról (akit a nyáron elhunyt Haumann Péter helyére választottak meg a Nemzet Színészévé), végül pedig a színházzal kapcsolatos hírek és programajánló következik. A Szcenárium legutóbbi, 2022/4-es, áprilisi számában főként a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) kapcsán írott cikkek találhatók, amelyeket egy-egy színházesztétikai újragondolásokat és színháztörténeti adalékokat, eseteket felmutató írás követ.

A folyóiratok ismertetése után szeretném a különféle problémákra irányítani a figyelmet. Habár ez a négy újság elsőre gazdag színházi folyóiratkultúrára utal, ez a kép csalóka. A négy ismertetett lap közül kettő országos terjesztésű, a másik kettő – persze érthető okokból – szűkebb, leginkább a fővárosra, vagy csak pár városra terjed ki. A két országos terjesztésű lap terjedelmi okok miatt nem képes lefedni az egész magyar színházi kultúrát. A terjedelmi (és tágabban nézve az anyagi) korlát a teljes hazai színházi kultúrából csak szeleteket képes tehát felmutatni, választásokra kényszerül és nem tud reflektálni arra, hogy ezeknek a folyóiratoknak a szerkesztői egy saját maguk által megfogalmazott, preferált színházi kultúrát tudnak csak prezentálni. Ezzel létrehozzák a színházi elitet és a színházi kánont. Nemes célkitűzésük ‒ hogy profi, szakmai folyóiratok lesznek ‒ azt is jelenti, hogy az, amiről írnak, az a szakmai emlékezet, amiről nem írnak a szakmai felejtés része lesz.

Ez mind a Színház, mind a Criticai Lapok szempontjából problematikus. A Színház a teljességre törekszik, de miközben a teljességet vélik ábrázolni, horizontukon rengeteg minden kívül reked. A Criticai Lapok a személyesség képzetével a professzionalizált néző alakjával éri el ugyanezt. Az, amit a profi nézők nem néznek, nem érdemes a nézésre. Nem gondolom, hogy a két folyóirat szerkesztősége ennyire szándékosan játszana a színházi emlékezéssel és felejtéssel, de az, hogy ma Magyarországon csak ez a két nyomtatott, országos terjesztésű orgánum létezik, élesebbé teszi a kérdést. Ha lennének hasonló ambíciójú, de eltérő szemszögű, eltérő megközelítésű periodikák, akkor alighanem feloldódna ez a kivételezett, kánonformáló szerep.

Tehát nem az az elvárásom, hogy a Színház és a Criticai Lapok önkritikát gyakoroljon és többszáz oldalasra duzzadva írjon mindenről, ami itthon színház, hanem az, hogy legyen meg az a kulturális rendszer, amelyben még legalább három-négy hasonló fajsúlyú, nyomtatott folyóirat megjelenhet és fenn is maradhat éveken, évtizedeken át. Két lap képtelen is teljesíteni, hogy egyszerre, azonos súllyal tárgyalja a hazai, országos kőszínházi, alternatív és ,,amatőr” színházi kultúrát, végig figyelemmel kísérve a különféle színházi műfajok (prózai, zenés, fizikai/tánc, báb stb.) megjelenését, továbbá képes legyen elméletileg is reflektált, adott esetben történeti szövegeket is közölni, miközben igyekszik az aktuális nemzetközi színházi eseményeket is figyelemmel kísérni (nem csak Európában). Ezt két, havonta nagy nehezen megjelenő harminc-negyven oldalas folyóirattól elvárni képtelenség, illetve a hazai sajtóviszonyok figyelmen kívül hagyása.

Bárki, aki olvasott már magyar nyelvű színházi ajánlót vagy kritikát, felhozhatja azt az ellenérvet, hogy itthon több online színházi folyóirat is található, illetve a nyomtatott újságoknak is van online felülete. Az észrevétel jogos, ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű és nem nyújt megoldást, részeredmények mindenesetre tapasztalhatók. Itt felmerülhet a nyomtatott és az online sajtó ellentéte, de ebbe a vitába nem szeretnék részletesebben belefolyni. Sem a nyomtatott folyóiratkultúrát nem szeretném magasztalni vagy ,,jogosan” eltemetni, sem pedig az online-t, mint a sajtó megmentőjét vagy kivégzőjét megjeleníteni. Csupán annyi észrevételt szeretnék tenni, hogy a nyomtatott sajtó termékei amellett, hogy önálló műalkotásokként még mindig jobban működnek, mint az online sajtó termékei (ez persze változik, kedvenc példám az 1749, a Litera vagy a Műút és az Art7 felületei – érdekes, hogy online színházi orgánumot nem tudok példaként felhozni).

Kevésbé személyes meglátás, hogy a nyomtatott sajtó még ma is jobban működik az emlékezetet őrző archívumként, amelynek elemei bárki számára visszakereshetők, mint az online folyóiratkultúra (az Arcanum itt jogos ellenérv lehet, de tulajdonképpen az is a nyomtatott sajtó elérésére és feldolgozására létrehozott program). Ha elfogadhatók ezek a meglátások, akkor a Színház és a Criticai Lapok – mint országos terjesztésű periodikák – jelentik a hazai színházi kultúra önreprezentációs terepét, amely az itt megjelenő képeket archiválja és a magyar színházi emlékezetet alapozza meg, amelyből később színháztörténeti kánonok alakulhatnak ki. Ebben a folyamatban nem lényegtelen kérdés, hogy milyen színházi gondolkodásmódokat, társulatokat ítél ez a folyamat a ,,Nagy Felejtésre”.

Az előbbi meglátásokat követve szeretnék a nyomtatott lapok online formájáról is néhány megjegyzést tenni. Az ismertetett négy folyóirat közül a Színház rendelkezik a legjobb online változattal. Azon túl, hogy a lapszámok visszakereshetők és pár hónappal a megjelenésük után digitális formában olvashatók, belőlük terjedelmi okokból kimaradó cikkeket is közölnek itt. A friss bemutatókra reagáló, klasszikus értelemben vett színikritikák, és értekező szövegek is a szinhaz.net-en látnak napvilágot. Az online szövegek és a nyomtatott lapszám cikkei remek összhangban és dialógusban állnak egymással. A két szövegtér – a nyomtatott és az online – képes új, még kezdő szerzők bemutatására, és a szakmában jártas szakemberek kritikája is lehetségessé válik egy másik, akár fiatalabb tekintet bevonásával (ide kapcsolnám, hogy a Színház pár éve önálló mentorprogramot és színházi szakírókat képző programokat hirdet meg, a publikáció és a szakmai tapasztalatszerzés lehetőségével). A Szépirodalmi Figyelő online változatának olvasói számára kiemelten fontosak lehetnek, a (főként) hazai kortárs drámák is, melyek régen mellékletént jelentek meg a folyóiratban, jelenleg itt, az online térben közlik őket, ezzel mintegy bővítve és kritikai diskurzusba hozva ezeket a drámaszövegeket. A megjelent drámaszövegeket ugyanis általában az jellemzi, hogy a megjelenéssel egyidőben, vagy röviddel azt megelőzően mutatták be az adott drámát hazai színházban (ez a rovat 2021 novembere óta sajnos nem frissült).

A Színház folyóiratot követi a Nemzeti Magazin és a Szcenárium netes jelenléte. Habár a Színház jelen van a közösségi média felületein (Facebook, Instagram), a Nemzeti Színház két folyóirata nem, mégis, a színház oldalán könnyen, ingyenesen elérhetők és olvashatók a legfrissebb számok. A Criticai Lapok online működése a legszegényebb a négy közül. Vélhetően forrás- és kapacitáshiány miatt frissítetlen az oldal, a legújabb számokról már csak a lap Facebook-oldalán kaphatunk információt. Az újság így a klasszikus folyóiratfogyasztási kultúrában marad, amely szűkíti a továbbélésének lehetőségeit.

Az imént felsorolt nyomtatott, de az online térben is jelenlévő lapok mellett kiemelnék pár online alternatívát is. Ugyan a folyóiratszemle műfajába ezek hosszas elemzése nem fér bele, de szeretném említeni a Revizort és a Theatron folyóiratot.

A Revizor tágabb kereteket jelölt ki magának, nemcsak színházzal, hanem más művészetekkel (képzőművészet, zene, irodalom stb.) is foglalkozik, de szerkesztőségét és ismertebb kritikusait (Csáki Judit, Jászay Tamás, Puskás Panni) leginkább színházkritikusként ismerjük. A Revizort így inkább tartanám színházi folyóiratnak, amelyben jelennek meg más művészeti ágakról is beszámolók, kritikák. A portál igyekszik a hazai szcénát teljesen lefedni, és a nemzetközi kulturális világot is bemutatni, de problémáit lényegében ugyanaz adja, mint a Színház folyóiratét. Viszont a Revizor remek kihívója a Színháznak az online és offline térben egyaránt. A Revizor Youtube felülete kifejezetten virálisnak mondható, rendszeresen jelentkezik – főként – színházi interjúkkal, illetve színházi, közéleti beszélgetések szervezésében is élen jár. A Színház inkább a Magyar Színházi Társaság által rendezett eseményeknél társszervező.

Cikkem némi pontatlanságát szeretném itt helyre tenni. Van egy ötödik folyóirat is, amelynek címe az azt létrehozó szervezet nevével kis híján megegyezik: Magyar Teátrum. Ez a folyóirat a Társaság eseményeiről ad rövid beszámolót és a Társaság által képviselt színházeszményt népszerűsíti. Viszont a lap korlátozottan érhető el, a Társaságnál lehet rá előfizetni és leginkább a Társaság tagjai kapják, illetve a színházak biztosítják az eljutását olvasókhoz. Ebből a szemlében ezt a folyóiratot kihagytam, mert szinte elérhetetlen és működésében messze elmarad a négy szemlézett lapétól.

Sőt, van egy hatodik is. A Theatron egy többször elindult, majd leállt és újraindult színházi lap. Jelenleg online formában érhető el 2020-as újraindulása óta. A lapot a Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudományi Tanszéke szerkeszti és leginkább a tanszék oktatói és hallgatói publikálnak benne. A folyóirat egy ideje az MTA Színháztudományi Bizottságának hivatalos lapjaként is működik. A felületén olvasható szövegek általában elméleti reflektáltságra igényt tartó tanulmányok. A cikkek jelentős része a Philter, színháztörténet-írási projekt részeként jelenik meg.

Természetesen az imént felvázolt képet némileg árnyalja a napi, és heti sajtóban (Népszava, Magyar Nemzet, Élet és Irodalom, Magyar Narancs stb.) vagy havi, kulturális folyóiratok egy-egy számában, rovatában (elsősorban a Jelenkor évi egy színházi tematikájú számára, vagy a Vajdaságban megjelenő Híd színházi rovatára gondolok) megjelenő színházkritikák, illetve a neten egyre inkább teret nyerő, egyéni, de önmagát laikusként felmutató színházi bloggerek (pl. Mezei Néző) vagy az éppen eltűnőben lévő, hirtelen feltűnő színházi/művészeti folyóiratok (pl. Súgópéldány vagy Szintézis). Ezek a felületek, blogok gazdagítják a palettát, ám egyéni hangokként jelennek meg és egyének színházi koncepcióját, színházértelmezését mutatják fel.

Nagyon fontos és színházszociológia értelemben üdvözítő jelenség az, hogy a digitalizáció egyre több, eltérő nézői hangot képes megszólaltatni, de ezek a hangok nem képesek önálló, kidolgozott, szakmai reflexióval bíró szerkesztőséget létrehozni és inkább a műkedvelés formáit mutatják – miközben (tapasztalatból írhatom) sok fiatal, mentorprogramokban mostanában megjelenő, vagy ezeken kívül felívelő pályát mutató színházi kritikus az említett a fórumokon tudja kipróbálni magát, vagy szigorú, önmagán elvégzett munka árán kiművelni a saját hangját (pl. Dézsi Fruzsina, Németh Fruzsina Lilla vagy Veréb Árnika – akiket nem említettem, tőlük mea culpa).

Úgy tűnik, hogy ezek a fragmentált, összetartó szakmai célkitűzés nélküli terek nevelik ki a saját generációm (kilencvenes években születettek) új hangjait. Talán ez adhat reményt arra, hogy nincs semmi veszve, az imént felmutatott fórumok felfrissülhetnek és – ez lenne a még üdvösebb – új, önálló, eredeti színházi, szakmai fórumok alakulhatnak ki belőlük.

Kalmár Balázs (1993), az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Kutatási területe a Kádár-kori színháztörténet, doktori kutatásában a színház és a hatalom kapcsolatát vizsgálja Ruszt József 1960-as évekbeli rendezéseiben. Nézőként, olykor kritikusként követi a kortárs magyar színházat, néha-néha még alkotóként is.