Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Can’t Stop New York

Závada Péter: Holdkő – k2 Színház, Szkéné Színház, rendezők: Benkó Bence, Fábián Péter
Az alakok sokszor egymás szavába vágva mesélnek, vagy éppen kánonban magyaráznak. Kétségbeejtően nincsenek egyforma sorsok és egyforma szereplők, mindenkinek más a története, máskor jött el otthonról (valaki 2003-ban, mert addigra gondolta úgy, hogy ha neki igaza van arról, hogy mi lesz, hát mennie kell), de mindenki mesélni akar. Mindenki mindenképp mesélni akar arról, hogyan szökött át a határon vagy éppen milyen volt az első időszak egyetemistaként – angoltudás nélkül. A drámai, emberpróbáló történeteket megszakítják a hősies vagy éppen ironikus epizódok.

 

(galéria nyílik - Slezák Zsuzsi felvételei)

 

Az előadás tényleges kezdete bizonytalan: a színházterembe belépve a nézők egy-egy széket kapnak, hogy elfoglalhassák helyüket a térben. A falakat lepedők borítják, elhomályosítják a lámpák fényét. A lepedők redőin megtörnek a New Yorkba interjúkat készíteni érkező színtársulat filmjének képkockái. „Can’t stop New York. We’re in the Central Park, it’s beautiful, green, and almost large.” Csak középen kell (egy szabálytalan környi) helyet hagyni a súgónak, aki – nevéhez hűen – a darab felügyelője lesz. Ez máskor is történhetett már így, de semmiképp sem ennyire nyilvánvalóan. A színészek, akik valójában „csak” hangok (Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs) hatszög alakban foglalják majd el helyüket a nézők körül. A darab szemlélői tehát középen ülnek, mintha közösen kellene megbeszélniük valamit, megvitatni talán egy problémás kérdést. A színészek (vagy hangok) hozzájuk képest a perifériára szorulnak, mindenkinek jut egy pódium, kottaállvány – rajta a darab „forgatókönyve”(?) meg egy szék, ahonnan lehet mesélni. Várjunk. Színházi előadáson vagyunk egyáltalán, ha ennyire nem egyértelműek, és ennyire esetlegesnek tűnnek a szerepek? Ráadásul a nincs is színpad, a megszólalóknak pedig nincsen nevük: karakterek.

 

A darab magyarázza önmagát, már a legelső percekben is: hogy semmi sem egyértelmű, a terembe érkező nézők sem tudják, hogyan viselkedjenek. Azt pedig végképp el kell felejteniük, amit eddig ’56-ról tudtak, vagy éppen nem tudtak. A hangok – egy-egy felvonás(?) kezdetén énekelnek, először arról, hogy elegük van Magyarországból és külföldön majd jobb lesz, aztán később persze arról, hogy hiányzik minden, a hely, ahonnan eljöttek. Végül már nem is magyar dallamok szólnak. Nincs egység. Az alakok sokszor egymás szavába vágva mesélnek, vagy éppen kánonban magyaráznak. Kétségbeejtően nincsenek egyforma sorsok és egyforma szereplők, mindenkinek más a története, máskor jött el otthonról (valaki 2003-ban, mert addigra gondolta úgy, hogy ha neki igaza van arról, hogy mi lesz, hát mennie kell), de mindenki mesélni akar. Mindenki mindenképp mesélni akar arról, hogyan szökött át a határon vagy éppen milyen volt az első időszak egyetemistaként – angoltudás nélkül. A drámai, emberpróbáló történeteket megszakítják a hősies vagy éppen ironikus epizódok. Az énekek mellett a szöveget időnként megtörik különböző filmjelenetek: a színészek beszélnek, milyen volt először kézbe venni az előadás szövegeit, hogyan viszonyulnak az interjúhelyzetekhez. Mindemellett a nézők – külön felszólításra, hogy ők is törésvonalakat képezzenek – verseket olvasnak a Holdról, a holdkőzetek keletkezéséről.                                        

 

Rendszerszerűen kaotikus a színdarab egésze, a történetek sem rajzolódhatnak ki rögtön és egyértelműen, néha mintha a szereplők sem tudnák, mit, hogyan és miért mesélnek. A szakadásokkal a darab hangulata is változik, csak a kérdések állandóak, körforgásszerűen ismétlődnek: mindenkinek, aki elment, tényleg el kellett mennie? Biztos, hogy mindenkinek hiteles a története? Ki melyik oldalon áll(t)? Egyáltalán mi a szabadság, a közösségnek lehet szabadsága, ha az egyénnek nincs? Függ a szabadságom államtól és határoktól? Hol van a hazám? A szereplők folyamatosan felülírják a róluk alkotott véleményünket, nyomot hagynak, mint a holdkövek Amerikán, Amerika meg rajtuk, illetve ők is folyamatosan formálódnak, állandóan változik a kép, pedig ugyanaz a téma.

 

A darab – attól függetlenül, hogy nincs lineáris történetvezetés – fenntartja a figyelmet, a különböző megszólalók önmagukban sem testesíthetők meg egyetlen jellemvonással, a szerepek megtalálják, legalábbis elhitetik, hogy megtalálták hangjukat. Azzal, hogy a filmek bepillantást nyújtanak a színdarab kulisszái mögé, ahogy a súgónak is, mint szereplőnek ez a célja, megkérdőjeleződnek a színdarab határai is. Nemcsak a nézőpontok színrevitele történik meg, hanem ezzel együtt már az értelmezés is megkezdődik. A kérdés rengeteg, de választ is kapunk, vagy legalábbis csinálunk magunknak: hogy nincs közös nevező, és bátran kell képviselnünk azt, amit képviselünk. Ha ezt kimondjuk, megszűnik ugyan az állandó bizonytalanság, de már nem lehet a sajátunk ez a válasz. A válasz, amit önállóan is megfogalmazhattunk volna. Önálló kérdéseink pedig lehetnek újra és újra, nem szűnnek meg, nem tűnnek el. A Holdkő emberi arcot rajzol ránk. Nyomot hagy rajtunk, nyomot hagyunk általa.

 

Laky Virág