Történő megíródás – A szövegeződés folyamata
- Részletek
- Írta: Kántor Zsolt
Ahogy írom le a szavakat, látom magam előtt a kegyelem vérvonalát, Ariadné fonala, Urim és Tummim. Agendák és mítoszok a fejemben, genealógia és öröklött talentumok a szívben. Ezekből tevődöm össze, mint naplóíró.
1.
Reggel nem az ébresztőóra hangját hallja meg elsőnek a magamfajta lélek, hanem a korszellem rágódását, csengését-bongását, a Zeitgeist zúgását és kukorékolását a benső csengettyűi, kabócái és dróthálói között. Kezelni tudom, gondolja az elme. Azután az értelem az arányérzéknek adja át a mappát. Ad acta! Megint sok a halott.
Mi van, ha? Hát mi lenne? A lét permanens a láthatókon túl. Nem ebben hittünk eddig? Hát akkor mire fel ez a pánik? Utána persze sikerül lecsendesíteni, elnémítani a pszichét. S nem járunk nagy dolgok, erőnket meghaladó csodák után. (131. Zsoltár)
Hanem: lehetetlen Isten gondolatait kitalálni. Rátapintani, mit akarhat. Pedig az Ő lehelete tett élővé engem, így lélek van a bőröm alatt, és szellem. Csak magamról beszélek, mások úgy gondolják, ahogy akarják. Ezért ismer bennünket az Örökkévaló, feltételezem, kicsit jobban, mint mi magunk. S amit kérünk Istentől, meg kéne, hogy kapjuk, Jézus hibátlan-tökéletes áldozata miatt, de! Csak egy feltétellel, hogy higgyük is el, hogy valóban meglesz, amit kértünk. (Máté 21, 22)
Isten a képtelenségek nagymestere. Mostanában ez működni kezdett nálunk, a gyülekezetben. El se mondjuk, mert úgysem hinnék el, milyen imakérések lettek valósággá. Dühös emberek természete/jelleme változott meg máról-holnapra, a sok anyagi áldásról, gyógyulásról nem beszélve. De: itt elvágom a teológiai szálat, nehogy kigondolkodjam magam az irodalomból. Bár ez összefügg az alkotókedvvel, a közérzettel. Ahogy írom le a szavakat, látom magam előtt a kegyelem vérvonalát, Ariadné fonala, Urim és Tummim. Agendák és mítoszok a fejemben, genealógia és öröklött talentumok a szívben. Ezekből tevődöm össze, mint naplóíró.
Nem akarom, hogy az algoritmus ismerjen jobban, aki az adatszuverenitásom le akarja nyúlni a neten, inkább az Úr magyarázata kell, hogy mi történik most bennem. Közelebb van hozzám, mint a lelkem. Ő alkotott.
Nem a mi birtokunk a nyelv, amit beszélünk. S a gyönyörű lombozat, ami beborítja a kertünkben a fát se tekinthető a tulajdonunknak, még akkor sem, ha megvettük a földet, amiben a gyökerezik.
A nyelv, mint lefagyasztott tudás, itt van. (Kulcsár Szabó Ernőtől vettem át ezt a metaforát, aki A tudás, mint a nyelv „befagyasztása” – Avagy hozzájárulnak-e a sztereotípiák a megértéshez? című, a 2005. májusi Tiszatájban megjelent írásában használja.) Nem távozott közülünk. De kiolvasztható, beépíthető, ha van erudíciónk és erőnk az algoritmusok újraírásához. Az alkotó cselekedet elérése a beszéd kapuján át történik. Még idegen számunkra az is, ami mi magunk vagyunk.
A felejtésen átmentve, él tovább egy megkezdett gondolatként, a másik idő tudatában. Az ész újratölti a szó puskaporát. A robbanótöltet az invenció. Isten által beültetett intuitív hajlam. De mindezek a felfedezések, amiket röviden körbejárni nem volt rest a szerzői én, semmivé lesznek, ha nem születik meg egy új nyelv.
Ahogy Szabó Borbála A János Vitéz-kód című könyvében elhangzik – Fenyő D. György Elrontott és helyreállított idealizmus című, az Alföld 2021. áprilisi számában megjelent kritikájában olvasom –, a kultúránk összeomlott, mivel Magyarországon az emberek nem éreznek semmit. A hagyományokra immár őskövületként sem emlékszik a prakticista elit. Az új irányvonalak csupán használhatóságuk okán kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Ez pedig a teremtett világgal szemben egy csinált dolog.
2.
Mennyiben más az énem, mint a hangom? Egóként beszélek, túlfűtött egyén. Mégis valami anyagtalanság mond rólam igaz állításokat. S lassan kirekeszt a szövegből a nyelv. Munkába állít a szó. Képzelni kell. Nem elég várni, hogy szülessen magától. Én beszélek, és közben a világ tágul? A túlzott összhang nem emel, csak gátol. Bár egy akaraton vagyok a szöveggel. A szívem helyén mindvégig a nyelv ver. Egyfajta cél lebeg lelki szemeink előtt. Csak sejtjük, mi a mellékes és mi a fő? S nem csak az idő, a szöveg is eltelik. Hatékony délelőtt. Pedig ezen izgultunk reggelig.
A jelentés születése összetett folyamat. Mint a fogantatás, olyan a szövegezés. A sejtelem, ami a magja a sejtnek, nem racionális tájékoztatás, hanem olyan anyaga van, mint a lelkiismeretnek. Hatványozott motiváció, a szív ösztönzése a tudatalatti által.
Burjánzó sokszínűség, pazarló játékosság. Minden egyetlen helyre tart. Vannak szövegek, amelyek nem engedik, hogy az idő vámot szedjen tőlük. Mert ők a fegyverszünet köztes létezésében tartózkodnak, attól fogva, hogy megszülettek. Permanens a szellemi nézeteltérés.
A játéktér immár a digitális és a lelki terrénum. A gondolatok földje. Militáns jellege van a kultúrának, a teológiának és a legszelídebbnek tűnő széptani dialógusoknak is. És ez nemcsak a szekértáborok rendjét jelenti, új-, és még újabb kulturális részhalmazokat ugraszt egymásnak a velejéig gonosz irigység-féltékenység-telhetetlenség egymásba forrt szellemisége. Miért hagyjuk magunkat manipulálni? Sokszor nem vesszük észre. A Kádár-kor (Ah!) nekem, volt ügynöknek, tényleg tömény tanulság. (Annál több!) De most sincs rendben semmi. Csak másképpen fáj. Tandori Dezső citátummal búcsúzom, a Celsius kötetből, ez által minden rezonáló személy megérthet valami olyasmit, amit eddig nem. „S mégis, az oly bármi, mely a helyben-lét, / s a másutt-lét egyformasága felett / és benne, és szinte nélküle, / szinte Nélküled, nélkülem, az ég / a színeket tán az érzékenységnek / szánja.” (Sokszor érzem így, a felhők látása közben.)
A szenzibilitás megspórolhatatlan. Ez volna a szellemiségek megkülönböztetésének képessége. Hogy tanulható-e, vagy éppen, hogy belénk születik? Ki tudja. (Folyt. köv.)
(A címben és az alcímben Lőrincz Csongor szókapcsolatait használtam fel, amelyeket Kovács András Ferenc Requiem Tzimbalora című könyvéről szóló, a 2021. áprilisi Alföldben megjelent írásában olvastam.)
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).