A befogadás szövete, szünete
- Részletek
- Írta: Kántor Zsolt
Olyan a befogadás, mint a szerelmeskedés. Egyre kifinomultabb, minél inkább megismerjük a benne lévő lényeg alapvonásait.
„A nap éles körvonalakkal rajzolta ki a ház falait, és úgy pihent meg a fehér redőnyön, mint egy legyező hegye, s egy árnyék kék ujjnyomát hagyta egy levél mögött, a hálószoba ablakának üvegén. A redőny alig észrevehetően megmozdult, de benn a homályban minden bizonytalan körvonalú volt és anyagtalan. Kinn a madarak megszokott dalaikat zengték.”
(Virginia Woolf: Hullámok, Mátyás Sándor fordítása)
Amikor elkezdünk regényt olvasni. Úgy érezzük, nem azt a nyelvet beszéli a mű, mint mi, ezért belül a magunk nyelvére formáljuk. Gondolattá alakítjuk a jeleket. Mégis van olyan szöveg, amely túl kifinomultnak, formába igazítottnak, művinek tűnik első olvasáskor. Nem jelenik meg benne a rajta kívül eső világ, utalások hálózata teremti meg azt a hatást, mely által ráismerünk sorai között a valóságra. Asszociációk, hangulatok, képek és emlékek keverednek ismert panelekkel. Az összkép mégis olyan, mintha vadonatúj történet született volna. Mintha egy eddig nem ismert empíria, praxis jönne létre a mondás által.
„A hagyományt sem a tőlünk elválasztott szótlan és néma múltnak tekintjük, hanem olyan »tartománynak«, amelyet a jelen mindig úgy tesz jelenvalóvá, mint az eseményeket a saját folytatódásuk. Az így értett hagyományban és nyelviségben éppen az a közös, hogy megelőzhetetlenek a számunkra: mindkettőhöz inkább hozzá- és beletartozunk, mintsem szabadon rendelkeznénk velük. (Ennyiben a dicső és a szégyenteljes múlt éppen úgy a sajátunk, mint az agglutináció vagy a tárgyas ragozás: nem áll módunkban válogatni közöttük.) Legszorosabbra mégis az fűzi a nyelv és a történelem viszonyát, hogy a múltat a herderi értelemben csak az emberi nyelv képes összekötni a jövővel.”[1]
Mégsem csak puszta leképezés, rajzolat, hanem inkább élő szövet ez, amibe belefolyik a most (must, aminek még érési időre van szüksége). A beszéd soha nem merev keret, hanem szerteágazó rendszer, hirtelen történések lefolyása és váratlan mozzanatok képződése, amihez kell a másik is, aki megérti a leírtakat és mondottakat, ugyanakkor reflektál is rájuk. Ilyen módon befolyásolja a szöveg alakulását, jövőjét. (Valamiképp belemegy a szövegbe, amit gondolunk róla és viszi magával a következő aktusba. Ha ezt komolyan vesszük és elképzeljük, már le is képeztük. Kitaláltuk és beillesztettük. Így teremtődik a fikció fikciója. Mondhatnánk, ha animista világszemléletet képviselnénk. De nem! Az élmény, amit egy befogadó átél, felcserélhetetlen, egyedi. Nincs átjárás két olvasói elme között. Vagy legalábbis titok, mint a hit mértéke.)
„A szirmok tarka sapkás harlekinek. Szárak emelkednek lent a sötét üregekből. A virágok, mint fényből lett halak úsznak a sötét, zöld vizeken. Kezembe veszek egy virágszárat. Én vagyok a szár. Gyökereim lenyúlnak a föld mélyeibe is, le a kövektől száraz talajba; majd nedves rétegekbe, ólom- és ezüstérc ereken át. Csupa rost vagyok.”[2]
A textus soha nem ölt végleges, befogadott, örökre megértett formát. Mindig másképp látja majd az új recepció, ahhoz képest, amit korábban bárki gondolt róla. Nem véletlenül állítják az olvasásról, hogy megszünteti az egyedüllétet, terápiaként is alkalmazzák, mert az első mondattól kezdve belépünk egy történetbe ‒ még ha versről van is szó ‒, és részesei leszünk az elbeszélésnek, narratívának, amibe beleszövődünk, mint egy mintázat az épp készülőfélben lévő abroszba, szőnyegbe. Megszűnik magányunk, a szöveg partner és alkotótárs.
A történet, amibe bevonódtunk, minket is változtat, lelkileg (le)tölt a maga számára, a szó ereje nem kis energia, aki jól sáfárkodik vele, annak az élet legbensőbb titkai, bölcsességei tárulnak fel. Az időből való kilépés tapasztalata ez, semmi mással nem helyettesíthető dimenzió.
A szó, a mondat csak értett formában létezik. Az emésztés az értelmezés, feldolgozás. Raktárba, a memóriánkba kerülnek a mondatok, később pedig a visszakérődzés következik. Újra elővesszük a már egyszer elfogyasztott textúrát és megint megrágjuk. S meglepve tapasztaljuk, teljesen más érzéseket, gondolatokat vált ki, mint először. Nem furcsa? Történő lét-megértés, mondhatnánk Nietzsche szavaival. Ilyenkor fogjuk fel, hogy életünk minden egyes perce s pillanata érték. S nincs két egyforma olvasat, hangulat.
A tudat mindig más szemszögből látja a beszédet, ha újraolvassa az alkotást, amit egyszer már megismert. Olyan a befogadás, mint a szerelmeskedés. Egyre kifinomultabb, minél inkább megismerjük a benne lévő lényeg alapvonásait. Az igényes megfogalmazás tehát világalkotó művelet. Ami eddig a nemlétben aludt, csendben, azt napvilágra hozza a nyelv.
Igen, a lelkünk, teremtett képességeink láthatatlanul kapaszkodnak a génekbe, elődeink múltjába, gyökereibe. Persze ez a dolog is kódolt, mint az akarat vagy a szándékok. Bár nem eleve elrendelt, lehet alakítani rajta.
„Az irodalmi nyelv tehát nem a nyelvek egyike, hanem azon egyedüli »hely«, ahol az, hogy – az eszköziségen túl – mi is egyáltalán a nyelv, a maga inkommenzurábilis kimeríthetetlenségében tapasztalható meg.”[3]
[1] Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és nyelvi tudat a magyar modernségben, Kalligram, 2017. szeptember, 63.
[2] Virginia Woolf, Hullámok, Európa, Budapest, 2014, 268.
[3] Kulcsár Szabó Ernő, Im, 63.
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).
