Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Fotó: Unsplash / Steinar Engeland

A befogadás szövete, szünete

Olyan a befogadás, mint a szerelmeskedés. Egyre kifinomultabb, minél inkább megismerjük a benne lévő lényeg alapvonásait.


„A nap éles körvonalakkal rajzolta ki a ház falait, és úgy pihent meg a fehér redőnyön, mint egy legyező hegye, s egy árnyék kék ujjnyomát hagyta egy levél mögött, a hálószoba ablakának üvegén. A redőny alig észrevehetően megmozdult, de benn a homályban minden bizonytalan körvonalú volt és anyagtalan. Kinn a madarak megszokott dalaikat zengték.”

(Virginia Woolf: Hullámok, Mátyás Sándor fordítása)

 

Amikor elkezdünk regényt olvasni. Úgy érezzük, nem azt a nyelvet beszéli a mű, mint mi, ezért belül a magunk nyelvére formáljuk. Gondolattá alakítjuk a jeleket. Mégis van olyan szöveg, amely túl kifinomultnak, formába igazítottnak, művinek tűnik első olvasáskor. Nem jelenik meg benne a rajta kívül eső világ, utalások hálózata teremti meg azt a hatást, mely által ráismerünk sorai között a valóságra. Asszociációk, hangulatok, képek és emlékek keverednek ismert panelekkel. Az összkép mégis olyan, mintha vadonatúj történet született volna. Mintha egy eddig nem ismert empíria, praxis jönne létre a mondás által.

„A hagyományt sem a tőlünk elválasztott szótlan és néma múltnak tekintjük, hanem olyan »tartománynak«, amelyet a jelen mindig úgy tesz jelenvalóvá, mint az eseményeket a saját folytatódásuk. Az így értett hagyományban és nyelviségben éppen az a közös, hogy megelőzhetetlenek a számunkra: mindkettőhöz inkább hozzá- és beletartozunk, mintsem szabadon rendelkeznénk velük. (Ennyiben a dicső és a szégyenteljes múlt éppen úgy a sajátunk, mint az agglutináció vagy a tárgyas ragozás: nem áll módunkban válogatni közöttük.) Legszorosabbra mégis az fűzi a nyelv és a történelem viszonyát, hogy a múltat a herderi értelemben csak az emberi nyelv képes összekötni a jövővel.”[1]

Mégsem csak puszta leképezés, rajzolat, hanem inkább élő szövet ez, amibe belefolyik a most (must, aminek még érési időre van szüksége). A beszéd soha nem merev keret, hanem szerteágazó rendszer, hirtelen történések lefolyása és váratlan mozzanatok képződése, amihez kell a másik is, aki megérti a leírtakat és mondottakat, ugyanakkor reflektál is rájuk. Ilyen módon befolyásolja a szöveg alakulását, jövőjét. (Valamiképp belemegy a szövegbe, amit gondolunk róla és viszi magával a következő aktusba. Ha ezt komolyan vesszük és elképzeljük, már le is képeztük. Kitaláltuk és beillesztettük. Így teremtődik a fikció fikciója. Mondhatnánk, ha animista világszemléletet képviselnénk. De nem! Az élmény, amit egy befogadó átél, felcserélhetetlen, egyedi. Nincs átjárás két olvasói elme között. Vagy legalábbis titok, mint a hit mértéke.)

„A szirmok tarka sapkás harlekinek. Szárak emelkednek lent a sötét üregekből. A virágok, mint fényből lett halak úsznak a sötét, zöld vizeken. Kezembe veszek egy virágszárat. Én vagyok a szár. Gyökereim lenyúlnak a föld mélyeibe is, le a kövektől száraz talajba; majd nedves rétegekbe, ólom- és ezüstérc ereken át. Csupa rost vagyok.”[2]

A textus soha nem ölt végleges, befogadott, örökre megértett formát. Mindig másképp látja majd az új recepció, ahhoz képest, amit korábban bárki gondolt róla. Nem véletlenül állítják az olvasásról, hogy megszünteti az egyedüllétet, terápiaként is alkalmazzák, mert az első mondattól kezdve belépünk egy történetbe ‒ még ha versről van is szó ‒, és részesei leszünk az elbeszélésnek, narratívának, amibe beleszövődünk, mint egy mintázat az épp készülőfélben lévő abroszba, szőnyegbe. Megszűnik magányunk, a szöveg partner és alkotótárs.

A történet, amibe bevonódtunk, minket is változtat, lelkileg (le)tölt a maga számára, a szó ereje nem kis energia, aki jól sáfárkodik vele, annak az élet legbensőbb titkai, bölcsességei tárulnak fel. Az időből való kilépés tapasztalata ez, semmi mással nem helyettesíthető dimenzió.

A szó, a mondat csak értett formában létezik. Az emésztés az értelmezés, feldolgozás. Raktárba, a memóriánkba kerülnek a mondatok, később pedig a visszakérődzés következik. Újra elővesszük a már egyszer elfogyasztott textúrát és megint megrágjuk. S meglepve tapasztaljuk, teljesen más érzéseket, gondolatokat vált ki, mint először. Nem furcsa? Történő lét-megértés, mondhatnánk Nietzsche szavaival. Ilyenkor fogjuk fel, hogy életünk minden egyes perce s pillanata érték. S nincs két egyforma olvasat, hangulat.

A tudat mindig más szemszögből látja a beszédet, ha újraolvassa az alkotást, amit egyszer már megismert. Olyan a befogadás, mint a szerelmeskedés. Egyre kifinomultabb, minél inkább megismerjük a benne lévő lényeg alapvonásait. Az igényes megfogalmazás tehát világalkotó művelet. Ami eddig a nemlétben aludt, csendben, azt napvilágra hozza a nyelv.

Igen, a lelkünk, teremtett képességeink láthatatlanul kapaszkodnak a génekbe, elődeink múltjába, gyökereibe. Persze ez a dolog is kódolt, mint az akarat vagy a szándékok. Bár nem eleve elrendelt, lehet alakítani rajta.

„Az irodalmi nyelv tehát nem a nyelvek egyike, hanem azon egyedüli »hely«, ahol az, hogy – az eszköziségen túl – mi is egyáltalán a nyelv, a maga inkommenzurábilis kimeríthetetlenségében tapasztalható meg.”[3]

 

[1] Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és nyelvi tudat a magyar modernségben, Kalligram, 2017. szeptember, 63.

[2] Virginia Woolf, Hullámok, Európa, Budapest, 2014, 268.

[3] Kulcsár Szabó Ernő, Im, 63.

Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).