Vándorló könyvespolc 1.

Részletek

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának, a Prae próza rovatának, a Zempléni Múzsa szépirodalmi részlegének szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben.

Kosztolányi goes alien

A már többkötetes Papp Attila Zsolt Vízimozijában a klasszikus (modern) költészetnyelv ölel körül olyan, jóval kevésbé hagyományos lírai témákat, mint a tudományos fantasztikum, a populáris mozi, a holdraszállás, a rémregény. Kérdés lehet, hogy e találkozásból származik-e feszültség, s ha igen, milyen természetű, mennyire termékeny? A válasz nem lehet egyöntetű a teljes kötetre vonatkozóan, amennyiben tapasztalunk versenkénti eltéréseket, mégis azt mondhatjuk, hogy a múlt század eleji, ahogy Antal Balázs is megállapítja, gyakorta Kosztolányit idéző hang és formakultúra erőteljesen szippantja magába a legkülönbözőbb tartalmi és gondolati elemeket, aminek kétségkívül van homogenizáló jellege: mintha minden ugyanabba a jólformált, olykor kissé megemelt, gyakorta nosztalgikus, keserédes tónusú, személyes hangvételű koraőszies lírai térbe kerülne bele, jelentős mértékben veszítve (vagy engedve) idegenségéből. Úgy érzem, hogy a mozi és popularitás diskurzusainak költészeti integrációja ebben a kötetben nem a bizsergető feszültség hatását váltja ki, hanem azt mutatja meg, hogy tulajdonképpen a klasszikus lírai nyelv örök: azt sugallja, hogy semmitől sem fél és semmilyen témának nem kell tartania tőle, mindenről tud szólni és minden megszólítható általa. Hangsúlyoznom kell, hogy ez remek dolog, erőteljes gesztus, és bátorságot sem nélkülöző trendtávoltartás. Szép Papp Attila Zsolt poézise – talán kevéssé (látványosan) felforgató, viszont gazdag és igényes. Magabiztosan bánik a formával, van füle a nyelv zenéjére, erős hangulatokat képes teremteni.

Vállalkozását poétikai szempontból olyan kísérletekhez kötném, mint amilyen Babits Mihály Mozgófényképe is: részben a narratív sémák felől közelít a populáris filmhez, részben pedig a költői nyelv stiláris szintjén igyekszik kapcsolatot teremteni a film látványelemeivel, ritmusával. Mindez akkor válhatna markánsan szubverzívvé, ha a tárgyi vonatkozások a költői beszédben nem elsősorban reprezentatív módon jelennének meg, nem a két médium különféle hatáseffektusai közötti kapcsolódások állnának a középpontban, hanem a nyelv performatív dimenziójának újszerű kiaknázása által tenné kortárs olvasási tapasztalássá – például – az alien jelentette felkavaró idegenséget. Ez a legkevésbé sem számonkérés jelen kötettel kapcsolatban, sőt – a magam részéről ragaszkodom ahhoz az élményhez, amelyben a Vízimozi részesít: a szóvarázs hol elbódító, hol nyugtalanító hatásához, a harmonikus ívek simogatásához, a líra nagyszabású olvasztótégelyéhez. A holdraszállás így nem pusztán titok és sajátos cezúra lesz a világ és az egyén sorsában, de izgalmas népmesei fordulatként is megjelenik, az idő kizökkenésének jelképeként (Kihullott idő). Ridley Scott és James Cameron alien lénye (és a hozzá kapcsolódó életérzés) nem a horror és a félelem útjain át landol a kötet lapjain, hanem már a kulturálisan közvetített, az emberi világ számára megismert jelenség válik problémává és költői figurává – nem az emberen túli perspektívák fikciójának megteremtése forog kockán, hanem éppenséggel a humanizáció, az emberi tényező felőli látás gondolatgazdag kidolgozása. A másik idegensége az én kérdéseként jelenik meg, nagyon is relevánsan. Mintha A nyolcadik utas: a Halál felől indulva H. P. Lovecraft metafizika borzongást ébresztő idegen létezőit érintve jutnánk vissza Poe holló-fantáziájáig: „Miféle más létállapot, / távolban úszó földeken, / vagy rejtett, belső csillagok / felszínén hogyha földereng / hajnal felé az égi jel, / mi az, amit lázasan keres? / És menekül, vagy éppen ő / egy földi perben felperes, / hogy számon kérje vétkeink / – de tudja-e, amit mi nem?” (Alien-változatok)

A Vízimozi pazar bőségének alig néhány momentumára volt módon ezúttal utalni, s bár akár a szerzőnek szóló intelem gyanánt is megpendíthetnénk Az ismerős táj húrjait („Nincs veszélyesebb az ismerős tájnál: / tévelyegsz gyanútlan s fel se tűnik, / hogy mintha otthon járnál.”), elhamarkodottan tennénk: Papp Attila Zsoltnál épp a gyanútlanságot, egy jól bejárt nyelvbe történő reflektálatlan belefeledkezés kockázatát nem érzem. Erősen foglalkoztat a verseiben megfigyelhető tudatos és finom határfeszegetése az esztétikusan szép, tapogatózóan bölcs lírai megszólalásnak, s valódi izgalommal várom, milyen terrénumokra terjeszti ki a jövőben a költői királyság békés uralmát.

Verstöredékek a szerelemről

Míg Papp Attila Zsolt kötete a film médiumával létesített lírai párbeszédet, Visky Zsolt költő és Gábor Zsófia grafikus közösen jegyzett opusát versszövegek és képek dialógusaként kell leírnunk. Rafinált ügy ez, hiszen a kötet (sajátos technikán, a nyomdafesték oldószerrel történő átmosásán alapuló) grafikáit meglehetősen komplikált dolog nyilvánvaló kapcsolatba hozni a textussal (és fordítva) – míg Balázs Imre József tízmondatosában a képeken látható tárgyak viszonyrendjét hozza összefüggésbe a versek személyi viszonyrendjével, Láng Orsolya szerint pedig bár a képek (alaki és tónusbeli) kontrasztjai párhuzamban állnak a szövegbéli karakterek rendjével, „lehull egymásról szöveg és kép, nem igazán találnak egymásra”. Sajátos módon a föléolvasható koncepció (szerelem, én és másik viszonya) szempontjából akkor is működik (vagy épp akkor működik…) a könyv intermediális párbeszéde, ha éppenséggel inkább két különálló, ám egy borítóba kötött, és így a befogadás során egymással szükségképp kölcsönhatásba kerülő könyvről van szó. Engem olyankor késztetett erőteljesebb aktivitásra a mű, amikor szöveg és kép között semmiféle közvetlen asszociatív kapcsolat nem volt adott, s feszültté tette az olvasást, szemlélést a két médium egymás melletti autonómiája – amikor adottá vált a közvetlenebb hangulati (Őszös) vagy figurális (Ha mindenképpen) összekapcsolódás, a hagyományosabb illusztratív illúzió csábítása okán a jelentésáramlás háborgása csillapodni kezdett, ám számomra épp ez okozott némi zavart. Miért kerültek ezek a szerkesztés során egymás mellé, ha más helyeken látványosan nincs fölkínálva kép és szöveg közvetlen allegorikus kölcsönviszonya? Ami kétségtelen, hogy mindezzel együtt egy ingerlően esztétikus, szabálytalanságában vonzó könyvtárgyról beszélhetünk, s a már szóba hozott szereplőkön túl a Tellinger András nevét és tervező-előkészítő munkáját szükséges megemlíteni.

A látszat ellenére Visky Zsolt verseskönyve több ponton is kapcsolható Papp Attila Zsoltéhoz. Egyfelől a Kosztolányi-hatás kevésbé nyilvánvalóan bár, de nála is jelen van, gondoljunk akár a nyugatos költő „csacsi rímeihez”, hangzójátékaihoz hasonlatos „viskyzmusokra” („Várható volt a csapadék. / Arcodon egy csapat ég.”), akár a „vagy hogy magyarázzam, hogy kicsit is megértsem” sor laza Hajnali részegség-rájátszására. A Történetvigyázók markánsabban jelenlévő poétikai hőse azonban Petri György – érdemes lehet összevetni például azt, hogy az eddig szóba hozott két kötetben miként bukkan föl az ismert Petri-vers (Hogy elérjek a napsütötte sávig) „napsütötte sáv” allúziója. A Vízimozi kötet A legvidámabb lány a világon darabjában a szövegköziség-alakzat meglehetősen szervetlennek és világidegennek tűnik („egy szőke lány volt, Provence tartományban, / még nem ért a napsütötte sávra”), hasonlóan egyébként épp e versben a „»Szabad nevetni a guillotine alatt?«” kifordított Ady-intertextusához – mivel alapvetően a könyvre egyáltalán nem jellemző az efféle, öncélúnak tetsző intertextuális hatáskeltés, eseti jelleggel az adott szöveg tudatosan alakított stiláris profiljához illeszkedőnek tekinthetőek inkább, azon nagyvonalú attitűd reprezentánsának, amelyről az utolsó strófában olvasunk: „Légy eltökélt, fogadj a nonsalanszra!” Visky Zsolt esetében két helyen is fölbukkan a vonatkozó Petri-szakasz visszfénye, s ő úgy kezdeményez beszélgetést a költőelőddel a teljes köteten keresztül, hogy számára ez az örökség „nem program, hanem probléma”. A vonatkozó két „napsütötte sáv” ennek a viszonynak a jelölője, meg kell azonban jegyezni azt is, hogy az hommage-jelleget elkerülő Petri-számvetés kötetben történő megjelenésének legfelszínesebb eseteiről van szó, mégpedig azért, mert egyik helyen sem érzékelhető a Petri-vers hétköznapi keménysége és súlya, egész egyszerűen más tétekkel játszanak, az össze nem illés pedig nem mindig tűnik produktívnak.

Mindazonáltal a Visky-kötet maga is a szerelemi költészet nehézségeinek indul nyomába akként, hogy beszédmódja izgalmasan keveri az emelkedettséget, az iróniát, a humort és az alulretorizált hétköznapiságot. Az első ciklus megkapó, mesteri eleganciájú változataiban (Patakos, Vigasztalós, Napbanézős stb.) a népdaltöredékek világa és a játékos költészetnyelv kerül fókuszba, sallangmentesen, a sekélyen át remekül érzékeltetett távlatossággal és mélységgel. A későbbiekben ez a (látszólagosan) könnyedebb minőség némiképp háttérbe szorul, s fölerősödik az önboncoló, reflexív, szétszedő-összerakó, hol monológ-, hol aforizmaszerű, visszhangos költői beszéd, amely egy intelligens és igényes, mindemellett szórakoztató olvasmányt kínál. Úgy érzem azonban, mintha a Történetvigyázókkal egy jól tálalt, tartalmas és ízes előételt kaptam volna – bátran ajánlom a tételt, de vigyázat: az étvágyat inkább gerjeszti, mintsem önmagában kielégíti.

A halál ritmusai

A mostanság a próza irányába ellépő Serestély Zalán első könyvének kifejezetten erős a recepciója, amennyiben értő és felszabadító olvasatok születtek eddig vele kapcsolatban (Kecskés Tamás Hunor, Jován Katalin és Borbély András reflexióit szükséges ezúttal kiemelni, tessenek utánajárni, megéri). Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy rendkívül inspiratív versgyűjteményről van szó – amennyire nehéz olvasmány a Feltételes átkelés, olyannyira izgat és mozgat. Az olvasó elsősorban is örül a szöveg tekervényeinek, nyelvi csínjének, trópusainak, s a fokozott olvasói munkavégzésre kényszerülés nem kedvetleníti el, épp ellenkezőleg: többnyire további játékra csábítja.

Az átkelést, átvitelt poétikai szempontból én mindenekelőtt a képszerkesztéssel hoznám kapcsolatba: mintha a váratlan egymás mellé rendelések a fölidézett és átalakított fenomének körvonalait is játszanák egymásba, rajzolnák el, s ezzel adnának nekik új, ismeretlen távlatokat („ha madár lennél, az elvágyódást jelentenéd”; „mint váltóruhát adtam rád tekintetem”; „testük szilánkos ének, / röptük függő lélegzethinta” – hogy néhány egyszerűbbet említsek). A Serestély-vers a lírának a jelentéstartományok radikális kiterjesztésében és áthangszerelésében érdekelt katakretikus jellegét feszíti, ha nem is a végsőkéig (ugyan, hol lakozik a végső a költészetben?), de meglehetősen sokáig, a hangsúlyokat éppenséggel nem a nyelv reprezentáló funkciójára helyezve. A katakretikus jelleg számára talán a te-beszéd a „legkedvezőbb” retorikai módusz, nagy mértékben az aposztrofikus, odaforduló beszédmód performatív ereje miatt: a másik megszólítása egyben megszólaltatás is, ez a beszédcselekvés a végrehajtáson és a nyelvi létrehozáson alapul – nem véletlen, hogy Serestély Zalán kötetében meglehetősen sok esetével találkozunk a másikhoz forduló megszólalásnak. Így válik a könyv egyik nagy kalandjává a másik nyelvi megteremtése, amelynek talán legemlékezetesebb esete az apakrif című költemény – mintha a személyes hangot megszűrő hártya is itt lenne a leginkább áteresztő kedvében (legalábbis az első szakaszban). Az „apa” hagyományosan nem a nyelv által leginkább megragadhatatlan jelenségek között szerepel, a kötetben mégis szubverzív módon válik azzá.

Visky Zsolt kötetének záródarabja, A halálos vers a szerelem „mindhalálig”-ját értelmezi át, Serestély könyve pedig a halál szólamát zendíti lendületesen föl nyitányként. A hol a nagyobb egységek (az első költeményben efféle sorok: „mintha valaki kiírta volna a Pi-t végső pontatlanságában”) ismétlése által megvalósuló delejes ritmusban, hol a szabályosabb mértékű, összecsengésekkel is élő strófákban bizony az elgondolhatatlan álorcái tünedeznek föl, időnként pedig el.

Dalok a Golgotáról

Serestélyhez hasonlóan a nagykárolyi születésű Fischer Botond is szívesebben foglalkozik (kis)prózával a megjelent verseskönyv után. Az Alsógolgotában, bár ízig-vérig lírakötetről van szó, bizony fölfedezhetőek a nyomai az epikai gondolkodásnak – nem a kötet első, Sátánszerelem című hányadának formai-stiláris karneváljában, hanem a fajsúlyosabb második, a kötetcímmel megegyező egységében. Az Alsógolgota ciklus mellé kapunk egy sajátos magyarázatot is (afféle utószóként), mely szerint a versek szerzője egy Bengdeoen 21. századi angol szerzetes, teológus, aki kitalált egy képzeletbeli költőt, Fischer Botondot, és az ő magyar eredeti műveit fordította latinra. Mi ezeknek a „megbotránkoztató” latin szövegeknek a magyarra történő (vajon ki általi?) visszaültetéseit olvashatjuk. (E szellemes gesztusban természetesen fölfedezhetjük egy másik szatmári származású költő nagyszerű identitásjátékainak párhuzamát is.) Az elrejtőzés és feltárulkozás dinamikája már a Sátánszerelem darabjaiban is megfigyelhető, ugyanis a logika, az explicit maszkjáték feltüntetése nélkül bár, de hasonló: a műformai kísérletek, különféle tradíciók (latin költészet – Horatius, Catullus –, zsoltárok, imák, népballadák, haikuk, Születésnapomra-átírás stb.) fátyola mögül gyakorta félreérthetetlenül személyes hangot hallhatunk ki, máshol viszont a belehelyezkedés gesztusa dominál. Érdemes kiemelni a Kőmíves Kelemenné történetét újraíró, azt bibliai kontextusba (leomló városok: Szodoma, Gomorra, Bábel közé) is helyező Balladát, mely egyszersmind költői önreflexióként is olvasható: „Építni magamban: / Teherbe ejteni / Jeleket, szavakat, / Világot váltani. […] Fájni fog változni, / Verssorokká válni, / Ám de megváltottként /Öröm lesz majd lenni.”

Ahogyan Dsida Jenő egy székelyföldi csatlakozó vasútállomás füst-sötétjébe helyezi a Gecsemáné kertbéli virrasztást, úgy Fischer Botond a passiótörténet stációit írja bele egy fiktív erdélyi kisváros, Alsógolgota magántörténései közé, s a kötetnek kétségkívül ez a maradandóbb, egyedibb része. „A hétköznapi passióban a félelmet, szorongást közvetítő képek groteszk megjelenítéssel és helyenként fekete humorral keverednek.” – írja recenziójában Xantus Boróka. Amikor az Ötödik stációban arról olvasunk, ahogyan Sziszüphosz segíti cipelni Krisztus keresztjét, Fischer a mítosz camus-i újraértelmezését szövi bele a polilógusba („A megváltás csak az öngyilkosság egy formája”); a Hetedik stáció (s a teljes versfüzér több szöveghelye) pedig Borbély Szilárd Halotti Pompájával kerül közös szövegtérbe. „Míg rúgták bakancsok és vasszögek / Szúrták át tested, / és mind megvetettek, // Akik látták, hogy egykor Téged, / Mikor szerettek, / akkor sem szerettek.” – írja Borbély egyik szekvenciájában, Fischer pedig ekképp fogalmaz (ezúttal épp Kosztolányi felől): „játsszunk kereszthalálosdit, / játékfeláldozást, / kínzókamra-gyóntatószék / nyújt fájdalomkánaánt / bakancsot kapunk arcunkba / penitencia gyanánt.”

A Tizenkettedik stáció az a szöveg, „amelyben meghal”, s ennek kidolgozása megjeleníti a szerző egyszerre fanyar, egyszerre szellemes, egyszerre játékos és okos költői attitűdjét, ugyanis egy gyermekmondóka (egy kiszámoló) ritmusait, állomásait választja profán keretként. Fischer Botond megoldja ezt is (remekül), mint egyébként változó színvonalon bár, de minden ötletet, gyakorlatot megold a kötetben – hogy egy másik, szintén önreflexív, rokonszenvesen önironikus passzusként is olvasható sorpárt idézzek: a halál is, a líra is „csak attól függ, / hogy hány leütésben kérik” (Vidéki újságíró dala).

Papp Attila Zsolt: Vízimozi, szerk. Gáll Attila, Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó ­– Fiatal Írók Szövetsége, 2014

Visky Zsolt – Gábor Zsófia: Történetvigyázók, szerk. kabai lóránt, Miskolc, Műút Könyvek, 2013

Serestély Zalán: Feltételes átkelés, szerk. Gáll Attila, Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó ­– Fiatal Írók Szövetsége, 2014

Fischer Botond: Alsógolgota, szerk. H. Szabó Gyula, Kolozsvár, Kriterion, 2013