Védőkör sóból, porból

Részletek

Írta: Versényi Anna

A kór egyre jobban pusztít a városokban ‒ suttogja a Professzor, titokban hírekhez jutott, pedig az étkező tévéjén egész nap rajzfilmek mennek. – A hirtelen megőrült emberek csoportokban összekapaszkodva táncolnak az utcákon, már nem tudják eltüntetni őket szem elől. Eszüket vesztik valamennyien!

Az Intézet, ahogy nevezték kissé óvatosan, megkopott park közepén állt. Egy kiszáradt tó fogta körbe a neobarokk épületet, az üres mederben száraz ágak, több évadnyi avar, toll, haj, szemét, csikk állt össze csomókká, amik a szélirány változásával ördögszekerekként görögtek ide-oda. A mentő mindig a kis kőhídon hajtott be az épület elé, ami átvezetett az egykori vizesárok taván. Ettől ünnepélyes lett a megérkezése, akár az érkező-távozó fekete furgonoké.

A tómeder kedvenc helye volt Grimoárnak a földszinti hatos szobából. Szertartásosan megjelent minden délután kettőkor, amikor a főnővér sípszóval jelzett. Papírzacskót vett elő, s megtisztította a medret a szeméttől egy négyzetméternyi területen. Biccentett a homlokzat fölötti lemállott gipszstukkó-arcnak. Az arc csaknem simára kopott, de így is groteszknek tűnt, szárnyai ellenére inkább ördögi volt, akár a gótikus templomtetők démonjai.

A Gyűjtögető félt tőle, ha tehette, inkább az egyik oldalkaput használta. Belemegy a démon, elveszi az arcát, mormolt, s eltakarta a szemét, feje fölé pedig egy régi újságot tartott, legyező, csapkodó mozdulattal tartotta távol a gonoszt. Olykor sikoltozott is, elmaradhatatlan, szeméttel tömött áruházi drótkosarával igyekezett átrohanni alatta.

‒ Sípszóig! – rikkantott a nővér, aztán a körmeit nézegette, háromhetente építtette fel, mindig az évszaknak és az alkalomnak megfelelően. Régi úttörősíp lógott a nyakában piros fonott nylonzsinóron, rajta a felirat: „Előre”.

A védőkört a zacskóban hozott sóból hintette maga köré Grimoár, csak akkor nyugodott meg, amikor bezárult körülötte az ív.

‒ Mindenféle energiára szomjazó entitás bukkanhat fel, s ha nem vigyázok… huss! – mondja titokzatos arccal. ‒ Porba is lehet húzni karddal, de legjobb lenne a vér.

Nevét a Főnővér adta, mert mindenféle boszorkány-könyvet tartogatott, s aki csak könyvnek nevezte, azt kijavította. Nem könyv, ugyan. Gri-mo-ár!

A Professzor leült a földre Grimoárral szemben, hátát a medence szélének támasztotta. Nem zavarta, hogy az a semmibe meredve mormol. Nem képes adekvát, reciprok kommunikációra, állt a kartonján. Szemkontaktust kerüli.

‒ A kór miatt nem jönnek erre. Az őrület ragályos, de kérem, mi már ezt nem kaphatjuk el, ugyebár – a Professzor minden pénzén pánikszobát építtetett a házában. Hatalmas hitelt vett fel emiatt, páncélfalak, számkóddal nyíló ajtó, egy évnyi élelmiszer-tartalék. Eleinte csak különc hobbinak tűnt, aztán egyszer csak már nem akart kijönni onnan. A családja hozatta be, de nem volt könnyű. Ellenállt.

A nővér körmén csillámló tulipánok jelzik a tavaszt, húsvétra nyuszis körmöket csináltatott, de a professzor dühöngeni kezdett, Jézusról beszélt, a végén gyógyszert kellett adni, bezárkózott a mosdóba, kitámasztotta a kilincset egy régi gyógyszerszekrénnyel, hámlott róla a fehér festék, mintha emberi bőrbetegsége lenne. A Gyűjtögetőt is felzaklatta az eset, sikoltozott, amíg a Professzort ki nem csalogatták onnan, nyomában fehér festék-felhámrétegek szálltak, ahogy elrúgták a szekrényt az ajtóból. A Gyűjtögető prozopagnóziában szenvedett, azaz arcvak volt, senkit sem ismert fel. Feltehetően az inferior occipitalis tekervény és a superior temporalis sulcus sérülése okozta, ahogy a professzor elmondta, olyan sokszor, hogy már maga is el tudta ismételni. Mindenkit Apukámnak szólított, Grimoárt, a nővéreket, a Professzort.

A kór egyre jobban pusztít a városokban ‒ suttogja a Professzor, titokban hírekhez jutott, pedig az étkező tévéjén egész nap rajzfilmek mennek. – A hirtelen megőrült emberek csoportokban összekapaszkodva táncolnak az utcákon, már nem tudják eltüntetni őket szem elől. Eszüket vesztik valamennyien! Rúgják, harapják egymást, sikoltoznak, mintha démonok űznék őket!

A nővér átkozódik az emeleten, körmével karcolja az ajtót, hiába. A Gyűjtögető megint falat halmozott szemétből, összeragaszt mindent, aztán az ajtaja mögött falat épít, ne érhessék el az arctalan démonok. Tejesdoboz, döglött madár, avar, gyűrött lepedő, mindent felhasznál a védőfalához.

‒ Foglalkozás! – éles sípszó kísérte a körmös nővér rikoltását. Nyugtalanság támadt a lakók körében, a ragály óta kevés külsős érkezett, elmaradtak a hallgatók is.

‒ Buborékot fújunk, varázslatos lesz! Nem akármilyen, óriásbuborék, aki ügyes, hatalmasat tud fújni! – mondta az egyik hallgatónő erőltetett jókedvvel. – Mindenki gondoljon a legnagyobb félelmére, miközben fúj, így kifújja magából, elviszi a szél, benne a gondokkal, megkönnyebbülnek majd! – mondja, kevés meggyőződéssel a maszk mögött, mindenki fél a megőrüléstől. Körbeállják a szivárványos folyadékkal teli műanyag lavórt, megbámulják a nagy, habverőszerű fúvókát.

Az első hatalmas buborék úgy nézett ki, mintha zseléből lett volna, remegett, felfúvódott, mint egy bálna, aminek megolvadtak a csontjai, felkapta a szél. Szivárványosan-kékesen tükröződött felszínén a félig elszopogatott és kiköpött cukorkához hasonló elmosódott vonású démonarc, az Intézet bejárata, erkélyrácsozata, mintha megolvadt volna az is, hullámzott, vibrált.

 – Apukám… ‒ néz a buborék után a Gyűjtögető, kosarában gyűlik a szemét az újabb barikádhoz. Grimoár rést nyit a védőkörön, kioson, bezárja maga mögött. Nehogy kiszökjön az energia, közelebb jön. A Professzor nagyot fúj, püffedt arc rémlik fel a buborék belsejében. Lebegnek az óriási ballonok, mint a kioperált daganatok, felfújt ciszták, zeppelinek, elkékült holttestek, szellemarcokat öltenek másodpercekre, a tavaszi szél az épület egyik oldalára fújja őket, az ápoltak, ápolók kitódulnak az ablakokba, mindenki a déli oldalra rohan, ahol konvojjá fújta a szél a félelmeiket szállító buborékokat, ekkor az egykori kastély megbillen, mint egy hatalmas öreg hajó, recseg-ropog, a város felől pedig egyre erősebbek az őrület kacaját hozó szélrohamok.


Versényi Anna művészetterápiával is foglalkozó, alkotó pszichológusként fest, rajzol, kerámiázik, ír. Rajztanárként végezte el a Debreceni Egyetem pszichológia szakát (BA+MA), miután hosszú ideig Franciaországban és Amerikában élt. Számos kiállításon szerepeltek munkái, illusztrált könyveket, folyóiratokat. Írásai többek között a következő (internetes és hagyományos) lapokban jelentek meg: Kalligram, Prae, KULTer, Liget, Alföld, Hitel. Eddig két könyve jelent meg az Ad Librum kiadónál: Elejtett példányok (családregény, 2018), Karcolások (pszichológiai önsegítő könyv, 2020), novelláskötete a Kalligram kiadónál jelenik meg rövidesen.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.