Vízmérték

Részletek

Írta: Kovács Lili

A kisfiú aludni próbál, hallja, hogyan nyikorognak a ház eresztékei, és nem boldog hang az, egy cseppet sem, kopott csontokként súrlódnak egymáshoz a deszkák. Ez a ház reumásabb, mint én, mondja a kamrában nagyapa, és akkor az édesapja leguggol mellé, és együtt nézik a vízmértéket, ott van az ágy előtt, a deszkán, és a mérték buborékja finoman elindul, és az ajtó irányába buzog.

Édesapja a vízmértékre bök. A buborék nem hajlandó középre kerülni.

Ferde a házunk, magyarázza.

A fiú megdörzsöli sáros tenyereit. Ez nem jó jel. Mármint a vízmérték. Elképzeli, hogy megindul a házuk, dől és dől és dől, mert valaki alányúlt, akár egy szőttesnek, és a világmindensége belezuhan a folyóba.

Van még remény, magyarázza az édesapja; s a kisfiú örömmel ugrik a kijelölt helyre, a sarokba, és behunyja a szemeit, és ott, ahol most ő áll, az izzadó élben, úgy tűnik, helyére billen a ház nyomatéka. Apja kétszer magasabb nála, nem túl drabális, mások szerint kifejezetten vékony, kilátszanak a csontjai is, és a férfi nekisimul a sarokfalaknak és rámosolyog a fiára, de a fiú nem mosolyog vissza rá, nehéz munkában van, teljes súlya kétszeresével préseli le a házfalakat.

Ma éjfélkor a folyóba zuttyan az egész, magyarázza az apja.

A kisfiú tudja, hogy az apja tévedhetetlen ember, ott él a mozdulataiban is, a szeme lángjában is, és nagyapának is lángol a szeme, de ő mostanság túl sokat kuksol a kamrában, mióta anya elment, apróbb dőreség, mondja. A kisfiú megvizsgálja a tükörben a szemeit, de az ő tekintetében nyoma sincs a fénynek, mintha a pupillája húzódott volna le, mind a kettő, a szeme sarkai felé, akár a ház, és ez megrémíti, elkapja a fejét, hadd nézzem meg, mondja az édesapa, és az ujjai közé illeszti a fiúcska állát, hosszú-hosszú perceken át nézi, és a kisfiú pislogni sem mer, pislogsz, szól rá az apja, elneveti magát, én nem látok semmit a szemedben, kisfiam. A sarkak leszorítása után a papa persze leül, és egy papíron dolgozik, vonalzók és szögmérők és körzők segítségével húzza a vonalakat, és nagyon elmélyül, minden idegszálával a munkájára koncentrál, és hatalmasnak tűnik, jóval hatalmasabbnak, mint amikor még vele élt a felesége, és az asztalról leszánkázik a gyertya.

A kisfiú megkérdezi tőle, miért ment el az édesanyja. Érezte, hogy billenünk, ezért is ordibált annyit, kisfiam, és ebben lehet valami, mert hajnalra romokban állt a konyha is.

Elment, teszi hozzá. Elment, mert megijedt. Dőlünk.

Tőlünk?

Nem. Dőlünk.

A fiú néha szeretné megkérdezni, miért nem költöznek, de nem lehet, a papa az új házukat tervezi, háromemeletes lesz, két erkéllyel, magyarázza, és a fia elé csúsztatja a házat, de csak egy kicsit mutatja meg neki, mintha attól tartana, ha fölfedi, maszatos grafit marad az egész. A papa jól rajzol, de pontatlan, a vonalai ferdék és dőlnek és sosem érnek össze, és a nagyapa már a kamrában van, azt dörmögi, hogy a vízmértéket nem egészen úgy kell használni, ahogy a papa használja, és a nagyapának már egészen kamrapolcillata van, a fiú a múltkor megölelte őt lefekvés előtt, és az öltönyében érezte a kamraillatot. Akkor is a kamrában bújtunk el, amikor a katonák jöttek, magyarázza odabentről nagyapa, és voltaképpen nem értem, miért bújtunk el, buborékokat fújtam, azzal ütöttem el az időt, de apa megijedt, mit csinálsz, csatt, kiszáll az ablakon. De akkor az volt a legbiztonságosabb hely, meséli, pontosan szemmagasságban volt például a ringlóbefőtt, és azóta sem bírok ringlóbefőttet enni, nem is tartunk befőttet, csak uborka van betéve, de még az sem landolt a fejemen, mondom, a legbiztonságosabb hely az egész lakásban, kisfiam.

Az apa most az ölébe kapja a kisfiát. Nagyon lassan járják végig a sarkokat. Az édesapa járása bizonytalan, alig-alig helyezi a talpait, gondosan kerülve azokat a szögleteket, melyeket egykor a felesége birtokolt. A lakás nem nagy, töprengve tíz perc alatt bejárható, és elfért benne három teljes élet, magyarázza.

Én még nem nőttem föl, papa.

Nem is fogsz, mondja a papa, és az ablakhoz vezeti a kisfiát.

Az édesapa most arról mesél, hogy a folyó tele van hallal, kap a szeme elé, emlékszel, mennyit horgásztunk errefele. Valamit még mondanom kell, teszi hozzá, de nem mond semmit, elsírja magát.

A kisfiúnak eszébe jut, hogy a nagyapa egyszer szivárványos halat fogott, pénzes pért, és a tányéron ugrált, és aztán nem ették meg, a kádba tették, hogy szerencsét hozzon, mert szerencsét hoz, ugye, tudod, de nem hozott szerencsét, mert a ház akkoriban indult meg a lejtőn, és az anyja sem tért vissza.

A kisfiú aludni próbál, hallja, hogyan nyikorognak a ház eresztékei, és nem boldog hang az, egy cseppet sem, kopott csontokként súrlódnak egymáshoz a deszkák. Ez a ház reumásabb, mint én, mondja a kamrában nagyapa, és akkor az édesapja leguggol mellé, és együtt nézik a vízmértéket, ott van az ágy előtt, a deszkán, és a mérték buborékja finoman elindul, és az ajtó irányába buzog.

Arra, nézd, bök a papa. Arra szökünk.

Apa, ugye te nem vagy az én apukám?

Ezt meg honnan veszed?

Anya azt mondta, te nem vagy az apukám.

A párnába fúrja a fejét.

Ezt mikor mondta neked?

Ekkor kezd igazán dőlni a házuk. Nagyon finoman indul meg a folyó fele, és a kamra polcairól lepotyognak az üvegek, igen, a fiú befogja a fülét, mert egészen biztosan hallja, hogy a kamrában az uborka üvegje ripityára törik, és az apa sem nézi a vízmértéket, a vonalzó és a szögmérő sem érdekli, a sarkokat figyeli, amelyek egyre magasabb pontra kerülnek, lassan az alsó csücsök lesz ugyanott, ahol a fölső volt, és még, még, még, akár egy piramis, és lenyűgöző az egész, és megindul az ágy, és megindul a szekrény, és megindul az apja, és megindul ő, és megindul a vízmérték.

A vízmérték az ajtó felé bucskázik, és nekik nincs küszöbük, a vízmértéket nem állíthatja meg a küszöb, az fog a leghamarabb a folyóba kerülni. A kisfiú látja, hogy nyílik az ajtó, és próbál felugrani, próbál a kamra felé szaladni, de visszacsúszik, folyton visszacsúszik, s az apja nem is menekül, az apja a helyén marad, úgy tűri, hogy mozgatja a gravitáció.

A vízmérték nem jut túl az ajtón. Ott egy asszony áll. Úgy néz a lakásba, mintha nem is fogná föl, hogy már függőleges az egész, hogy még egy kis ingás, egy kis dőlésszög, és a halak között pusztul a házuk.

Fiam?

Ez a mama hangja.

Kisfiam?

És a padló kiegyenesedik, és a kisfiú visszacsúszik a helyére, és az üvegek visszatörnek a kamra polcaira, és vízszintest mutat már a vízmérték buborékja is.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.