Újra a Lacit nézi, annak a lánya bezzeg csellón játszik, és az apja elintézi neki, hogy a nagyteremben legyen saját kis koncertje minden tanév végén, azon a színpadon, ahol többnyire a meghívott írók ülnek az őket kikérdező, túlzottan is lelkes Andreával, ahol az óvodáscsoportok balettozni szoktak, az idősek kórusban énekelni, de ahhoz, hogy egyesegyedül koncertet adj tizenhat évesen, ráadásul hamisan, ahhoz a Laci lányának kell lenned.

Mindenki őt akarja, tör előre elvakultan a hóesésben és Liza táncol a szemei előtt, barack színű Gerda-ruhájában követi Juli nénit, visszájukra fordulnak a szerepben: Juli néni kemény lesz és fagyos, Liza lágy és kedves, de mind a ketten gyönyörűek. Lizának még a haját sem simították le az előadáson, Gerdaként lebeghetett néhány hullámosra sütött tincs az arca körül és még szebben pörgött a könnyed fodrok között, mint a próbákon.

A burok, ahol élünk, megreped. Rései közt beárad a fény. Didergős volt a nyár, de hiszünk az enyhülésben.

A segítő beszélgetések alatt egy felfújható karúszót szorongattam, megnyugtatott a műanyag élettelen recsegése. A pszichológus azt mondta, jót tesz, ha van kabalám.

Józsi berúgta a tűzpiros Babettát, és indult. A földúton hatalmas volt a sár, kétoldalt meg derékig ért a fű. Karcolta a hegye a szürkéskék ködöt.

Negyvennégy éves vagyok. A tortán kétszer négy gyertya van. Nem bírom őket egyszerre elfújni. Ajándékba egy bőrkötésű naplót és egy töltőtollat kapok. Nagyon tetszik, kényelmes írás esik vele a vastag papíron.