Fogaim között a sóvárság csikorog. Nyálam hiányát nyelem, a torkom hamarosan összeszorul. Az ösztön visz előre. Mirjam itt sétál mellettem, mintha csak kirándulnánk, büszkén jelenti, megérkeztünk úti célunkhoz. Ahogy ránézek, fáradtságnak nyomát sem látom, és amennyire taszított egész eddigi utunkon, most egyszeriben annyira tisztán és érinthetetlenül áll előttem. Nem értem. Nem értem a karján és kézfején a hibátlan, fehér bőrt, amin nyoma sincs a mindenütt pusztító, levedző kórságnak [...]

Kilépek az ajtón, hallom, hogy a külföldi odalent beszélget, futni kezdek le a lépcsőn, fut utánam a kutya, három emelet le, a hátamon rázkódik a táska, zörög a telefonom hátlapján a kulcs, ideje sincs felfogni, mit lát, ahogy elfutunk mellette, felüvölt, megpördülök, hogy visszaüvöltsek, már ránt tovább a póráz, az üvöltésből nevetés lesz, jól képen röhögöm a szerencsétlent, az meg csak áll leforrázva, látom az ajtó üvegén át az eltorzult képét. Kint vagyunk. Mit hagytam otthon? Mindent.

Tolnainé minden hétvégén kártyapartit szervez, összegyűlnek tízen, süti, kávé, az én uram így, az én uram úgy, a fodrász legutóbb, tudtátok a papról, hogy. Antalné mosolyog, néha beleszól, egy ideig ő viszi a beszélgetést, de mindig hamar megunja. Elköszön, késő van már, a munka is, az uram is, aztán hazasétál, be az ajtón, be az ágyba, valld be, hogy egy kicsit szeretsz.

Eszter feltápászkodott, megfogta a srác karját és elkezdtek csoszogni a mosdó felé. Ahogy elhaladtak a katéteres pasas előtt, az felhördült, az évtizedes dohányos slejm csak úgy bugyborékolt a torkában. Ne aggódjál, engem néz, lefogadom, azt hiszi, hogy én vertelek szét, mégiscsak én vagyok az egyetlen cigány a folyosón. Eszter felpillantott a srácra, látta a fanyar mosolyt, de megszólalni megint nem volt ereje. 

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.