Egyszer bodobácsok állták körbe a Nagy Hős halotti szertartását, egy különösen nagy szarvasbogártetemet, amit aznap délelőtt találtam. Virágokat gyűjtöttem, és loptam egy kicsit a mama parfümjéből a ceremóniához. Nem akartam, hogy meghallják a felnőttek, ahogy én, a főpap, halotti beszédet mondok. Átsegítem a nagy szarvast a túlvilágra. 

Majrés vagy, unokám, mondaná a papa, és nevetne. Jobban fél az tőled, mint te tőle. Ezzel már gyerekkoromban sem értettem egyet, meg is mondtam neki. Ez fel mer rám mászni, én meg ránézni se merek. Erre még jobban nevetett, gondolom, hogy a büszkeségét leplezze.

Biztos volt benne, hogy a sok kuki mindent tönkretesz. Benne még csak egy volt, és tessék, ötvenévesen az Akváriumban takarítja a katicapöttyösen hagyott vécéket, a férje börtönben, és van egy tökkelütött fia, aki egy lottószelvényt sem képes megvenni neki, hiába kötötte a lelkére.

Később e gőzeltávolítást segítő műveletről mindig a bennszülöttek jutottak eszembe, és a fölkoncolt Cook kapitány, szerencsétlent azért aprították miszlikbe, mert a helyi törzsnek egyik percről a másikra hirtelen megváltozott az istenszemlélete.

Oda kell nyújtanom neki, hogy biztos legyen benne, az övé is. Nem véletlenül, nem tévedésből, nem megszerezte, nem elvétettem, hanem átadtam, megosztottam, ugyanazzal a szándékkal, amivel most védelmezem.

A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is.