Pontosan ezernegyven vasárnap. Ezernegyven alkalom a megbánásra. Kórházban csak egyszer voltam ‒ ha nem számítjuk a születésemet. Egy csontom tört el. A fülembe négy lyukat lövettem. Háromszor hánytam alkoholtól és egyszer sem mondtam el anyámnak, mégis mindig kiderült.

Apu, nos aput már fából faragták, ő, mióta megvan ez az űrhajó, kizárólag a száguldásnak él. A botkormány mögött minden más elveszti számára a realitását, minden, ami nem az ablak mögött elsuhanó táj, kitalációvá alakul, délibábbá, a képzelete díszletévé, csak ez valódi, ez a hasítás, ha anyu kinyitná a szemét, rájönne, hogy máris kétszer megkerülték a földgolyót.

Szívesen időzöm a péksütiknél. Minden nap magamba szívnám ezt a mennyei illatot! Néha betyárpogácsát veszek, elvétve fahéjas csigát, de előfordul az is, hogy szénhidrátcsökkentett kenyeret rakok a kosaramba.

A bérelt furgon, amivel a cuccainkat idehoztuk, a kapu előtt állt, még a dobozainkat se pakoltuk ki. Mi lenne, ha egyszerűen elhajtanék? De aztán csak billegtettem a kezemben a poharat, és néztem, hogy hullámzik benne a bor.

A flegmatikus attitűdhöz hozzáadódik az illúzió, mintha épp most nyelte volna le Buddhát egészben, és a bőrén keresztül párologná ki annak minden bölcsességét és nyugalmát. Ezt a kommunikációs technikát tanítani kellene az iskolában. Bár az, ami párolog, valószínűleg csak a THC.

Megkönnyebbülnék, ha ki tudnék jelölni egy ilyen mozzanatot, mert ami el tud kezdődni, az véget is érhet, és akkor fognám a biciklim, visszatolnám a boltba, vagy eladnám az interneten, vagy csak begórnám a Dunába.