Ugyanaz a póló lehetett rajtunk, más méretben, és ugyanazt a sapkát viselte, amit én a horgászosztályon vettem. Pedig Tibinek legjobban a babarózsaszín és hamupipőkekék állna. De a nagybátyám vadász és halász, és nem célja a ragyogás.

A tarkóm bizsergett. Lassan körülnéztem, közben éreztem, mintha valaki mögöttem lenne. Hirtelen fordultam hátra, láttam elsuhanni. Rohanni kezdtem az ösvény felé. Hallottam, hogy a nyomomban van.

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

A vízben több tucat fekete, úszósapkás fejet véltem felfedezni. De rendesen elkolombuszoztam! Még a végére sem jutottam amúgy logikussá váló gondolatmenetemnek, ami megválaszolná a kérdést, hogy mi a fenéért hordanak az emberek úszósapkát az óceánban, mikor rájöttem, hogy azok nem emberek. Hanem fókák.