Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Szolcsányi Ákos prózaversei

Nem létező táj, talán a hazám. Éjszaka. Nádsűrű tömbök, lehetnek hegyek vagy oszlopok. Annyira tömötten állnak, hogy a köztük lévő tér függőleges alagútnak tűnik. Abban repülök föl és le, de soha olyan mélyre, hogy lássam, a tömbök ott lenn összeérnek-e. Viszont néha felérek olyan magasra, hogy kijutok az alagútból. Végtelen tér, vízszintesen repülök benne, felfoghatatlanul gyorsan, és még mindig egyetlen tömb felszínén, egy kupolás palota felé, nagyon lassan, de közeledem felé. Ébredés.

 

(Szöllősi Mátyás felvétele)

 

 

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca-n szerzett doktori fokozatot García Lorca magyarországi recepciójáról írt értekezésével. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012), Semmi meglepő vagy fontos (FISZ, 2018).

 

 

 

Helyszín nélkül. H. valószínűleg szilánkba, talán szálkába lépett és ki kell húznom. A lába duzzadt, talán húsz centi hosszú is megvan, de nem nyúlt meg, arányaiban még mindig egy kétéves lába. Az alapszíne lila, a rüszt felé fehéres, a talp felé koszos fekete. Nincs undor, keresem a be- vagy a kimenetet, bármit, ami nem ő, hanem okozza, hogy ilyen. Azonnal megtalálom, de meghökkenés sincs. Egy mozdulattal húzom ki, mind a tárgy, mind H. épek. Több teendőm nincs, a zsákmányban gyönyörködöm. Vértelen üvegtű, nem volt része semmi nagyobbnak, ahonnan levált vagy letörött volna. Az egyik végén faragott fej, hosszú hajú vízköpőarc, a másik végén apró horog. Szinte büszkébb vagyok a sértetlenségére, mint H-éra. Ébredés. Lelkiismeretlen gyönyör.

 

 

Játékban. Egy jövő, a túlnépesedés után háromféle lény van, vámpírok, szúnyogméretű emberek és még valakik. Kicsi vagyok és ez jó. Bujkálni kell, de jó vagyok benne, és ez amúgy is csak egy játék. Vannak tárgyaim meg szintem. Végzek egy pályával, várom a következőt, ahol nem leszek nagyobb, csak jobb tárgyaim meg magasabb szintem lesz. Ébredés. A párnán lemérem, mekkora a fejem, innen tudom, megint emberméretű vagyok, mégis mintha belezsugorodtam volna az éber testbe.

 

 

Nem létező táj, talán a hazám. Éjszaka. Nádsűrű tömbök, lehetnek hegyek vagy oszlopok. Annyira tömötten állnak, hogy a köztük lévő tér függőleges alagútnak tűnik. Abban repülök föl és le, de soha olyan mélyre, hogy lássam, a tömbök ott lenn összeérnek-e. Viszont néha felérek olyan magasra, hogy kijutok az alagútból. Végtelen tér, vízszintesen repülök benne, felfoghatatlanul gyorsan, és még mindig egyetlen tömb felszínén, egy kupolás palota felé, nagyon lassan, de közeledem felé. Ébredés. Gondolkodom, hányadszor álmodom ezt, az egyes álmokat összehasonlítva is közeledem-e. Ráébredek, hogy van egy gyerekem, ki vagyok. Nem érzek szégyent, hasonló tájat kívánok neki. Őszintén, de az osztozkodás lehetősége nélkül, mert ez sem úgy az enyém, hogy lemondhatnék róla, és nem is lenne jó neki, mert ő ő.

 

 

Fogadás, múzeumban. L. is ott van, mindkettőnket szégyellve próbálom elkerülni. Ő épp összefutni próbál velem, kétszer is szembejön egy-egy lépcsőn, amin ő lefelé, én felfelé megyek, mindkétszer kiejt egy pingponglabdát, amit én illedelmesen elkapnék, visszaadnék, mindkettőnk számára korrektül meglepődnék, hogy pont neki. Mindkétszer hagyom pattogni. Majd a pilisi telek előtt állok, de nem ért véget a fogadás: az új tér mint egy függöny gördült elé, és díszletszerűségében is mintha fontosabbat tárna fel. Tudom, hogy már eladtuk, felszabadít, hogy bármi van ott, már nem az enyém. Ifjúsági koncentrációs tábor van ott, benne tenyésztett, kísérletezés eredményeképp vagy céljából létező gyerekek. Egy vagyok közülük, de bizonytalan a helyzet, mi is történik a fogságon kívül, így akciófilmerkölcsökbe menekülök belőle, menekülni kell, megküzdeni az őrökkel. Egyikőjük kezéből kicsavarom a pisztolyt és a halántékához nyomom, de a tisztázatlan kiindulópont megbosszulja magát, mert most nem tudom, mi a cél, én szökjek-e meg vagy minden gyerek, leleplezni vagy elpusztítani kell-e a tábort. Ébredés. Visszagondolva még kevésbé tudom, mi is történt a táborban, de az ártatlanság vélelme sem megfelelő reakció. Nem patthelyzet, csak szünet, ki kell várnom a végét, ahogy egy reklámblokkból sem lehet átnyúlni a filmbe.

 

Szolcsányi Ákos