Nagy Hajnal Csilla versei

Részletek

Nagy Hajnal Csilla 1992-ben született Losoncon. Költő, az Irodalmi Szemle Online szerkesztője, jelenleg Budapesten tanul. Kötete 2016. őszén jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

Otthon

Az Ikeába járok ceruzáért

és megnézem az összes

lámpát, amit ott felejtettél

és beülök a fotelokba

úgy csinálok, mintha

tegnap épp te ültél volna bennük

pedig már legalább hét éve nem

se itt se máshol, de valahogy

úgy csinálok olyankor, mintha ezt nem tudnám

és te meg biztos azt gondolod

nem ez az a hely, amiről

két verset is illik írni

pedig nem tudhatod nekem e tájék

mit jelent, de a helyzet az hogy

semmit, mégis otthonom

és rágyújtok az egyik nappaliban

te meg kizárnál, mint anyát ha

az udvaron

pedig ő csak haza akart menni a

füsttel, azt hiszem mindig

Rozsnyó felé fújhatta

és én se teszek mást, mert

bármelyik irányba is fújom,

előbb-utóbb lesz arra egy Ikea.

Semmi sem történt

Amikor először találkoztam

Istennel,

még egészen fiatal volt,

pályája elején,

mondhatni.

Egy házibuliban mutattak

be minket egymásnak,

sokat beszélgettünk aztán

rovarokról – egyikünk se

tudott róluk semmit

(teremtés ide vagy oda)

innen tudtam, hogy

bejövök neki.

Hosszú ősz szakáll óvta

a kéretlen, bámész tekintetektől a

kamasz pofát.

A végén valahogy megint

egymás mellett

kötöttünk ki a fűben,

de a csillagokat csak úgy

néztük, akárha a

plafon lett volna felettünk.

– Én egyébként mindent tudok –

vallotta be egy hosszabb csend után.

– Mindent? – kérdeztem és

nem mertem elképzelni.

Nem válaszolt.

Egyszer mintha egy pillanatra

összeért volna a kezünk, de

végül

semmi sem történt.

Utána hetekig nagyon

nehezemre esett

maszturbálni.

​​Nászinduló

Mostanában minden

házassággal kapcsolatos

képzelgésem akörül forog, hogyan

szöktetsz meg az

esküvőmről

azzal az egyenruhàs férfival, akit

a jòsnő szerint

két év múlva

fogok megismerni.

Kifutófiú

„Megöregedtél,” szólt, még egyszer régen,

vagy tévedett, de

inkább egyik sem, mert nem

szerette, ha efféle

meghatározásokba zárom.

Ma szőke volt.

De nagyon szőke, annyira, hogy

olyan volt, mint akire, hát szóval

hogy végre valakire

tényleg rámondhattam, hogy

szőke.

Azt mondta, nevette, vagy

csak amúgy súgta, hogy

ma semmit sem akar

szimbolizálni, se teremtést, se

kiadós ebédet, sem pedig

engem vagy téged.

Ennyi volt ő, egy Pizza King

kifutófiúja, aki épp életem

legszürkébb keddjén a fülembe súgja, hogy

adjak már neki ezernégyszázötvenet és

mehet, mint a fiú, akinek minden

gyöngéden belémlehelt mondata

úgy hangzott, mintha épp bevallaná, hogy

nem szeret.

Mesék a fejéből

A kocsma mögött úgy szorítva őt magamhoz

mintha bármi is múlna rajta

sötét volt és a szomszéd udvarban egy

kutya ugatott

igyekezett hangosabbnak tűnni

mint amennyire félnünk lehetett tőle

szóval szorítottam ő pedig igyekezett

hangosabban szuszogni mint amennyire

félnem szabad volt

tőle vagy magamtól

már nem emlékszem

és érezte persze hogyne érezte volna

mindig érezte hogy

alig bírom már elviselni a

nadrágom szorítását

és hogy mi jutott éppen eszébe

talán valami amit mondtam vagy valami amit

nem

szorosabban magához húzott és annyit mondott:

„csodálatos apa leszel csak

nem az én gyerekeimé.”