Báthori Csaba versei

Részletek

(Bánhalmi János felvétele)

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila- és Füst Milán-díjas költő, műfordító, esszéista.  Ein wilder Apfelbaum will ich werden címmel József Attila verseinek és verstöredékeinek német nyelvre fordítója.

Melankólia LIV

Csend az talán, vagy fül fél-hallomása,

ha Schubertet játszanak fenn a bolygók?

Csillagok vezetik az alvajárót,

vagy tán a föld rövid, sötét varázsa?

Mindig kiviláglik: a semmibe tartunk,

mégis a földhöz tartozunk, ahol még

nem ért véget a teremtés s finom fisz

mollban halkan testesedik a hajnal.

Sötétet ittam, látható vagyok

maszkban is, mert arcom ő is, a maszkom.

Nem gyógyít más, csak az abszolútum.

Az volt, minden magány eleje boldog

volt, s nem öregebbek – naponta újak

vagyunk, s keleten látjuk nyugatot.

Melankólia LV

Egy zörrenés, még egy, s a legkisebbet

hallani, csöndben a legtávolabbit

meglátni, ahogy szívedben világít

és a napoknak közepén kiterjed.

Milyen erős, tág menedék az ég, ha

lábad alatt a föld kérge beroskad –

leheletét érzed a csillagoknak

s mintha tested örökké megmaradna.

Van nap, a keresztúton összejönnek

a fájdalmak s az örökkévalóság.

Túl sok reménytől egyre üresebbek

az órák, s rejtély, a sóhaj kívánság

még, vagy már szorongás megtörte átok,

míg otthonná szűkíti a világot.

Melankólia LVI

Volt idő és évszak, pokol mennyország,

mikor kínjaim még dolgoztak értem

s még a fájdalomban is utolértem

előlem illó örömök alakját.

Most már a gyötrelem semmi más: honvágy

az igazi élet után, mikor még

nem gyűrt maga alá mindent az emlék

s híg hallgatásom nem vastag hazugság

beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem

csak síri messze van attól, ami

van, hanem más nevet ölt az időben:

soha többé! És minden egykori

varázs eltűnik abban a berekben,

ahol nekem eltűnni lehetetlen.

Melankólia LVII

Homály, a madarak merre születnek

s merre szállva halnak. A levegőben,

a földön nem találnak soha szebbet

a lágy semminél, a lassan időtlen

szárnyalásnál. Ott legsűrűbb az élet,

ahol nem lakik se isten, se ember,

ahol sem az égnek pokla nem éget,

sem a földi menny nem jár szerelemmel.

Nem táplál semmi más, csak a szemérmes

magasság, ahol léte közepéhez

ér ki-ki életétől távolodva.

Mielőtt messze érne, nincsen útja

senkinek. Madár nem áll meg ágon –

csak a boldogság tesz túl a világon.