Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő: A keretein túl

Fotó: Pápai Zoltán

mégis / fákat ölelnél kiszáradásig

Bővebben ...
Költészet

Nagy Balázs Péter versei

Fotó: Pinczési Botond

Így lehet hát megismerni magamat, / mint szavaimat visszhangzó mitológiát

Bővebben ...
Műfordítás

Vetle Lid Larssen (f. Patat Bence): A csillagtudósok

Fotó: a szerző archívuma

És az expedíció harmadik tagja, a magyar Sajnovics? Ő vajon már a kezdeti szakaszát élte annak, ami tragikus sorsát okozta? Úgy vélem, erről megoszlanak a vélemények. Nem tudom, Ön mennyi információ birtokában van. Az a különös, hogy kedvelem Hellt: szent volt, tudós, a nagy igazság harcosa. De miért döntött úgy, hogy becsapja az egész világot?

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Mari egy napja

Fotó: a szerző archívuma

Langymeleg, tavaszias idő fogadta, mikor kilépett az utcára, ezért úgy döntött, hogy a hosszabb úton indul el haza. Már egészen közel járt a kedvenc pékségéhez, amikor hirtelen erősen nyilallni kezdett a homloka. Érezte, hogy a szarv jelentősen megnőtt, és így már bizonyára a kendő alatt is szembetűnő.

Bővebben ...
Próza

Gyenge-Rusz Anett: Asszonyról asszonyra

Fotó: a szerző archívuma

Ahogy teltek a hetek, hónapok, kitapasztalták, mikor hullajtja Terike a holdvérét. Olyankor nem nyúltak egymáshoz. Egyszer előfordult, hogy idő előtt nekiláttak. A falu legfürgébb kecskegidája nem tudott olyat ugrani, mint Terike azon az estén.

Bővebben ...
Költészet

Karácsony Orsolya: Fészekrakás

Fotó: A szerző archívuma

Átrendezzük a semmit, / nézzük ahogy mozog

Bővebben ...
Műfordítás

Christianne Goodwin (f. Princes Beáta): Nagymamavers

Fotó: Félegyházi-Vigh Tamás

De hogy hibáztatnám őket? / Rémes ennek a versnek / az akusztikája

Bővebben ...
Próza

Kovács Adél Jenifer: Ködöt lélegzek (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

felemelem a bal lábamat, hogy kilépjek a bugyiból, megtántorodok, de nem esek el. a vizes talpamra homokos föld tapadt. mint a fogfájás, ahogy az idegen át egyenesen az állkapocsba, az egész arcba, az egész fejbe hasít, úgy villódznak előttem a képek.

Bővebben ...

Báthori Csaba versei

mikor még / nem gyűrt maga alá mindent az emlék / s híg hallgatásom nem vastag hazugság // beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem / csak síri messze van attól, ami / van, hanem más nevet ölt az időben: // soha többé!

 

(Bánhalmi János felvétele)

 

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila- és Füst Milán-díjas költő, műfordító, esszéista.  Ein wilder Apfelbaum will ich werden címmel József Attila verseinek és verstöredékeinek német nyelvre fordítója.

 

 

Melankólia LIV

 

Csend az talán, vagy fül fél-hallomása,

ha Schubertet játszanak fenn a bolygók?

Csillagok vezetik az alvajárót,

vagy tán a föld rövid, sötét varázsa?

 

Mindig kiviláglik: a semmibe tartunk,

mégis a földhöz tartozunk, ahol még

nem ért véget a teremtés s finom fisz

mollban halkan testesedik a hajnal.

 

Sötétet ittam, látható vagyok

maszkban is, mert arcom ő is, a maszkom.

Nem gyógyít más, csak az abszolútum.

 

Az volt, minden magány eleje boldog

volt, s nem öregebbek – naponta újak

vagyunk, s keleten látjuk nyugatot.

 

 

Melankólia LV

 

Egy zörrenés, még egy, s a legkisebbet

hallani, csöndben a legtávolabbit

meglátni, ahogy szívedben világít

és a napoknak közepén kiterjed.

 

Milyen erős, tág menedék az ég, ha

lábad alatt a föld kérge beroskad –

leheletét érzed a csillagoknak

s mintha tested örökké megmaradna.

 

Van nap, a keresztúton összejönnek

a fájdalmak s az örökkévalóság.

Túl sok reménytől egyre üresebbek

 

az órák, s rejtély, a sóhaj kívánság

még, vagy már szorongás megtörte átok,

míg otthonná szűkíti a világot.

 

 

Melankólia LVI

 

Volt idő és évszak, pokol mennyország,

mikor kínjaim még dolgoztak értem

s még a fájdalomban is utolértem

előlem illó örömök alakját.

 

Most már a gyötrelem semmi más: honvágy

az igazi élet után, mikor még

nem gyűrt maga alá mindent az emlék

s híg hallgatásom nem vastag hazugság

 

beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem

csak síri messze van attól, ami

van, hanem más nevet ölt az időben:

 

soha többé! És minden egykori

varázs eltűnik abban a berekben,

ahol nekem eltűnni lehetetlen.

 

 

Melankólia LVII

 

Homály, a madarak merre születnek

s merre szállva halnak. A levegőben,

a földön nem találnak soha szebbet

a lágy semminél, a lassan időtlen

 

szárnyalásnál. Ott legsűrűbb az élet,

ahol nem lakik se isten, se ember,

ahol sem az égnek pokla nem éget,

sem a földi menny nem jár szerelemmel.

 

Nem táplál semmi más, csak a szemérmes

magasság, ahol léte közepéhez

ér ki-ki életétől távolodva.

 

Mielőtt messze érne, nincsen útja

senkinek. Madár nem áll meg ágon –

csak a boldogság tesz túl a világon.