Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...

Báthori Csaba versei

mikor még / nem gyűrt maga alá mindent az emlék / s híg hallgatásom nem vastag hazugság // beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem / csak síri messze van attól, ami / van, hanem más nevet ölt az időben: // soha többé!

 

(Bánhalmi János felvétele)

 

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila- és Füst Milán-díjas költő, műfordító, esszéista.  Ein wilder Apfelbaum will ich werden címmel József Attila verseinek és verstöredékeinek német nyelvre fordítója.

 

 

Melankólia LIV

 

Csend az talán, vagy fül fél-hallomása,

ha Schubertet játszanak fenn a bolygók?

Csillagok vezetik az alvajárót,

vagy tán a föld rövid, sötét varázsa?

 

Mindig kiviláglik: a semmibe tartunk,

mégis a földhöz tartozunk, ahol még

nem ért véget a teremtés s finom fisz

mollban halkan testesedik a hajnal.

 

Sötétet ittam, látható vagyok

maszkban is, mert arcom ő is, a maszkom.

Nem gyógyít más, csak az abszolútum.

 

Az volt, minden magány eleje boldog

volt, s nem öregebbek – naponta újak

vagyunk, s keleten látjuk nyugatot.

 

 

Melankólia LV

 

Egy zörrenés, még egy, s a legkisebbet

hallani, csöndben a legtávolabbit

meglátni, ahogy szívedben világít

és a napoknak közepén kiterjed.

 

Milyen erős, tág menedék az ég, ha

lábad alatt a föld kérge beroskad –

leheletét érzed a csillagoknak

s mintha tested örökké megmaradna.

 

Van nap, a keresztúton összejönnek

a fájdalmak s az örökkévalóság.

Túl sok reménytől egyre üresebbek

 

az órák, s rejtély, a sóhaj kívánság

még, vagy már szorongás megtörte átok,

míg otthonná szűkíti a világot.

 

 

Melankólia LVI

 

Volt idő és évszak, pokol mennyország,

mikor kínjaim még dolgoztak értem

s még a fájdalomban is utolértem

előlem illó örömök alakját.

 

Most már a gyötrelem semmi más: honvágy

az igazi élet után, mikor még

nem gyűrt maga alá mindent az emlék

s híg hallgatásom nem vastag hazugság

 

beszéd helyett. Most már tudom: a múlt nem

csak síri messze van attól, ami

van, hanem más nevet ölt az időben:

 

soha többé! És minden egykori

varázs eltűnik abban a berekben,

ahol nekem eltűnni lehetetlen.

 

 

Melankólia LVII

 

Homály, a madarak merre születnek

s merre szállva halnak. A levegőben,

a földön nem találnak soha szebbet

a lágy semminél, a lassan időtlen

 

szárnyalásnál. Ott legsűrűbb az élet,

ahol nem lakik se isten, se ember,

ahol sem az égnek pokla nem éget,

sem a földi menny nem jár szerelemmel.

 

Nem táplál semmi más, csak a szemérmes

magasság, ahol léte közepéhez

ér ki-ki életétől távolodva.

 

Mielőtt messze érne, nincsen útja

senkinek. Madár nem áll meg ágon –

csak a boldogság tesz túl a világon.