Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...

Markó Béla versei

úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva, / hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja / a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad // a félelem, mert lehet, hogy a Mester / feltámad, de nem onnan jött a reggel / eddig soha, ahol kihunyt a nap

Markó Béla 1951-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, esszéista, politikus. Legutóbbi kötete elölnézet címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2014-ben.

 

 

Örök modell

 

Újrateremti mindig a Giocondát,

s letörli később, már üres megint

a vászon, és ilyenkor csak a formák

maradnak érintetlen idekint

 

s belül is tán, csupán a képzelet

próbál kitörni ebből a keretből,

de mégis változatlan képeket

mutat nekünk egy változatlan kertből,

 

mert kezdheti elölről minden évben,

hiába festi meg, amit a télen,

ki tudja hányadszor, megálmodott,

 

ha ugyanaz a száj, a szem, a homlok,

s míg építi, kit nemrég összerontott,

ő múlandó halálán mosolyog.

 

 

Eutanázia

 

Zsíros köd száll az olajfák között,

és mint a méhek egy feldőlt pohárban,

vergődnek csak a fülledt éjszakában,

csapdába esve, mégsem könyörög

 

egyik sem, bíznak még a Messiásban,

ki elnéz hosszan a fejük fölött,

tudja, hogy Júdás vádalkut kötött,

kint már sötétség, míg bent napvilág van,

 

s úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva,

hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja

a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad

 

a félelem, mert lehet, hogy a Mester

feltámad, de nem onnan jött a reggel

eddig soha, ahol kihunyt a nap.

 

 

Bőség

 

Tintoretto: Utolsó vacsora, 1591-1594,

olaj, vászon, 365 x 568 cm,

San Giorgio Maggiore, Velence

 

A túlvilág is egy üres edény,

vagyis van, s ráadásul néha-néha

megcsillan, mint egy lábas fenekén

a túl bőséges ünnep maradéka,

 

amit éhsége fogytával az Isten

a teremtésből végül itt hagyott,

hogy ezzel is saját magán segítsen,

valami morzsát, egy-két csillagot,

 

mert így talán majd megtalálhat minket

előbb-utóbb, és szétszórt részeinket

összeszedi, akár a madarak,

 

ha egyenként ő is mind felcsippenti

a hulladékot, ami még a semmi

s közötte egy időre megmaradt.