Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Gazda Boglárka

Bódog Bálint versei

Nem csak én nézem a házat, hol távol-kedvtelen, hol egészen közelről, szinte magamat vizsgálva odabent, mikor épp nagy ricsajjal belépek a kiskapun. Nézi azt rajtam kívül egy legalább, és a kutya is talán, még anyja mellől miközben tejet szopik, és már érzi a maradék szagát.



Átállás

Kezdődött azzal, hogy nem szólt az ébresztő,
én meg felébredtem rá.

Aztán egyszer csak dobozos tejek kupakjai táncoltak végig az asztalon,
mint balettozó rohamosztagosok.

Később csatornaszag az udvaron
meg egy müzliszelet őrlődése a szám hátuljában.

A kongás hiányából arra következtettem,
hogy delel a nap, és hogy most kéne fogadóban ebédelni; falun.

A város nem tartja a ritmust, jóval kettő után száraz valójában ropog az extrudált kenyér,
rajta sonka fekszik kényelmesen.

Füstöt hány még magából a csikk a betonon,
az író csúfos véget vetett neki.

Minden, ami utca, koszosan vánszorog,
ahogy elnézek az egyetem irányába.

Persze az óra () rendben megy, csak az idő nem (még mindig),
így hát az ágyamon találom magam.

Alszik körülöttem minden, csak én nem aluszom,
ébren tart a kert, a kavics roppanása és egy kutyacsaholás.

 

Belógni egy bérházba

Fel

Repedéseivel kopog a lépcső,
kirajzolódik egy korhadt bérház.
A padláslétrán tyúk kukorékol.
Egymagában szálkás tartóoszlop,
– tető-perc súly –
nézi a padlót, poririgység.

Le

Tompán pattog a forgácsos
udvaron a labda.
Fel-le-le.
Két vasrúd közé hullik egy cserép;
gólt rúgott az épület.

Le

A pince dögszagra vár, valami sötétre.
Azt hinnénk, minden problémát ide hordtak le.
Üresen áll két hordó, néhány doboz,
törött roller a sarokban, karácsonyi díszek.
Ideje továbbállni


Zajok

Kint ültem a padkán a ház előtt. A Szentkirályi utcában. Reggel nyolc, első cigi. A füst nyilván beletalált az orromba. Hideg van meg sapka a fejemen, mégis fázom. A csipás szemű város zajai a megszokott módon járták át a hallójárataimat. Fel se tűnt; ötven méterrel odébb úgy hasította át egy csákány a betont, hogy abba a fél utca beleremegett. Aztán egyszer csak a bal fülemet csönd ütötte meg. Úgy tűnt, mintha a semmiből máshonnan kezdett volna el zajokat közvetíteni. Puha szalma hangja meg valami korhadó fáé. Szúpercegés és egy macska léptének puha ritmusa. Fűzfasusogás. Biciklisták suhantak el előttem, semmi kattogás, mintha megnémultak volna a küllők. Az építkezésre néztem, közben patakjáték szólt a bal fülemben. Egy kormos kémény rajzolódott ki lelki szemeim előtt, a téli fagy lerakata a téglákon, kályha melege. A Mikszáthról egy csapat öltönyös fordult az utcára, üzleti ügyeikről vitatkoztak hevesen, közben a lovakkal együtt ébredeztem én is. Pipatömés hangja, a dohány belesimult a diófába és a gyufa sercenésére végre összeszedtem magam. Kialudt a cigim.

 

Minden tekintet a házon

Minden tekintet a házon. Kertje van, az udvaron fekete labrador ül.
Nézem a felrepedezett betont innen, egy kávéház ablaka mögül.
Nézem a téglákat, köztük a gazt, mellette az elszáradt íriszeket, és hiányzik a ház.
Látom, ahogy csillog a házőrző puha szeme, várja, hogy hazaérjen valaki, de neki már nem fogok, hiszen rég halott.

És most, hogy egy pesti óvoda mellékhelyiségének tükréből figyelem a lombpadlót, a kopaszodó őszi fákat, most érzem egy picit, több is jön, mint a jutalomjáték a fogmosás után.
Borotvapenge csillanásában rémlik fel a kinti villany, amit bizonyára én hagytam égve az este.
A fűszeres soron, a fokhagymapor és a kakukkfű között a túloldalról anyám vékony keze kotorász, keresi a kurkumát, amit, ha tudnék, a kezébe nyomnék, de ki nem állhatom az indiait.

Nem csak én nézem a házat, hol távol-kedvtelen, hol egészen közelről, szinte magamat vizsgálva odabent, mikor épp nagy ricsajjal belépek a kiskapun. Nézi azt rajtam kívül egy legalább, és a kutya is talán, még anyja mellől miközben tejet szopik, és már érzi a maradék szagát. A száraztápon látom, ahogy öcsém keze gyűri belülről, és ő is lát engem, esetleg épp egy stóc könyv mögül, ahogy a betűket írom, hogy most is rálássak a házra, akárha őrző-védő volnék kezemben tollal, katonásan.

 

Bódog Bálint 2000-ben született Budapesten, Székesfehérvár környékén nőtt fel. Jelenleg az ELTE BTK Skandinavisztika szak másodéves hallgatója.