Horváth Florencia versei
- Részletek
- Írta: Horváth Florencia
asszonyok ülnek a padon kilóg az ég alól a szarkaláb / egy tehervonat hasításairól legszívesebben a földet ért / faleveleket kérdezném megtaníthatnának minket előre / feldolgozni tömbösíteni darálni megtaníthatnának minket / lélegezni a víz alatt halott minden halott temetetlen
Felnő, megnyugszik
a sírás jut eszembe először
de mindig rá kell jöjjek nem ez
a legjobb megoldás
estefelé alakul így mikor rettegni
kezdek a sötéttől
nem mesélték el kiskoromban
lehet jó is
hogy vannak hormonok amik
csak ilyenkor termelődnek
a testnek szüksége van
az éjszakára
csak szörnyek és mindent
felfaló gonosz gyíkok kerültek
ilyenkor szóba
aztán mindig akadt aki felkapcsolta
a sarokban lévő lámpát
árnyék borult a tárgyakra de
úgy éreztem betakar
mindig a sírás jut eszembe először
ha arra ébredek hogy
szemembe világít a lámpa
felkelek lekapcsolom sietek
maradjon bennem az álom hogy
sötétben is menjen a visszaalvás
Műtét
Idegen anyagot juttatnak a vérbe.
Varr, Budapest, Jánoskórház.
Az antitestek kiszívják szervezete
eredeti molekuláit. Reszket
benne a tű, felkarcolja bőrét a hideg
fém. Eltűnik szeméből a fény,
most esik transzba, most kel át.
Ébredés után már nem teljesen néma,
de még nem is beszél, ilyenek
az elveszett lángok. Azt akarja mondani,
amit nem képes. Hogy itt volt,
hogy itt lehetett. Maga mögött az évszázad
félelmével szétfeszül benne a por.
Marad, aki nem hord egyenruhát, kiszáll,
aki lepedőn született.
Fonák
Túlettem magam,
a vízgyűjtő területek áradása.
Bugyrokban nő ki a pokol,
hájastészta köti össze.
Lyuk van a gyomrom helyén,
telítődik bennem
az ijedtségérzés.
Hogy rossz vonatra szálltam,
mert korábban indul el,
mint a menetrend
szerint, majd rájövök,
csak a mellettem álló
szerelvény az.
Csomókba gyűlnek a sínpárok,
összeragad kelés közben a tészta.
Masszává gyűl bennem a hő,
ahogy ott lakik minden
párhuzamosban a végtelen.
Még mindig
keresem idegen földön a csillagokat,
az elveszetteket még mindig
nem találom. Elvisz a vonat,
ösztönből rossz irányba
hasamban góccá ferdül
a reszketeg álom.
Tejfehér köd.
Aktus.
Paralel.
Játszik
Reggelente kinyitották a szelencét,
várták, ki érkezik először oda. Nem volt,
semmi sem volt, ami maradjon, szép lassan így
minden elvihetővé vált. Apránként bontották,
felülről rázták, majd elkezdték egyre erősebben
cafatokká fosztani. Mindenki akart belőle egy
darabot, mindenki egyre nagyobb darabot akart.
Omlás közben rádőlt egy járókelőre, amputálta
minden belső szervét, csak végtagokat hagyott.
Üres testben lakik a szégyen, oldani nem lehet.
Üvegszilánkot kell végighúzni a csiklón,
a mellbimbókat elég ólommal leönteni.
Pálya
asszonyok ülnek a padon kilóg az ég alól a szarkaláb
egy tehervonat hasításairól legszívesebben a földet ért
faleveleket kérdezném megtaníthatnának minket előre
feldolgozni tömbösíteni darálni megtaníthatnának minket
lélegezni a víz alatt halott minden halott temetetlen
azt hiszik valakik azt hiszik bezártak hogy innét már végképp
nincsen hová persze azért tiszteletből minden távozó helye
üres marad mégsem létezik fel nem ajánlott lehetőség
gondolnak ránk a vasúti kocsik mindig elveszítenek egy
porszemet itt csak álmos kutyák és kényelmetlen székek
vannak meg kell próbálni elfordulni
mint azúrból festett gyöngyhéjú gömb
Mély
Milliárdok alatt süllyed a föld,
a vége nem ez, a vége majd a nyelv.
Aki hazajár, egyszer úgyis megtér,
aludni tanul az évek óta bölcs.
Belemosod magadat a porba,
benned Jerikó, most omlik rád.
Látod, összegyűlik a víz,
látod, fon neked csuhéruhát.
Nem akarsz menni, tudhatod,
maradnál. Bársonyt vetni oda,
ahol elfekszik az ég.
Az oroszlánok éhesek,
bonts márványpalettát.
Piramisok
Fázol. Itt, Gízában nehezebbek a nappalok.
Próbálsz vigasztalást keresni, de nincs veled a nyelv.
Itt a megszólalás helye mélyen kiásott gödör.
Itt a csöndekben is csak csönd lakik.
Itt a házfalak vakolata az álom.
Érthetetlenül ugyan, de beszéd tör elő
belőled, mint megvadult állat.
Harmatcseppként ülnek hátadra az éjszakák,
pollennel teli kelyhekből iszol, így születik a szó.
Fázol. A piramisoknál nem tudsz elbújni,
itt sosem ismerted a helyes kifejezést.
Horváth Florencia 2002-ben született Celldömölkön. Az ELTE magyar alapszakos hallgatója. Verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Verseit eddig az Alföld, a Pannon Tükör, a KULTer, az Irodalmi Szemle, a Contextus, a Magyar Napló, A Vörös Postakocsi, a Napút, a Nincs és közölték, valamint megjelent a Szóvarázs és a Tükörben című antológiákban. Kritikái a Bárka Online oldalán jelennek meg, cikkeket ír az ELTE Online, a prae.hu, és a KULTer.hu oldalára.
