Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Petrik Máté Benedek

Petrik Iván versei

Kezdd inkább nálunk ezt az évet / Tőzegen jársz itt, apró, illattalan / mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok / buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört / lágyszárakból Észre sem veszed őket, / csak ha a nedves földig lehajolsz, / és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak / a testedben minden evilági bajt


Növényperspektíva


Ami igazán él, nem változtatja a helyét, csak
növekszik Megpróbál kibújni önmagából
És nem tudunk róluk ennél sokkal többet Figyelmünk
lényegtelen részletekre korlátozódik
(sejtnedv, merisztéma, citoszol, ilyesmi),
miközben nem ismerjük fel a zellergumó és a
jamgyökér szerepét egy idegen szenvedéstörténetben
(amely egy öntöttvas wok fekete kérgében végződik)
Képtelenek vagyunk megkülönböztetni a megváltó
növényszín valamennyi árnyalatát és azok jelentéseit
Mit érzünk egészen pontosan, amikor először érintünk
csalánt szándékosan – önmagáért az érintésért,
s az ebből nyert erő segítségével meghatározzuk
a helyiértékét valaminek, ami egy kicsit sem
zöld S van-e nemesebb látvány (lápvidéken vagy azon kívül)
a rothadó növényi rostok szivacsos vízaláfutásainál

A tó iszapos mélyén óarany arabeszkfonatok önfeledt
bekapcsolódása a táplálékláncba, valahol a legelején
Még biztos helyen, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi
az ártatlanságukat A láncolat másik végén, (ezt viszont
tudjuk jól) senkinek sem adatik meg ez

És nem ők öröklik a földet (ezzel az emberek
próbálnak vigasztalódni), mert nem öröklik,
hanem az övék Minden más erőszakos próbálkozás,
kivagyiság, loncs, kolonc, röhejes erőlködés
A gerinchúrosok törzsi hiedelemvilága, és annak
erőszaktételei Pedig még a szomorúságunk is
tőlük származik Mindenki tisztában van vele,
hogyan kerül a földre az őszi szezon végére
az a rengeteg falevél, és érezte már
túlburjánzó, félreeső bokrok között
az enyészet nedves illatát (ami pontosan megjelöli,
és légmentesen kitölti a testek kiürült szívhelyét)

Sokat kell még fejlődnünk, amíg valamelyikünk
eljut odáig, hogy békésen, magának fotoszintetizál
Bizony, mi szorulunk rájuk, nem ők ránk
Barátnak is jobbak a legodaadóbb kutyánál
És hatalmasabbak mindennél: ahonnét elvonultak,
amiről végleg lemondtak, az sosem lehet másé
Őrültek vágynak, azok is ritkán, ilyen pusztaságba

A mennyeknek országát is mintakertészetnek
képzeli el minden mitológia, ahol az egyetlen
tévedés egy főemlős: a túlbuzgó segédkertész
És ha ez nem igaz, vagy túlzás, akkor is jobb
békén hagyni őket, mert annyi azért biztos,
hogy valamennyit istenek, démonok, szellemek lakják
Ezért mondom: minden növényevő állat
(így az ember is) nyomorult kannibál

(epilóg)
Esténként megpróbálom kiengesztelni
az elvénült cseresznyefánkat Méltóságteljes
halált ígérek neki Amikor ültették
még nem hogy tolatóradar nem volt,
az automobilt sem tervezgették És persze
nem használtak benzinmotoros láncfűrészt sem,
amivel most nem vágom ki ezt a fát Mert testét
sem fejsze, sem fűrész nem illetheti
Vele leszek a legutolsó pillanatig,
amikor magától hanyatlik a földre
Gyümölcseit ebben az évezredben már kizárólag
a madarak kapják Jóllehet tudom: minden
növényevő állat (a madár is)
nyomorult kannibál


Kezdd Diktében az évet

Kezdd inkább nálunk ezt az évet
Tőzegen jársz itt, apró, illattalan
mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok
buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört
lágyszárakból Észre sem veszed őket,
csak ha a nedves földig lehajolsz,
és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak
a testedben minden evilági bajt
A vízmosáson túl, a lankás legelőn
már leválasztották a borjakat, facölöpök mutatják
s trágyahalmok a helyét, ahol a papjaid
végrehajtották a szent megkülönböztetést
Az áldozatra szánt bikákat elvitték
Most lélegzetvételnyi zajokra elillanó
fekete hátú vadak rágcsálják a hátrahagyott fűcsomókat
Messzire látsz onnét Az erdőd
nincs sehol Itt még a süppedős késő ősz,
fagyok előtti félnapok, és mellkasra térdelő,
dús pillanatok Traktornyomokban settenkedő
jótékony szürkület

A házat is csak sejtheted,
pedig rád vár Vár bizony A lámpa
ugyan még nem ég, de bort vegyíthetsz azonnal,
s a szenelőben izzik a parázs Abban az évben
(nem tudom, pontosan mikor), abban az évben,
amikor még csak meg sem érkeztél,
máris eltűntél, és úgy tudtuk, ezúttal végleg

Egyébként meg: idén kezdd nálunk az évet,
barátok között, végtelen hosszúságú telkeken, álom-
országunk (az örök felébredés utáni örök ámulat) közepén
Jó, hát ha nem is barátok között (kik is lehetnénk neked mi),
az ellenségeidtől azért távol Értelmezhető időn kívül,
ahol a híreket felülírja a változékony időjárás
Fagyok előtti félnapok titokzatos öbleiben
a ködök módfeletti gyarapodása eluralkodik
a gyöngyöző valóságon Kitisztuló vakság
Megjósolja az esőt (és a válásokat) a vén Teiresziász

Kezdd nálunk mégis az évet Az eső
végül tényleg megérkezik – vágyakozással
csordultig telt lelkekre akasztott súlyaival, ahogy
a közmunkák megvénült robotosai hirdették
Apró, jéghideg cseppek szurkálják össze mindazt,
amit nem takartunk el a szemeid elől, azaz
mindent Lágy bőrön kivirágzó viharszínű
oltás-hegek, amint saját eltűnésüket hirdetik

Az ellenkezőjére még nem volt példa
A penészes birtoklapokra ejtett ügyvéd-
könnyeket, és a járványos szaporulatot
nem ismeri ez a föld Ja igen, és aki elvált,
hálás ezért neked Ama évben, amikor…
Amikor… Eldönthetetlen,
hogy megtörtént ez már valaha vagy sem

Másrészt kezdd nálunk az évet, az örökké tartó
felújítás mennyei tisztaságától csillogó szállásunkon
Vagy ahol akarod, de ne Diktében, kérlek,
ne ott Legyen benned ennyi érzés, ennyi elnagyolt
érdeklődés minden más iránt Irántunk
Mert hidd el, jobb itt, tőzegen járva, ébren
Ahol észre sem veszed, és besétálsz a hegyek közé
Mindegy, hogy jössz vagy mész,
S akár el is tűnhetsz utána innét úgy,
hogy azt higgyük, ezúttal tényleg mindörökké
Mert már megszülettél Megszülettél bennünk végre,
akik a zord földi parancs szerint élnek Abban
a bizonyos évben, amikor nem Diktében,
végre nem ott kezdted el az évet


Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.