Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Fotó: Bálint Bernadett

Nagy Balázs Péter verse

húsz éve meg nem történt gyerek / felemlegetése egy éppen itt, éppen ekkor / megismert havernak, mert a Mari, / különben volt ám az AB-bizottság / előtt is, mondták, meg kell szülni a fiút, / hogy uralkodhassék, de legalább / építse, legalább szolgálja a fejlődő / szocializmust, tudod, mit csinált a / Mari?    

 

A szomszéd asztalnál Istenről beszélgetnek


Békés nyár este, csöndes, mint a
vérmezei hajléktalanok. Keddi hangulat,
tizedszer ismételt boksz-meccset
alakít át a TV digitálissá. A
valóban megtörtént orrtörés még így,
tizedszerre is fáj. Mindenesetre
megnyugtat e szótalan piaszag,
de főleg, hogy megszületni könnyebb,
mint meghalni. Már zömmel egyedül
járok ilyen helyekre, ahogy a régiek,
magam még ha régi nem is vagyok.

Valami boldogság-féle az arcokon.
Ez a barna kölyök a harmadikat se,
annyit sem él meg, mondja tömören a
múlt századból idemaradt szaki.
Aki a magamfajtának – fekete keményfedeles
füzet és küllem – tipikusan azt mondja,
jelentést írsz, vamzer geci?

S van is meg nem is a
dologban valami, de főleg,
kiindulva abból, hogy megszületni
könnyebb mégis, a neheze
tehát hátravan, szóval van
időm elmagyarázni az ilyeneknek,
hogy miért épp’ ilyenekkel iszom
együtt, egyedül.

Menekülni az egyszerűbb, erőltetni, lefogni
csonka kézfejünkkel, öklünk maradékával,
meghagyott részével a
körömrágás, a szorongás okán,
egyszerűbb; hogy majd sunyin, kúszva-
mászva, erőnk teljében vághassunk
vissza öv alá, kiburjánzandó mint a
rák – a valódi fájdalom:
„Nem szültél nekem gyereket, te kurva!”,
majd megismétli a szomszéd asztalnál,
mondtam a Marinak, te kurva, nem kaptad be a legyet!

Mondja, majd elégedett. Mint a
színes TV, mikor először sugárzott szivárványt.
Olyan rég volt már. Elkeseredett keresése a
régnek, hajlamok gyökerét kikutatandó
születni meg könnyen, s nem gondolni a
gonddal-bajjal, énekkel, derűvel, csak azon,
csak olyanokon gondolkodni dühvel,
keserűséggel, mi az oka annak, hogy a
kedd estém ennyi:
húsz éve meg nem történt gyerek
felemlegetése egy éppen itt, éppen ekkor
megismert havernak, mert a Mari,
különben volt ám az AB-bizottság
előtt is, mondták, meg kell szülni a fiút,
hogy uralkodhassék, de legalább
építse, legalább szolgálja a fejlődő
szocializmust, tudod, mit csinált a
Mari? Drót vállfával szúrta, vágta, kaparta ki
az elevent, az enyémet, azt a kis lenni-gyönge senkit,
ki, rá a konyhakőre, aztán cserélhettem ki
az egészet, mert nem tudott ránézni,
de ne félj! A vállfa azóta is az enyém,
lóg rajta a vékony kabátom,
és ez az este, a
levegőben.

 

Nagy Balázs Péter 1994-ben született Budapesten. Költő, kritikus; a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója, 2016 óta publikál.