Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Dino Ignani

Maria Borio versei

Az óceán képét bámulom a képernyőn: hideg / és elválaszt minket, a madarak minden irányváltása  / átformálhatja a tested ahogy az enyémet is.



Lények

I

Semmi nem törékeny nem egyszerű már:                
az idő elfolyik, ha azt hiszem lesz időnk
megszámolni a boldogság minden formáját.

Az óceán képét bámulom a képernyőn: hideg
és elválaszt minket, a madarak minden irányváltása
átformálhatja a tested ahogy az enyémet is.

Az óceán ma éjjel a hasadhoz ért mert róla
[álmodtál,
egy furcsa Európa simogatta a vállamat.

Összeszorítom az arcodat, két félteke
lesz arcod körvanala.

II

Lények, a tűz nyomai.
A falra írtad az első betűket.

Tűzben égő zsinórként gondoltam rád
ami kibomlik ibolyaszínre, rétegeire hasad.

Ahogy az ikonok átszeljük az időt
a kép időtlen mélysége felett: lények

akikről nem szabad kimondani
hogy legyőznek téged.


Aquatic Centre

Az ágyon fekve néha formákat látsz,
egymásba futó csigákat és elhaló spirált.
Megnyílnak a fenti átlátszó szervek
és önmagába visszatérő puha vonallá válnak,
a lélegzetet megtisztítja a sötét színektől – a vér
vagy a hús mély színétől, amiből a méhek születnek.

Semmi sem teremtődik újra, inkább elhúzódik
végtelen vonalként tisztítja meg a tárgyakat,
gondolatot ébreszt, otthont teremt: egy nagy tojás,
például
összetörik de nem vész el belőle egy csepp sem
hófehéren árasztja el a plafon sarkait,
a földrészek között boltíves kaput nyit.

Az ég és a víz között határtalan
fényben tündököl ez az épület:
kinyithatod, megnyílhatsz
egy fanyar hangszínű nyelvnek,

egy másik kerekded hanghoz fordulsz
visszanyered a hangszíneket mint tengerre néző
ablakokat vagy a park felett függő hidat
ahol a fűben fekvő emberek méhek
és a napmeleg mintha megvédene a haláltól

még ha évek, évmilliók múlva fel is robban egy nap.

Aztán más vonalakat követsz, a fajokét,
talán olyan mintha tudnád, hogy a születés
nem lesz erőszak többé, hanem látványelem,
és hagyod, hogy a szex az ágyból felmásszon
az épület körvonalai körül
a vihar cikázó vonalai alatti fehérségébe,
a csillagot a robbanás
előtti pillanatban.

Az élet mindenhol ott van, egy görbe vonalban
mindenki úgy él, ahogy kedve tartja.
A méhekre gondolok, ahogy elhagyják az ajkaim.


Maria Borio 1985-ben született Perugiában. Kortárs olasz irodalomból doktorált, többek közt Eugenio Montale-ról írt monográfiát. A Nuovi Argomenti online folyóirat költészeti szekciójának szerkesztője. Az Áttetszőség (Interlinea, 2019) a negyedik önálló kötete.

Szirmai Panni 1988-ban született Budapesten. Doktori kutatását az ELTE-n végezte kísérleti költészet témában. Érdeklődése kiterjed az alternatív kultúrával és experimentális művészettel kapcsolatos kérdésekre. A fordító a műfordítás készítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.