Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: Som Balázs

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Fotó: Kovács Dávid

Csáti-Kovács Anna versei

Milyen indulás, ha / egy városnak álcázott / vágatból kell felszínre mászni, / felordítani, leporolni, / kiprüszkölni, kiköpni, / kihányni a kormot, / és lekaparni fellegét / égnek, bányának, / anyám gondolatainak, / szenet hagyni a havon.


Mozdulhat


Amikor a bokrok mögött
üvegszilánkot és sötétet láttam,
szénport a szélesedő foghíjak
között, és feketével írt ráncokat
olvastam az arcokon,
megrémültem, hogy anyám
mégiscsak rossz helyre szült.

Milyen indulás, ha
egy városnak álcázott
vágatból kell felszínre mászni,
felordítani, leporolni,
kiprüszkölni, kiköpni,
kihányni a kormot,
és lekaparni fellegét
égnek, bányának,
anyám gondolatainak,
szenet hagyni a havon.

Ahogy nagyanyám
tette, a hollóhajú,
a parázsszemű,
aki kincset kapart
fekete kezeivel.
Három érkezett túl korán,
virágneveket adott nekik,
és telente megszámolta mind,
és számolok én is,
hogy egy vesztett el hármat,
és három volt, ki négyről nem tudott.

És hogy mozdulhat-e jól
egy hetedízigleni hiba?

A Rozi

Jött az állam,
egy régen megbukott,
számolt és átvett
majd eddig elrúgott
minket Hencidáról.
Azóta a Rozi táncol

ugyanarra
a régi ütemre,
vagy egészen újra
remeg szikár teste,
az Alföld már gyársor,
és a Rozi táncol

és táncol a világgal,
az árvagyárban,
tégla vagy gyermek,
kihordod ‒ mindegy,
de épüljön máshol;

a Rozi egész élete
téglákkal rakott,
szíve hátsó falán
egy meglazult darabot
lökött ki végzete,
ilyenformán tette meg

a legutolsó
lépéseket.
Helyette mi,
ismeretlenek
alkotunk a múltból új utat,
ahol a tánc a Rozié marad,

a Rozi pedig nagyanyám.


Titanik bár Oroszlány

„Rongy kölyök lett!" – így az ítélet,
ez minden, ami elhangzik a homályban.
„Róhongy" – teszi hozzá hörögve,
„Mint a ruhád, Pista!"– jön a válasz,
és a fogatlan ínyekre mosolyt ránt a tréfa.
Beáll a csend, majd megindulnak a poharak,
rendeződnek az arcok, az inak, a vonalak,
konok együttérzéssel nyelik a szégyent,
mit az a rongy kölyök a fejükre mért.
Árnyék moccan,
koppan a lépte a kockakövön,
majd csörög a wurlitzer alján az apró.
Felhangzik a mulatós, billeg a bisztró,
a részeg a pulttal, a pultos a múlttal elúszó
opálos halszemekkel imbolyog.
A kocsma megtelik, a zenegép leáll.
Hiába keringőzik odafent a nap,
itt a sötét forog,
világa végső soron nem más,
mint mély vágatban egy hideg roncs,
nehéz fémből készült bárka,
nem hagy menekülni
se rongyost, se senki mást.


Csáti-Kovács Anna 1982-ben született Oroszlányban. Jelenleg Törökbálinton él férjével és kisfiával. A két város közös jellemzője, hogy egyiknek sincs bányája, de erdő veszi őket körül, és mindkét helyen remek uszoda található. Ezért hol itt, hol ott előbb-utóbb biztosan fölbukkan.