Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Misina

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is.

Bővebben ...
Költészet

Markó Béla versei

Fotó: Rab Zoltán

Egy városi kertben, a szinte / egymásba kapaszkodó házak között? / Felgyújtanánk a várost

Bővebben ...
Fotó: Somogyi Gaszton

Szabolcsi Alexander versei

korán érkezel, / az űrváros büszke romjain sétálsz, / egy tökéletes világ elrendezett elemei között, / ahova anyád is menekült, ahova / téged a hagyaték hajszolt


Brazíliaváros


1.

csak fotókon láttad, késő esti pusmogásban
egy kihűlt konyhában olvastad a vendég szájáról,
vagy, amikor kihallgattad apád telefonjait,
és érezted a fonnyadó gyümölcsök illatát,
ahova anyádat képzeled

sejtetted, hogy valahol egy dzsungel
égig érő fái között él, majmok,
fekete nők között, éjszaka is hőségben,
ott, ahová repülővel kell menni – de jó lenne repülni,
este kiszökni és mangólét kérni reggelire, sült banánnal
egy nagy levél alatt.

2.

korán érkezel,
az űrváros büszke romjain sétálsz,
egy tökéletes világ elrendezett elemei között,
ahova anyád is menekült, ahova
téged a hagyaték hajszolt,

az úton megszámlálsz mindent, ami itt maradt:
az égre húzott bunkerházakat,
a fejre fordított kádépületet,
a kimért közösségi teret,
és aminél a legtöbbet időztél,
ahol anyád képe is készült,
a furcsa katedrálist, ami cirkusz marad örökre
– mert anyád megint cirkuszol –,
és ahova sose mész be.

3.

anyád erkélyén állva hallgatod az ügyvédet,
a hagyatéki okirat idegenül selypítő szavait,
egy pár cipő, egy lenin-kép, négy zászló,
egy otthonka, két születési bizonyítvány,
és egy magyar nyelvű dzsungel könyve –
a portugál kezet nyújt és visszamegy a szobába,

a papír aljára kézzel írva, egy kiegészítés,
valaki öntözze, ne felejtse el –
csak ez maradt, ami nem
rohadt el a köztér szegletében,
a szobor lábainál,
anyád pipacsai
Niemeyer virágai.

Atlantiszban számolják pislogásod

meg kell tanulni élni,
öntözi a yukka pálmát, hogy ha egyszer kilőnének az űrbe,
mert muszáj, azt mondhassuk, nem kell hajó,
megyünk magunktól is,
felmászunk a yukka pálmán, egészen az űrig,
és ha kell, előadást is tartunk –
hogyan lett az atombomba, mi a taxidermia,
kik voltak vörösek meg barnák,
miért vett mindig szofit az anyád,
hogyan működnek a szelek,
kinek a nevében kell beszélni
és mit működtetünk, ha egyáltalán beszélni kell,
mert beszélni kell, valaki mellett, mögött, helyett,
valami naggyal kezdeni, majd gyorsan lecsapni,
– szexben átmenet lenni –
átszivárogni két ember szavain,
emlegetni archetípust, kategóriát, retorikát,
hasonlatokban archaizmust és valós poétikát,
nem csak tördelni prózát – néha rímeljen,
és szóljon arról, ami nehéz, ami rossz,
a pusztulásról, valaki meghal és a galambok kirepülnek:
valahol messze, ahová magad kell eljutnod,
Atlantiszig egy gyilkosságért,
amit apád követett el, de neked kell feldolgoznod,
írsz és olvasol róla, miközben öregemberek
számolják minden pillantásod
– kását kavarva, poros könyvek felett –,
amit nem árnyékban töltesz el.


Szabolcsi Alexander a KRE BTK magyar szakos hallgatója, a Nincs online szerkesztője.