Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Fotó: Sarnyai Benedek

Ráday Zsófia versei

véneink úgy mesélik / szellemek járnak azok padlásán / akik nem ácsolják / bálnagerinc formájúra a szelemenfát / házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék / odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot

ünnepnapok

csillagászati ősztől naptári tavaszig
tervszerűen növesztem a szőrt
végtagjaimon és a hajlataimban
legyen saját bundám nekem is
ami a körvonalaim között tart
didergő mesehős a karácsonyi filmben
amikor új hónapokba költözök
barátságtalanabb környékre
ahol központilag kapcsolták ki a fűtést

a szomszédos napok már az első jelenetben
külszíni testmelegkifejtésbe kezdenek
és a lassú munkafolyamat a lépcsőházban
elér hozzám is egy reggel
fagyott medencehúskék és átizzadt
rigóbőrfekete zsákokba gyűjtik a leheletemet
konténerekbe öntik válogatás nélkül
a környék összes kipárolgásával együtt
viszik mindet egy decemberi és januári telek
közt megbújó ötödik évszak elé
ami bevackolta magát
a fontos dátumokat követő kásás időbe

felhalmozott ajándéktasakokba
porcelán levesestálba
fehér terítő halászlézsíros szövetébe
pontyszagú kádba szaloncukorpapírba
petárdacsonkba kocsonyába
félig kiürült mustáros tubusba
tűlevélfészekbe a porzsákban
kabaréműsorok szilveszter utáni ismétléseibe
a bejátszott nevetésbe a másnaposságba

oda ahol fogva tartjuk ünnepeinket amíg csak lehet
vacsoramaradékokkal és száraz bejglivel etetjük őket
amíg akkorára duzzadnak hogy már nem férnek át
az új év forgóajtaján
akkor lenyesünk belőlük még egy alkalmi ruhára valót
legyen mivel fedni csupaszon maradt részeinket
mikor kihajítjuk az utolsó fenyőfákat is az ablakon
és azok falkába verődve másznak fel az ötödikre
visszafoglalni a lakást és fényes bosszút állni rajtunk
a kellemes ünneprontókon

 

 

bálnagerinc

nappalink plafonját jegesmedve-vajúdás
feszítette szét
fazekakat hordtunk a hasadék alá
és zománcvödröket
ne a tarkónkra csöpögjenek az olvadó jégsapkák
de csak a vakolat hullott mint az első hó
az anyaállat bundáját marta le
és söpörte idáig a sarkköri szél

véneink úgy mesélik
szellemek járnak azok padlásán
akik nem ácsolják
bálnagerinc formájúra a szelemenfát
házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék
odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot
bőre alá bújnak melegedni
átrágják magukat az irhán
elmerülnek a hirtelen mélyülő húsban

akiket elég sokáig öleltek
a beltengerek áramlatai
beépülnek
izmaik habarcsként mállanak
szívük beázik nyiroksötét táj lesz
pinceszagú ámbra
csak tudatuk zajlik tovább
a burkolat mögött
éjszakánként borjadzani kezd
felhasítja az álmodók feletti mennyezetet

az otthon minden nappal egyre nehezebb
ráülepszik a családra
csak úgy gyógyítható
ha sértetlenül elviszik a legészakibb szoroshoz
és ott friss dérrel
forró sóval kenik be sorvadt gerendáit
kioldani a hívatlan lakókat
megkötni a falakba szorult ösztönt

mi vállainkon cipeltük idáig óceántestét
de beléköltözött a tél
most partra mosott tömegsír
hízott romja teli vályú
apróbb tárgyainkért fókavadászok jönnek el
szobáink maradékát sarki rókák cibálják ki
a felesleges csontok közül
párnaháj és dunnazsír pettyeg bajszukon
ami emészthető alhas és zsindely között
hullámok falják fel
küszöbtől küszöbig mindent

 

 

Ráday Zsófia 1999-ben született Miskolcon. Másodéves hallgató az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakján, ahol középkori és kora újkori irodalommal foglalkozik. Debrecenben és Budapesten is van egy-egy ágya, de legjobban vonatokon tud aludni. Álmában néha saját macskájává változik. Olyankor nem merik elkérni a jegyét.