Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Veszprémi Szilveszter versei

Fotó: Kiss Ferenc Mátyás

mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Fotó: Sarnyai Benedek

Ráday Zsófia versei

véneink úgy mesélik / szellemek járnak azok padlásán / akik nem ácsolják / bálnagerinc formájúra a szelemenfát / házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék / odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot

ünnepnapok

csillagászati ősztől naptári tavaszig
tervszerűen növesztem a szőrt
végtagjaimon és a hajlataimban
legyen saját bundám nekem is
ami a körvonalaim között tart
didergő mesehős a karácsonyi filmben
amikor új hónapokba költözök
barátságtalanabb környékre
ahol központilag kapcsolták ki a fűtést

a szomszédos napok már az első jelenetben
külszíni testmelegkifejtésbe kezdenek
és a lassú munkafolyamat a lépcsőházban
elér hozzám is egy reggel
fagyott medencehúskék és átizzadt
rigóbőrfekete zsákokba gyűjtik a leheletemet
konténerekbe öntik válogatás nélkül
a környék összes kipárolgásával együtt
viszik mindet egy decemberi és januári telek
közt megbújó ötödik évszak elé
ami bevackolta magát
a fontos dátumokat követő kásás időbe

felhalmozott ajándéktasakokba
porcelán levesestálba
fehér terítő halászlézsíros szövetébe
pontyszagú kádba szaloncukorpapírba
petárdacsonkba kocsonyába
félig kiürült mustáros tubusba
tűlevélfészekbe a porzsákban
kabaréműsorok szilveszter utáni ismétléseibe
a bejátszott nevetésbe a másnaposságba

oda ahol fogva tartjuk ünnepeinket amíg csak lehet
vacsoramaradékokkal és száraz bejglivel etetjük őket
amíg akkorára duzzadnak hogy már nem férnek át
az új év forgóajtaján
akkor lenyesünk belőlük még egy alkalmi ruhára valót
legyen mivel fedni csupaszon maradt részeinket
mikor kihajítjuk az utolsó fenyőfákat is az ablakon
és azok falkába verődve másznak fel az ötödikre
visszafoglalni a lakást és fényes bosszút állni rajtunk
a kellemes ünneprontókon

 

 

bálnagerinc

nappalink plafonját jegesmedve-vajúdás
feszítette szét
fazekakat hordtunk a hasadék alá
és zománcvödröket
ne a tarkónkra csöpögjenek az olvadó jégsapkák
de csak a vakolat hullott mint az első hó
az anyaállat bundáját marta le
és söpörte idáig a sarkköri szél

véneink úgy mesélik
szellemek járnak azok padlásán
akik nem ácsolják
bálnagerinc formájúra a szelemenfát
házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék
odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot
bőre alá bújnak melegedni
átrágják magukat az irhán
elmerülnek a hirtelen mélyülő húsban

akiket elég sokáig öleltek
a beltengerek áramlatai
beépülnek
izmaik habarcsként mállanak
szívük beázik nyiroksötét táj lesz
pinceszagú ámbra
csak tudatuk zajlik tovább
a burkolat mögött
éjszakánként borjadzani kezd
felhasítja az álmodók feletti mennyezetet

az otthon minden nappal egyre nehezebb
ráülepszik a családra
csak úgy gyógyítható
ha sértetlenül elviszik a legészakibb szoroshoz
és ott friss dérrel
forró sóval kenik be sorvadt gerendáit
kioldani a hívatlan lakókat
megkötni a falakba szorult ösztönt

mi vállainkon cipeltük idáig óceántestét
de beléköltözött a tél
most partra mosott tömegsír
hízott romja teli vályú
apróbb tárgyainkért fókavadászok jönnek el
szobáink maradékát sarki rókák cibálják ki
a felesleges csontok közül
párnaháj és dunnazsír pettyeg bajszukon
ami emészthető alhas és zsindely között
hullámok falják fel
küszöbtől küszöbig mindent

 

 

Ráday Zsófia 1999-ben született Miskolcon. Másodéves hallgató az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakján, ahol középkori és kora újkori irodalommal foglalkozik. Debrecenben és Budapesten is van egy-egy ágya, de legjobban vonatokon tud aludni. Álmában néha saját macskájává változik. Olyankor nem merik elkérni a jegyét.