Petrik Iván: Barbárok várakoztatnak

Részletek

Írta: Petrik Iván

Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld / portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni / bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy / kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó / alacsony THM, ami a születésétől fogva / együtt növekszik vele.

I.
Írtak olyan orosz regényt a XIX. században,
amelyben a férfi főhős nem járkál fel s alá
magánkívül a szobájában? (Nem feltétlenül
fűtetlen, olcsó, jelzáloggal terhelt padlásszobában,
de ha abban, annál jobb). Ezt a gondolatot
még elhessegeti. Továbbgondolja úgy, mintha
egy kitépett, selymes, használattól maszatos
folyóiratlapon olvasta volna, amit aztán összegyűr,

és kidob a szemétbe. Kapucnis, indiánmintás
pamutfelsőt és fémbetétes bakancsot visel az a fiú,
aki éppen kiüríti a szemetest a ténfergő
és túlfűtött délutánban. A bakancs Martens
utánzat, úgy tűnik. De ez teljesen érdektelen megfigyelés,
ezért akár nézhetne másfelé is, mintha
tájékoztató táblát keresne arról a bármiről,
amit illene tudnia, de nem tud. Vagy
az ellenkező irányban éppen megjelenne

két fejéből kilógó lángnyelvekkel, az égő hindu isten,
Agni fekete koson. De akkor el kellene döntenie,
hogy megőrült-e vagy sem. Egyszerűbb, ha
nem lát semmit, amit azzal magyaráz, hogy
elsötétült előtte a világ. Ami mégsem olyan rémes,
mint amilyennek hangzik. Inkább csak őszi futam
zivatarok zongoraversenyeinek néma öbleiben.
Azaz tapsnélküli szünet két tétel között,
amire nem riad föl, és nem dől a vállára senki.

Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld
portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni
bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy
kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó
alacsony THM, ami a születésétől fogva
együtt növekszik vele. De szó sincs valamiféle
betegségről, esetleg kedélytelenségről, vagy
önazonossága kóros elbizonytalanodásáról,
mert a THM érti őt, foglalkozik vele, sőt,
már a nevére is vette. És néha úgy tesz, mintha
THC lenne, aztán azzal vigasztalja, hogy
legalább nem hasonlít

senkire. Az 1500 köbcentis közös tulajdonú
Dacia Duster személygépkocsijuk puha ragadozó-
mozgással elhalad a 8325-ös helyrajziszámú
lelakott házrészük mellett, miközben mobileszközöket
használva zártkerti telekrészi létezésről álmodik
egy kis külterületi legelő, amelyen egyébként
elfagyott almafák árválkodnak. Tehát álmodozhatna
akár aranyló gyümölcsökről is. Az epefájdalom aztán
megroppantja a jeget ezek ünneptelen négyzet- és

köbméterein. Mindez arra figyelmezteti a pár versszak
alatt jelentős változásokon áteső lírai alanyt,
hogy vannak még hagyományos módon rosszul
működő szervei. Ami, mindent összevetve, megnyugtató.
Mégsem csak a nyugalom, hanem legalább egyetlen
hagyományosan (meglehet rosszul) működő belső szerv
az elengedhetetlen feltétele annak, hogy
felkészültnek érezze magát a regényírásra.
Olyan regényére, amelynek mindjárt az elején

valaki (még nem biztos, hogy ő lesz a főhős)
nem bír tovább várakozni, ezért felpattan, és
fel s alá járkál egy (túlfűtött, földszinti) szobában.
Kihagyhatatlannak érzi ezt a jelenetet, mint a legutolsó
három havi nettó jövedelemének igazolását
a hitelkérelemhez a bank. Aztán úgy hagyja abba
a járkálást, hogy leül, vagy inkább lezuhan, leroskad
az íróasztalhoz. Papírt és tollat vesz elő. Mit írjon?
Levelet? Végrendeletet? Verset? Költségkalkulációt?

Legyen végrendelet. Vagy vers. Aztán mégis inkább
költségkalkulációt ír. De csak azért, mert nem talált
rímet a „letargikus” szóra. Persze van más megoldás is.
Egyszerűen a lehető legmesszebbre kell hátrálni
ebből a csapdahelyzetből. Jó. Hát legyen az illető orosz.
A letargicseszkíj szóra mintha rímelne a podavlenníj.
Bár kicsit nehézkesen. Jó. A regény játszódjon a XIX. században.

Később ezt megbánja, sőt szégyelli, mint a kísérletet
az értékbecslő korrumpálására, de már nem számít.
Az orosz férfi ugyanis nyugatra távozott, nevet és
állampolgárságot cserélt. És átélt néhány történelmi
korszakot, míg végül La Rochelle-ben
a Residence Club La Fayette teraszáról nézi
a vizcayai öblöt, vagy Fuldában a Kaufland parkolójából
a Vogelberg nyúlványait. És csak lassan, nagyon
lassan veszi észre, hogy elborult az ég. Mindjárt
esni kezd a hó.

II.
A vizcayai öböl hóesésben olyan, mint egy
tökéletesen ismeretlen város véletlenszerűen kiválasztott
felhőkarcolójának a tetején lévő étterem üvegportálján
kinézni, és hasonlatot keresni arra, amit éppen érzel.
Nem tudod eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. De hajlasz rá,
hogy inkább jó. Bár azt már nem tudnád megmondani,
hogy pontosan mi. Hasonlatot keresni vagy szédülni.
Aztán valaki bekapcsolja a rádiót, és kiderül, hogy
országos riasztást adtak ki. Igen, pontosan, éppen erre az országra,

ahol vagy. Még a délelőtt folyamán várhatóan hatalmas
hómennyiség zuhan a földre, maga alá temetve
mindent és mindenkit, és most már csak ez számít.
Meg talán még az eleve elrendeltség és a reménytelenség
érzése, amelyet a digitális ingatlannyilvántartás térképének
különös négyzetrácsos mintázata okoz, ahogy magába fogadja
a felhőkarcoló tetején lévő étterem, vagy a fűtetlen padlásszoba,
vagy a zártkerti telekrész, vagy a külterületi legelő
poétikusan halvány alaprajzát, amelyre remegő ujjad
éppen rámutat.

Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.