Xaver Bayer prózái

Részletek

Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Művészi szabadság

Háromszor hívtam fel Thalia számát, háromszor hallottam a gépi hangot, hogy ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Akkor jöttem rá, hogy két számjegyet az előhívószámban félreütöttem. Addigra már a fejemben lejátszottam a következőt: Thaliának végképp elege lett belőlem. Megváltoztatta a számát, és amikor a laptopomat bekapcsolom és a postafiókomat megnyitom, abban majd találok egy hosszú, tipikusan thaliás e-mailt, amelyben valami módon tudomásomra hozza, hogy miért nem kíván velem többé semmiféle kapcsolatot fenntartani. Ez a történet annyira tökéletesen kidolgozott magyarázatnak tűnt a lelki szemeim előtt, hogy el is csodálkoztam, milyen kiválóan működik a képzeletem. Úgy éreztem, egy rég előkészített és megformált gyanú végre helyet kapott, hogy megjelenhessen, hasonlóan a sok újságíró számítógépén lapuló, hírességekről írt félkész nekrológokhoz. Az öregség valószínűsíti a halált. Amint a mutatóujjammal a telefonkönyvben Thalia számán, mint egy idióta, számról számra végighaladtam, hogy a telefonomba gépeljem – így vettem észre a háromszor is elkövetett öntudatlan hibát, hogy a tekintetem a Thalia feletti és alatti sorra csúszott –, megállapítottam, milyen könnyű lenne egy teljesen másik számot hívni, és Eratóval, Euterpével, Kalliopéval vagy Terpszikhorével beszélni, hogy eltereljem a figyelmemet az időleges tehetetlenségemről, hogy békét kössek magammal. Mintha mégis lenne mindenkinek valamiféle jó tulajdonsága. A szerethetőség az egyikben, az eszesség a másiban, a jókedv ebben, az érzékiség abban, és ezek alapján többé-kevésbé mindegy, melyik számot hívom. Bármelyik tulajdonság ezek közül ellenszer önmagammal szemben, és emiatt nagyon is üdvözlendő. Hogy fordítva is így van-e, azt nem tudtam volna néhány eset alapján biztosan megállapítani. Habár az életem újra és újra valami módon hasonlóan strukturált viselkedésmintába esett, ezzel szemben mindig minden újnak tűnt, bármilyen verbális és bármilyen testi megnyilvánulásban leképezett érzelem esetén tekintettel kellett legyek a körülményekre, hogy azok alapján reagálhassak. Az általános megoldások lefutási ideje és a probléma kiértékelése többnyire nem tart sokáig, mondván, az ellentétek legyőzése, a különböző látásmódok és vélemények harmonizálása szinte állandó felülvizsgálatot, újraértékelést, valamint a lehetőségek szerint megszakítás nélküli koncentrációt igényel. Minden figyelmetlenséget, minden kipróbált konvencióktól való akár látszólagos eltérést, minden restséget vagy könnyelműsködést büntetni kell, akkor is, ha ez ritkán történhet közvetlenül, inkább valahol máshol és későbbi időpontban. Meg voltam győződve arról, hogy minden ugyanarra a mondásra vezethető vissza, és hogy az életben előbb-utóbb benyújtják a számlát, mert ez újabban folyton beigazolódott. Amint Thalia számát végre sikerült helyesen tárcsáznom, és először hallottam a telefonját szabadon kicsörögni, a korábban szárnyaló fantáziám újra a végtelen lehetőségek sötét labirintusában cikázott, a tudatomban pedig, mint egy csiga, nedves-nyálkás csíkot hagyott maga után. Igyekeztem túltenni magam ezen a kínos állapoton, amilyen gyorsan csak lehetséges volt, mert maradt még 50% esély, hogy Thalia fogadja a hívásomat, és akkor vigyáznom kellene, hogy a hangom és a szavaim semmit se áruljanak el abból, ami az előző percekben átfutott az agyamon. A második csöngésnél már azon gondolkodtam, milyen hangvétellel beszéljek Thaliához. Annyira jól kiismertük egymást, hogy az első kimondott mondat alapján, már a köszönésből is lemérhettük, milyen hangulatban van a másik. A spektrum az azonnali segítséget kérő mély levertségtől a pajkos szertelenségig terjedt, és mindegyik állapot ösztönözte, hogy együtt éljük meg. Ebben a pillanatban nem tudtam, melyik hangvételt kellene választanom, hogyan fordítsam le a hangulatomat szavakra és hangokra: a különféle lehetőségek a legvadabb módon oszcilláltak, kattogtak tudatom kapcsolói között, mint egy Szerencsekerék tévéműsorban, csak azzal a különbséggel, hogy az én kerekem jelét se adta, hogy megállna. Szóval abban a véletlen pillanatban dől el minden, amikor Thalia a gombot megnyomja, és felveszi a telefont, majd megszólal, a szerencse- vagy balszerencsekerekem az összes lehetőséggel együtt megáll, majd attól függően, hogy a hangulatkatalógusom mely területével találkozik, Thalia a szomorú, visszafogott, vidám, áradó, unatkozó, hideg, dühös, utálatos vagy esetleg a semleges hangomat hallja, és ebből a pillanatból indul ki minden, ami történik, és amit eldöntünk és elhallgatunk és kibeszélünk. Úgy tűnt tehát, hogy minden attól a pillanattól függ, amikor Thalia reagál a telefonja csörgésére, eldönti, hogy a kezébe veszi a telefont, ránéz a kijelzőre, felismeri a számomat, és ez már mérvadó, hogy milyen impulzívan reagál, amikor hirtelen vonalba kerül velem. Ebben a pillanatban benne is az asszociációk és képzetek kaszkádja működik, és attól függően, hogy az érzelmi panoráma tetszést, csodálkozást vagy elutasítást kifejező komponense kerül előtérbe, eldönti magában, a hívásom, a hangom, a megnyilatkozásaim, a testem, a teljes érzelmi és fizikai magabiztosságom és szánalmasságom repertoárja, a szépségem és törékenységem, a ravaszságom és szerelmem komolysága alapján és úgy alapvetően elfogadjon-e. Ezután egy másodperc töredéke alatt dönt, ami valójában gyorsabb, mint ahogy igenről vagy nemről gondolkodni lehet, és a következményeket a szélsőségek felé terelve mondhatnánk: életről és halálról. A hallója ugyanolyan baráti lenne, mint bármikor, és többé-kevésbé semlegesen óvatos, amelybe az a képesség vagy az ez iránti vágy van beleágyazva, hogy bármilyen megszólalásomra visszafogottan tudjon reagálni. Az ő fonetikai énjét, az ő beszédszerveit átváltoztatja, képiesen fogalmazva, valamifajta légzsákká, amely azonnal felfogja és kipárnázza és részben magába tudja és magába kívánja szívni az Egóm első fokú becsapódását, egyfajta puhasággal és rugalmassággal, amelyet magának is megenged, hogy az ütközés sérülés nélküli legyen, vagy a legjobb esetben ő maga tudjon győztesként kiállni és mindenféle késlekedés nélkül a kérésemet alapul véve, mondhatni, a támadásomra kontrázni, mint néhány küzdősportban, amelyben a támadó által gyakorolt erőt a védő az egyensúlyi állapot ügyes átrendezésével félrecsúsztatja, és ezzel visszavezeti a támadóra. Ez azt sugallja, hogy végső soron az ösztönökön múlik, mit cselekszünk. Az értelem vagy sokkal inkább az érzés, amely lényegében ugyanonnan ered, de egy orrhosszal gyorsabb, mint az ember maga, ami egyébként nem kevés ember számára azt a szörnyű gyanút hordozza magában, hogy a szellem szabadsága illúzió lenne. Ebben az esetben ez a hiányos gondolatmenet csak a Thalia és köztem lévő hatalmi struktúra projekciója lenne, amely jobb időkben, mint a közlekedőedény, stabil ökoszisztémaként működik, de egy rosszabb pillanatban egy féktelen háborút, csetepatét, sőt tettlegességet idézhet elő. A „szabad” jelzés még egyszer megszólalt, és még egyszer és még egyszer, és egyre távolabb került tőlem, miközben ezzel ellentétesen a remény, hogy a hangja, hallója megadja a hiányzó lelki békémet, a hasamban lüktetett, mindaddig, amíg teljesen reménytelennek tűnt, mint a szívet és az agyat egy hullámhosszra hozni, hogy visszataláljak magamhoz. Végül is nem számolhattam be másról, Thalia nem vette fel a telefont, hanem csak az üzenetrögzítő jelentkezett, amely után lehetőségem volt üzenetet hagyni, bennem ez megint furcsa gondolatokat ébresztett, majd letettem, hamarosan apró figyelemelterelő tevékenységekbe kezdtem, és egy idő után nem maradt más, csak a bizonyosság, hogy magamra maradtam.

Irány

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban. A háztartásomban minden megjavítható dolgot megjavítottam, kicseréltem a villanykörtéket, a tönkrement zsalut a hálószobában helyrehoztam. Alapvető élelmiszerekből és tisztítószerekből készletet halmoztam fel, hogy amikor kifogy valami, még legyen tartalék. Kiszortíroztam a ruháimat, a szükséges darabokat tartottam meg. A síruhát és a fürdőruhát a ruhagyűjtőbe vittem. Felhangoltattam a zongorát. Vettem egy új számítógépet, a régi merevlemezét egy hónapig egy vödör vízben tartottam, mielőtt a szerszámokkal szétszedtem, és remélhetőleg teljesen használhatatlanná tettem. Beszereztem a legújabb gépeket, hogy egyszerűsítsem a mindennapi tennivalókat, mindet meghosszabbított garanciával vagy extra biztosítással, és intézkedtem afelől, minden távirányítóhoz legyen otthon tartalék elem. Először csak azokat a fotókat, amelyeken előnytelenül nézek ki, majd végül a többit is, betettem az iratmegsemmisítőbe. Biztonsági zárat tetettem a bejárati ajtóra, és az egész lakásba riasztót szereltettem fel. Gáz- és vízvezeték-szerelőt, valamint kéményseprőt hívtam a lakásba, hogy nézzék át a kazánomat és fűtési rendszeremet. Egy takarítónő egy egész napig még a lakás legeldugottabb részéből is kitakarította a port. Vettem egy fúrógépet és egy szerszámkészletet, hogy szükség esetén magam is meg tudjam javítani, ha valami elromlik. Az összes tárgyat, amelyet a mindennapokban használok, úgy helyeztem el, hogy kéznél legyen. Elmentem a fodrászhoz, a fogorvoshoz, és csináltattam egy teljes vérképet. Teljesen egészséges vagyok. Beszereztem néhány súlyzót, egy szobabiciklit és egy súlyemelő padot, hogy lehetőség szerint javítsak a kondíciómon. A bárszekrényembe és a boros polcomra úgy vásároltam, hogy azzal minden igényt ki tudjak elégíteni. Még akkor is meg tudjam kínálni a vendégeimet, ha egy Bénédictinét vagy egy 1968-as Château Mouton Rothschildet kérnek. A fagyasztóba majdnem egyévnyi felporciózott ételt tettem el. Ami a gyógyszereket illeti, azokat is beszereztem. A különböző orvosságokat szépen tisztán, műanyag zacskókba rendszerezve a fürdőszobaszekrényembe pakoltam, szinte bármilyen betegségre fel voltam készülve. Beszereltettem a leggyorsabb internetet, majd egy irodai telefonrendszert is, most már bármelyik szobából tudok telefonálni és internetezni. Az iratgyűjtők vízszintesen állnak a laptopom íróasztalán. Egy nagy összeggel feltöltöttem a SIM-kártyámat, így hónapokig telefonálhatok vele, akár külföldre is. Beszedési megbízásaim vannak gázra, villanyra és az albérletre is. Vettem egy szobanövényt és egy automatikus öntözőrendszert, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Beszereztem egy akváriumot automatikus etetőrendszerrel. Nem csinál piszkot, és szépen néz ki.

Valójában már azzal a gondolattal játszottam, hogy végzek magammal, de amióta ebben a tökéletes lakásban lakom, felhagytam vele. Azt hiszem, hogy most már szívesen megházasodnék, és vállalnék gyereket is.

Xaver Bayer (Bécs, 1977) a filozófia és germanisztikai tanulmányai után Bécsben maradt, mint szabadúszó író. Eddig tíz kötete, regényei, elbeszélései és színházi darabjai jelentek meg többnyire a kiváló osztrák Jung und Jung kiadónál. 2008-ban az Die Alaskastraße című regényéért Hermann Lenz-díjat kapott. Az átlátszó kezek című kötete a könyvfesztiválra jelenik meg a FISZ és a Kalligram Horizontok világirodalmi sorozatában, Lesi Zoltán fordításában.