Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Jelena Lengold prózája

Orovec Krisztina fordítása
Nem hiszek többé abban, hogy valami fontos tudás birtokába jutnak azok az emberek, akik eléggé közel jutnak a halál állapotához. Ugyan már! Nem tudnak ők meg semmit. Teljesen ugyanolyanok maradnak, amilyenek mindig is voltak. Magukhoz veszik a tiszta törölközőjüket s megtörölköznek, mintha soha nem húzták volna maguk után azt a vénájukhoz kapcsolt palackot a kórházi folyosókon, mintha mindez valaki mással történt volna meg, s nem ővelük.

 

 

                                                                                            Zuhanás

 

 

1.

 

Nincs megfelelő pillanat arra, hogy elkezdjem ezt a történetet. Mind egyformán rossznak, s ugyanakkor egyformán jónak is tűnik. Lehetetlen lenne az eseményeket lineáris sorrendben elmondani, mert az idő néha körkörös folyamat. Úgy érzem, újra és újra megtörténik az, ami már egyszer megtörtént, ugyanolyan, értelmetlen képlet szerint, s ezt az egészet nem tudom megakadályozni. De isten tudja, tulajdonképpen tényleg törekszem-e erre egyáltalán. Vagy csak áltatom magam, s igazából élvezem a végtelen, csömörletes sopánkodást.

 

Zuhanás.

 

Csak egy szó, amit a minap kimondott valaki, és amely hallatán a rendesnél kicsit hosszabb időre állt el a lélegzetem.

 

Zuhanás.

 

Érzik-e ennek a szónak az erejét? Én igen. Túlzottan is.

 

Nem fontos. Ki kell választani egy pillanatot, bármelyiket, és elmondani a dolgokat, a lehető legegyszerűbb módon. Például így. Olvastam egy középszerű szerelmes regényt, valami ilyesmi állt benne: „Ha te vulkán vagy, akkor én Pompeji vagyok.” Talán giccs. Vagy talán fontos gondolat. Valami megakadályoz benne, hogy józan döntésre jussak e kérdésben. Mert, ha csak kicsit is összpontosítok e mondatra, azonnal érzem a hamut, mely rám omlik, beborítja az épületeimet, a kovácsműhelyeimet, a pékségeimet, a hálótermeimet, a kamráimat és a végeláthatatlan sétányaimat.

 

Tehát, kezdetnek, van ez a két szó. Zuhanás és Pompeji. Valami azt súgja, ehhez nem is kell már hozzátennem semmi mást, s minden valószínűség szerint helyes ez az első megérzés, de mégis, követi ezt egy másik érzés, amely arra sarkall, hogy a legapróbb részletekig felderítsem: hogyan, hol, mely pillanatban történt meg a zuhanás. De rajtam kívül kit érdekelhet mindez? Egy csupán a zuhanások hosszú sorában. A világ tele van velük. Az önök utcája tele van velük. Az önök épülete tele van velük. A zuhanások szorosra kötött nyakkendőben, szűk harisnyában, kényelmetlen lábbeliben ott sétálnak önök mellett. Az én zuhanásom csak egy ezeknek a sorában. Nem jobb, s nem is rosszabb, mint a többi. Talán egy hajszálnyival hajlamosabb az exhibicionizmusra, mint a többi.

 

Mélységesen tévednek, ha most azt hiszik, hogy a hosszú, titokzatos bevezetők szerelmesei közé tartozom. Ellenkezőleg! Csak a gyávaság miatt van ez. Mert abban a percben, amikor véget ér ez a bevezető, óhatatlanul rá kell térnünk a tárgyra. Még ha kuszán is, még ha hányaveti módon is, de valahogyan csak neki kell kezdenünk. Van is hozzá kedvem meg nincs is. Nagyjából úgy vagyok ezzel, mint az az ember, aki elmegy a pszichiáterhez és azt mondja: „Doktor úr, lehet, hogy ambivalens vagyok, de az is lehet, hogy nem!” Nos, így.

 

Füge.

 

Földimogyoró.

 

Elegendő cigaretta.

 

Minden itt van.

 

Csak el kell kezdeni valahol, valami ártatlan, semmit sem sejtető részletnél, utána pedig magától sodródik majd minden a nem megfelelő irányba.

 

 

2.

 

A férjem mindig ragaszkodott hozzá, hogy legyen saját törölközője. Nem tudom, ez az apróság megmagyaráz-e bármit. Előfordult, hogy különböző kis ravasz praktikák bevetésével megpróbáltam becsempészni neki az én törölközőmet. Például, azt mondtam, hogy mosásban van mind, csak egyetlenegy maradt. Vagy éppen útra indulunk és nincs értelme most annyi tiszta ruhaneműt elhasználni. Azzal is próbálkoztam, hogy a saját, mindössze egyszer használt törölközőmet rátettem arra a fogasra, ahol az övé szokott lógni. De semmi sem vált be. Csendesen, zokszó nélkül, sem óhajának, sem elégedetlenségének hangot nem adva valahonnan mindig előbányászott egy tiszta törölközőt, és mikor később beléptem a fürdőszobába, ott várt rám a testeink szétválásának ugyanazon, végső jele.

 

Nem tudtam ezt megérteni. Számtalan hely van a testünkön, amit egymáson megérintünk, csókolunk, nyalogatunk, de amikor végül elmegyünk mindent lemosni magunkról, neki mindig alapvető szükséglete maradt, hogy egyetlen, az én testemről lehullott hámsejt se érintkezzen az ő bőrével.

 

Nem tudom pontosan, mely pillanatban, hány együtt töltött év után kezdem el hinni abban, hogy bele fogok szeretni, végérvényesen, mintegy zuhanórepülésben, az első olyan férfiba, aki megtörölközne az én törölközőmmel. A törölközővel, amely egy perccel azelőtt érintkezett a hasammal, a fenekemmel, amellyel megtöröltem a lábam közét, és elképzelhető, hogy rajta maradt egy-két nedves szőrszál. Olyasvalakibe, aki ezt természetesnek érezné.

 

Egyszer a férjem súlyos beteg volt. Napokig, hetekig, hónapokig, az örökkévalóságig feküdt a kórházban, sárgán és elaszottan, cseppet sem hasonlított egykori önmagára, a fürdőszobánkban pedig több, mint egy hónapig csak az én törölközőm lógott. Szomorú időszak volt ez. Az az egyetlenegy törölköző fennen hirdette: egyedül vagyok, ő nincs itt. Gyakran bámultam ezt az egyetlenegy törölközőt a mosógépnek támaszkodva, olyan sokáig, míg végül belefáradtam a zokogásba. Úgy tűnt, többé soha nem tér vissza.

 

De visszatért. Felépült.

 

És itt van újra, ez a másik törölköző.

 

Ismét itt állok a mosógépnek támaszkodva, zavarosabb érzelmekkel, mint valaha. Természetesen örülök, hogy életben maradt. De ez nem akadályoz meg abban, hogy újra és újra, folyton újult erővel megharagudjak arra a másik törölközőre.

 

Nem hiszek többé abban, hogy valami fontos tudás birtokába jutnak azok az emberek, akik eléggé közel jutnak a halál állapotához. Ugyan már! Nem tudnak ők meg semmit. Teljesen ugyanolyanok maradnak, amilyenek mindig is voltak. Magukhoz veszik a tiszta törölközőjüket s megtörölköznek, mintha soha nem húzták volna maguk után azt a vénájukhoz kapcsolt palackot a kórházi folyosókon, mintha mindez valaki mással történt volna meg, s nem ővelük. Mintha valaki másnak törölgettem volna nedves törölközővel a lába közét, ott, abban a kórházban, ahol soha sem lehetett előre tudni, éppen melyik találkozásunk lesz a legutolsó.

 

Nem szeretnék több szót vesztegetni a törölközőkre, tényleg nem. Úgy tűnhet, ez a legfontosabb dolog. Pedig nem az. Vagy talán igen. Nincs olyan, hogy legfontosabb dolog. Sok apró, kevéssé fontos dolog van. És egyszerre csak rádöbbensz, hogy benn rekedtél valahol egészen mélyen a téged betemető hamu alatt. Pompejiben, a lehető legrosszabb pillanatban.

 

 

3.

 

A halál mindig nagyon közel van.

 

Valami teljesen másról szeretnék beszélni, de ez a mondat valami érthetetlen okból kifolyólag ide kívánkozik e fejezet élére.

 

Bármiről is szeretnénk beszélni, ez a tény mindenre rányomja a pecsétjét. Megváltoztatja a nézőpontunkat. A halál mindig nagyon közel van. Amikor azt hisszük, nincs közel, az csupán illúzió. Ennyi. Közelségének tudata megváltoztatja minden álláspontunkat, mindazt, amit a szerelemről mondani szeretnénk, a szerelem megszűntéről, a szakításról, a hűtlenségről… Minden tökéletesen súlytalanná válik, ha tudjuk ezt. És tudjuk. Erről nem lehet megfeledkezni.

 

Igazuk van, húzom az időt már megint. A halál ideális téma mellébeszéléskor. Csak, hogy ne kelljen arról beszélnem, amiről kell, aminek lenne értelme, legalábbis míg élünk.

 

A férjem keze napokig furcsán mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Fegyelmezett, türelmes ember. Itt szúrták bele azt a tűt, amin keresztül beleáramlott mindaz, és ő tökéletesen engedelmesen elviselte az egészet. A keze színe kissé megváltozott tőle. Először megsárgult, utána pedig narancssárga árnyalatú lett. Mint valami hóka sárgarépa. Furcsa volt. A kezétől indulva lassan szétterjedt a bőrén mindenütt. Sárga, majd rögtön utána narancsszín. Ültem mellette, és figyeltem őt, ahogyan a másik kezével a szájához emeli a moslékszerű étel falatjait. Ahogyan lassan megrágja. Utána megszemléltem sorban az összes műszert, melyekre rákapcsolták, a tekintetem megállapodott egy ablaknál, és mint egy járművön émelygő utazó, egy távoli kiszemelt pontot néztem mereven. Ezt tanácsolják ilyenkor: nézz a messzeségbe és lélegezz mélyeket. Így tettem. Mély levegőt vettem néhányszor, és egyszerre csak nem ott voltunk többé, hanem egy réten, tizenöt vagy húsz évvel korábban. Én kerékpározok, ő fut mellettem. Ezt csináljuk minden délután, mert én csak biciklin tudom őt követni, amikor fut. Ő gyors. Ő erős. A lábizmai kőkemények. Néha hagyom, hogy egy-két méterrel elém kerüljön, hogy nézhessem az alakját. Minden kis mozdulata elősejlik a pólója alól. Látom, ahogyan mozognak a lapockái. Látom, ahogyan felemelkednek a vállai, először az egyik, aztán a másik, felváltva. Amikor hazaérünk – erre gondolok – ezek a kezek rajtam lesznek majd. Ugyanezek a kezek, melyek most lazán ökölbe szorítva lengenek a levegőben. S e gondolat hatására öntudatlanul gyorsabban kezdem tekerni a pedált, megelőzöm őt. Most ő néz engem, a hátamat, a fenekemet, és gondol, amire gondol. Ezt nem tudhatjuk. Csak sejthetjük. S várjuk, hogy a fülembe suttogjon, a sötétben, később.

 

Tudtam már akkor, abban a szobában, a sárga kezét szemlélve. Ő talán túléli, megmarad. De a szenvedély nem.

 

Senki sem tanít erről bennünket. A vágy törékenységéről. A bennünk lakozó érzéketlen, megalkuvást nem ismerő lény, amely csak olyasvalaki után vágyakozhat, aki erős, aki soha nem fedte fel előttünk a gyengeségét, aki soha nem mutatkozott igazából szánalmasnak. Senki sem szólt nekem erről soha, valóban. Pedig olyan egyszerű lett volna. A táplálkozásra vonatkozó tanácsokkal együtt, a gyógyszerek listája mellett ezt is tudatniuk kellett volna velem: „Mostantól anyja vagy neki, s nem szeretője. Jobban fogod szeretni, többet fogsz vele törődni, de sokkal kevésbé fogod kívánni.”

 

Erről senki sem mond semmit. Mindenki csak az egészséges táplálkozás és a séta fontosságáról beszél.

 

 

4.

 

A házasságnak megvannak a maga kicsiny, perfid csapdái. A közelség csapdája, mindenekelőtt. A titkok leleplezésének csapdája. Az összetartozásunk foltjai és rendellenességei lemeztelenítésének a csapdája. Annak illúziója, hogy pont az ilyen és pont az ekkora közelség a legkevesebb, amit el tudunk viselni.

 

Ő, a férjem, ő az én tükröm. Míg őt nézem, önmagam látom, aki egész álló hétvégén a régi hálóingben lézengek a házban, kócosan, kedvetlenül. Mint egy nyugalmazott bokszoló. Mindenki számára érthetetlen módon: élvezem a zuhanásom. Szerelmes gyengédséggel simogatom a kemény bőrt a sarkamon. A hegyes szőrszálakat a lábszáramon. Élvezem a körmeim ízét. A megrágott önérzetem ízét. Van ebben valami megmagyarázhatatlan szabadságérzet. Semmit sem muszáj többé csinálni! Nem muszáj megvetni reggel az ágyat. Nem muszáj virágot venni, vázába tenni. Nem muszáj feltörölni a port. Nem muszáj esténként együtt tévézni, nem muszáj együtt reggelizni a kertben. Mindketten szabadon élvezhetjük önnön zuhanásunkat: mindketten kinyithatjuk a hűtőszekrényt, amikor csak akarjuk, levághatunk magunknak egy-két szeletet valami sós, egészségtelen ételből. Az élet összehasonlíthatatlanul egyszerűbbé válik, amikor feladjuk az igyekezetet, amikor már nem akarunk szépek, sikeresek és boldogok lenni.

 

Természetesen mindez nem egyik percről a másikra történik. Először rohanásban vagyunk, s azt hisszük, ez az állapot csak átmeneti jellegű. Hogy eljön a nap, amikor minden a helyére kerül, amikor a zoknik el lesznek rakva a megfelelő dobozokba, amikor minden ing időben ki lesz vasalva. Hogy megint eljön az a hétvége, amikor újra úgy és annyit fogunk szeretkezni, mint régen. Hosszú ideig hiszünk ebben. És hosszú ideig várunk arra, hogy a dolgok rendeződjenek. Ez a várakozás egy bizonyos nyugalmat hoz az életünkbe. Blokkolja a pánikérzetet. És akkor, egy pillanatban, egyszerűen rádöbbenünk, hogy ez az állapot tartós és hogy többé nem is kívánunk már kimozdulni belőle. És nincs pánik. Átugrottuk. Meg sem történt soha. A csapda megtette a magáét.

 

Egyszerre el tudjuk viselni mindazokat a dolgokat, amiktől korábban iszonyodtunk. Toleránssá válunk mindenféle zenei műfaj iránt. Nem perlekedünk azokkal az emberekkel, akik az önkiszolgálóban soron kívül tolakodnak oda a kasszához. Nem kiabálunk mások gyerekeire, amiért letapossák a palántáinkat. A harciasság elillan belőlünk, minden értelemben. Többé már nem versenyzünk önmagunkkal. És többé már nem szegülünk szembe azokkal a dolgokkal, amik erősebbek nálunk. Legszívesebben vidáman odakurjantanánk az egész világnak: „Tessék csak, menjen előre, ön a gyorsabb!” És a szó szoros értelmében félreállunk mások útjából. A mozgólépcsőn, a liftben, az utcán. Csupán egyetlenegy kívánságunk maradt. Hogy minél láthatatlanabbak legyünk, hogy a lehető legkevésbé szembetűnő, legszürkébb lénnyé váljunk, amely úgy oson végig az utcán, hogy senki sem vesz róla tudomást.

 

 

5.

 

Azonban van itt egy kis bökkenő. Amikor úgy érezzük, hogy megfejtettük s átlátjuk a csapda működési elvét, kiderül, hogy minden csapdában benne rejlik egy újabb csapda.

 

A szürke, láthatatlan lények szemet szúrnak más szürke, láthatatlan lényeknek.

 

És itt vagyok most.

 

Én azt mondom: „Milyen szomorú is az, hogy nem harminc évvel ezelőtt találkoztunk.”

 

Ő azt mondja: „Ó, hiszen te akkor észre sem vettél volna engem!”

 

És valószínűleg igaza van.

 

Megsimítom az őszülő szőrszálakat a mellkasán, a vállára fektetem a fejem, a fiatalkori fényképeit nézegetem. Hetvenhét nyara, ő a strandon szamaragol. Széles váll, sűrű haj. A folyamatos erekció, amely az életkor velejárója, csak feltételezhető. Igaza van, valószínű, hogy akkor észre sem vettem volna. Vagy csak megállapítottam volna, hogy itt van még egy bolond, aki szamáron ülve akar fényképezkedni. És valószínűleg bolond is volt akkor. Mint ahogyan én meg csak egy kislány voltam, akinek akkor sejtelme sem volt róla, hogy a zuhanás éppen itt veszi majd kezdetét, ebben a percben, amikor az a szamaragoló bolond a megmentőjévé lép elő.

 

Én azt mondom neki: „Ha te vulkán vagy, akkor én Pompeji vagyok.”

 

Arcát számtalan ránc barázdálja, de csak a szemét látom, a meleg tekintetét. Azt mondja: „Eljön az idő, amikor még erről is, ami most történik, nosztalgiával beszélsz majd. Ez a legszomorúbb az egészben.”

 

És íme – teljesen igaza volt.

 

Még ez is elmúlt.

 

A szabadság azon a napon kezdődik, amikortól fogva már nem számláljuk tovább a zuhanásainkat. Amikor elengedjük magunkat. Mert a zuhanás: elkerülhetetlen.

 

 

 

Jelena Lengold 1959-ben született. Író, újságíró. Belgrádban él. Hat kötetnyi verset és egy regényt is megjelentetett, a kritika és a közönség legnagyobb elismerését viszont rövidprózáival vívta ki (eddig öt novelláskötete látott napvilágot). 2008-ban Vásári mutatványos című novelláskötetéért elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

 

Orovec Krisztina újságíró, műfordító 1982-ben született. Újvidéken él, 2000 óta közöl fordításokat különböző folyóiratokban. Két fordításkötete jelent meg mostanáig, további kettő van előkészületben. 2016-ban műfordító tevékenysége elismeréseként Bazsalikom-díjjal jutalmazták. 2017 eleje óta a Híd folyóirat fordításszerkesztője. Ösztöndíjai: Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2009, 2014, 2016), az NKA Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíja (2017).