Anna Kim regényrészlete

Részletek

(Roland Dreger felvétele)

A jéggé dermedt idő

(részlet)

A reptéren találkozunk. Ernyedt, szomorú a himbálózó kar, figyelmetlenség, mondod, nem szoktam meg, még mindig nem szoktam hozzá, hogy főzzek; indulni akartál; gyengeségeken járt az eszed, az enyém a tájon.

Az ablak előtt építkezés, plusz széksor tapad a falhoz, lábunk előtt az utasok duruzsolása, nem telefonálunk, nem olvasunk, nem alszunk, nem eszünk, nem hallgatunk zenét és nem sétálunk, még körbe sem; az utaselnyelő kapu avagy a Paradicsom nyitására várunk. Az ellenség az idő, most, hogy várunk, ülünk és várunk; közöttünk egy asztal üres PET-palackkal; a hallgatás nem tolakszik, ott trónol minden fölött, én a tájékoztató táblákat olvasom, újra meg újra, míg meg nem töröd a csendet, amely nem csend, és azt mondod, köszönöm, hogy itt vagy; természetes, mondom én, hogyan is mondhattam volna nemet, korán reggel jött a hívásod, a hangod, erőtlenül, közelről éri a fülemet, akárha mellettem állva suttognál, azt mondod; inkább gondolod, mint mondod, végre megtalálták

– megtalálták Fahrie-t.

Hogy érzed magad?

Nem jól, válaszolod.

Most megkaptad a bizonyosságot, mondom, bizonyosságot akartál.

Az ürességgel való szembesülésre bátorítalak, amit pedig inkább föltartóztatnék, ha valóban úgy gondolnám, ahogyan mondtam.

Nem szólsz.

Nagyon sajnálom, mondom, félbeszakítasz, elkísérsz, kérded, elkísérsz Pristinába, nem szívesen utaznék egyedül.

Nem, mondom, inkább nem –

Úgy ér, mint egy támadás, talán pont erre vártam, a kérlelésed, kérlek, kérlek, kísérj el.

Mikor kell ott lenned?

Jövő héten repülök, mondod, goromba fogadtatásra számítasz a családtól; hét éve lóg a levegőben, azóta érik, mióta Fahrie eltűnt, leléptél, fölszívódtál, túl feltűnően, fittyet hányva az illendőségre, mit szólnak majd a szomszédok, anyád első kérdése, még nem telt le a gyász ideje, és te? Milyen gyász, kérdezted, Fahrie nem halt meg, minek gyászolnánk, azután leléptél, csomagonként, feltűnés nélkül elköltöztél a családtól, utána befagyott a kommunikáció, a tegnapi hívásig, reggel hétkor vagy talán fél hétkor, nem nézel az órára, a vonalban kattogás, zúg a füled, azután halkan, de áthatóan, megtalálták Fahrie-t, gyere haza, el akarjuk temetni; viszket az orrod, húzás, facsarás, vészesen botladozni kezd, úgy érzed, több száz kilométeren át, a lábad.

Hol találták meg, kérdezem, és mikor? Pristina közelében, mondod. És a halál oka, tudni a halál okát?

Nem szólsz.

Majd azt mondod, nem kérdezted.

A temetés, kérdem, mikorra van tervezve a temetés?

Először zúgást hallani a kagylóból, ritmus, amely ismétlődik: két szó, zúgás, újabb két szó, zúgás, két szó, zúgás, többre nincs is szükség; hamarosan, mondod, anyám az, aki tervez, mondod, kérlek, gyere.

Szekrény és ruhák érintetlenek, bőrönd bezárva; visszahívlak, tényleg szeretnéd, hogy veled menjek, biztos vagy benne? Álmosan szólsz bele, rekedtes a hangod, tarkón ragad, persze, hogy akarom, hogy gyere, egy hét múlva repülünk. Legszívesebben azt mondanám, hogy ez nem jó ötlet, repülj egyedül, kérlek, repülj egyedül, amikor rájövök, hogy ez búcsú; nincs miért maradnod, nem tart már itt semmi –

Így hát azt mondom (tétovázom, olyan érzés, mint a törmelék a torokban), azt mondom, veled megyek; köszönöm, mondod, és leteszed.

Hogy a gondolat, mely szerint Fahrie tényleg halott lehet, nem csak szó szerinti értelemben, hanem úgy is, hogy te halottnak érzed, percről-percre határozottabb alakot ölt, éket ver a maradék jelenbe.

Gesztikulálsz, miközben beszélsz, sokszor bakizol, egyre-másra belegabalyodsz a mondataidba, úgy bukdácsol a nyelved, mintha macskaköves úton botladozna, csak szerencsével sikerül a kőről-kőre kapaszkodás; mélyet lélegzel, álcázott sóhaj, a szőnyegre meredsz, kifejezéstelen tekintet, hiányzik belőle a csillogás. Halk zizegés hoz vissza a jelenbe, sóhajtasz, kilélegzel, hajótörötten; mindenáron a felszínen maradni, semmi nem köti le úgy a figyelmedet, mint a részletek.

Vlora néninek kiadják, hogy boronáljon össze valakivel; különös tehetsége van ahhoz, hogy megtalálja a fazekakhoz a fedőt: boldog párok szegélyezik az életét. Ma épp látogatóba jött, kávét szürcsöl a balkonon; egyik keze a csésze fülén, a másik tollal fölfegyverezve, egymás alá írja a lehetséges feleségjelöltek neveit; hogy bennük mennyi a hajlandóság, az más lapra tartozik. Emine, Lukja és Nusha kész örömmel fogadnak tippeket, beszélgetésük a tévé elé űzte a férfiakat, neked azonban ki kell tartanod; Vlora néni mindenáron álmaid asszonyának leírását akarja hallani tőled, faggat és provokál, esze ágában sincs abbahagyni; hogy néz ki, hajszíne, a szeme színe, termete, karcsú, molett?, te csak dörmögsz, csinos, aztán ráhagyod, legyen sötéthajú, ezt helyeslés fogadja, főleg édesanyád (maga is barna hajú) részéről, és végre, végre: csak három lány maradt benn az utolsó körben, és te el vagy eresztve; sokat ugyan addig se mondtál, csak: „barna fürtök” és „rekedtes hang”.

Vlora beügyeskedi magát a kiválasztottak házába, átlátszó ürügyekkel eszközli ki magának a bejárást: munkát keres, ügyesen varr, nincs-e vajon terítőre szükségük, hímzettre vagy horgoltra, s közben, úgy, hogy mellékesebben már nem is lehetne, kérdezősködik a család leányairól, elégedetten számolja az arcokat, és fejben jegyzetel. Végül egy jelölt marad csak talpon, Fahrie; a homloka előtt ide-oda csapódó sötét fürtökkel, rekedtesnek tűnik a hangja is, elég rekedtnek; most Berat bácsin a sor.

Berat, aki mindig elemében van, ha beszélnie kell, határtalan lelkesedéssel dicséri unokaöccse kiválóságait. Mindhárom látogatásakor – háromszor kellett fölkeresnie Fahrie családját, hogy végleg meggyőzze őket a nagyszerűségedről – azt sulykolja, hogy bátor vagy, okos, szorgalmas, képes vagy eltartani egy családot, és minden alkalommal aggódik, nehogy az legyen a jövendőbelid családjának válasza, hogy Fahrie túl fiatal még a házassághoz. De nem, a család gondolkodási időt kér; ez, ahogyan azt Berat is tudja, jó válasz, és a bácsi már keresi is magában a megfelelő időpontot egy összejövetelre, ahol be lehet jelenteni az eljegyzést.

Mégis kezd érdekelni, a Fahrie nevű lány, bár úgy teszel, mint aki csak félig-meddig figyel oda, belefirkálod a tenyeredbe a nevét meg egy levelet, amelyet titokban eljuttatsz hozzá: Akar-e veled találkozni, lehetőleg még az eljegyzés előtt? Válasza: Igen, mindenképpen.

Síkideg vagy, gyorsan elő a stoppolófát, biztatod és bátorítod magad, ahogy csak bírod, aztán el a Quebaptore mellett, a szakács úgy áll az ablakban, mint aki maga hordozza a tetőt, pristinai Atlaszka; a város tömlöc a sápadt alkonyi fényben; aggódsz egy kicsit, hogy esetleg nem ismerted föl Fahrie-t, vagy hogy mást beszéltetek meg, nem arról volt szó, hogy egyikőtök sem tűz semmit a gomblyukába? Kilencvenhét, biztos vagy benne, kilencvenhétben volt; Fahrie akkor húsz volt, te huszonegy, vagy mégiscsak egy évvel korábban volt, ő tizenkilenc volt és te húsz? A kóbor kutya az utcasarkot szaglássza, a virágcserépre autogramokat szőnek a pókok, ujjaid az asztallapon vándorolnak, épp a cigarettához tapogatózol az asztal közepétől, amikor megjön Fahrie; hajában és a kabátján finom cseppek.

Éjfélig semmi fagysérülés, félszegen fogjátok egymás kezét; már szeditek is föl a horgonyt, mosolyt terítetek szét az arcotokon. Tervezett-szervezett találkozás négy héttel a tervezett-szervezett esküvő előtt, s mégis: lépten-nyomon vakondtúrások.

Az első csók az almafa alatt kettőtök titka marad, kompromisszum, a házasságnak kifelé kompromisszumnak kell látszania; úgy gondoljátok, bölcsebb nem siettetni a szerelem, a szerelembeesés lépcsőfokait, jobb várni, míg tisztába jöttök vele, kit-mit is kaptatok egymásban, míg megállapodik valamennyire a dolog; az első vallomás után bármi, ismétled, bármi kikezdheti és kihűtheti, és máris málladozni kezd az éppen csak megtalált boldogság. Tisztában vagytok ezzel a veszéllyel, már korábban szerelmesek voltatok, inkább távolságtartók vagytok, a többiek nyomában megkerülitek a kerti tavat, és nem buktatok le előttük –

És mintha növekedne valami; érintésre vágyik, meleg fészekre; már csak pár nap, vigasztaljátok magatokat; addig: csipegetés a közelségből.

Micsoda titok: a két szerető szív, így akarja az eljegyzés, valóban szerelembe esett. De a közönyöset, a húzódozót játsszák; a családok nem győzik körülzümmögni őket, akár két szúnyograj; itt az anyák és apák, nagynénik és nagybácsik, amott a nővérek és fivérek, és unokanővérek és unokafivérek; hosszúra nyúlik az ismerkedés, a gyertyákon végigcsorran a megolvadt viasz, csurgásokat formázva dermed meg, a ventilátor erősen rásegít, és a Rruga Nënë Theresénél^[1] a cipőpucolók ma éjjel hiába várnak kuncsaftra.

A nappaliban közben cinkos bökdösődés, combdörzsölés, a tényleges rokonság létrejöttét megelőző szimpátiagesztusok. Ti ketten félrehúzódtok, egy percre csupán; legalább egy futó kézszorításra csak kell, hogy legyen mód; eltűnök kertben, a szerszámos fészer (korábban vécékunyhó) melletti vakfoltba húzódtok; két lépéssel odébb roppan valami, szétrebbentek, Fahrie menekül; csak egy bóklászó, gondolja megkönnyebbülve, de a tekintete még nyugtalanul cikázik.

Egy hét múlva összeházasodtunk; senki nem tudta, hogy már jegyesekként szerettük egymást, máig nem sejt senki semmit.

Visszatekintve nem igazán tudod már, miért is szerettél bele, visszatekintve úgy tűnik, a haja túl fekete, az orra túl rövid, az álla túl hegyes ahhoz, hogy vonzó legyen, s mégis emlékszel, milyen boldog voltál, hallatlanul boldog; ez csak szerelem lehet, csodálkozol, és azt kérded magadban, mi történt pontosan. A folyamat emléke, ahogyan a szerelem birtokba vett, kioltódott benned, csak az eredmény, az állapot maradt: emlékszel arra, ami előtte történt, arra is, ami utána, de a kettő közötti szakasz, azok a bizonyos percek kiestek. Próbálom rekonstruálni, mondod, a pillantásokat, a mondatokat, az érzéseket, de valójában nem tudom, mi történt, ezért, gondolod, olyan félelmetesen titokzatos az egész.

Még most, hét év múltán is van benned egy darabka ebből a boldogságból; vékonybőrűen. Érthető: hosszú hónapokig csak ez a szerelem volt az életedben, semmi más, azonos voltál vele, egyébként nem léteztél. Micsoda tehetség, micsoda félelmetes tehetség: képesnek lenni így meghámozni, ennyire elfelejteni saját magadat. Halhatatlannak érezted magad, de nem emberként halhatatlannak, hanem mintha halandó létedre rátaláltál volna egy halhatatlan pillanatra.

A szerelem lényegéhez tartozik vajon, hogy képes a halhatatlanság illúzióját kelteni vagy a szerelemhez kötődő emlékek azok, amelyek végtelennek mutatják?

Óvakodva oson a szerelmespár, fától fáig imbolyog az utcai lámpák fényében; hivatalosan egy-egy kört tesznek: Luan a faluban, Fahrie a házuk körül. Mire ez a fenenagy titkolózás?, faggatlak makacsul. Nincs rá válaszod, nem tudod, miért is; azt mondod, túl fontosak és becsesek voltak ezek az érzések ahhoz, hogy bárkivel megosszátok. Esküvő, ugyan mi köze az esküvőnek a szerelemhez; megházasodni tranzakció: jogosultságszerzés a felnőttségre egy idegen nővel való gyarapodás révén; albán őseid számára természetes lett volna, hogy vásárolják a menyasszonyt, és a vőlegénynek egy szalmába tekert golyót adjanak nászajándékul, annak jeléül, hogy megölheti a feleségét, ha engedetlen. Házasnak lenni nagyszerű dolog, nem utolsó sorban azért, mert ez az egyetlen útja-módja a nemzetség hierarchiájából való kitörésnek, annak, hogy saját rituálét találjon az ember; egyáltalán valami sajátjaként hozzátartozót a nemzetség-őrület közepette; egy próbálkozást megér. De talán arról is szó volt, hogy nem akartatok olyan valamiről beszélni, ami még túlságosan új, túl friss volt –

minden kimondástól súlytalanodhatna, olvadhatna, végül egészen eltűnhetne; ki tudja, mennyire ellenálló a kíváncsisággal, az ugratásokkal, a vállveregetéssel szemben, ki tudja, nem tévedés, önbecsapás volt-e csupán, amelyet nem lehet többé helyrehozni, ha a család nyilvánossága előtt beszélnek róla. Az ember szeretné tudatni a világgal, hogy szerelmes, világos, hogy szeretné, de amíg nem biztos benne, addig a dolog négyszemközti suttogás marad, és mintha minden elsuttogott szó csak táplálná a szerelmet.

Anna Kim 1977-ben született Tedzsonban (Dél-Korea). Gyerekkorában családja Németországba majd Ausztriába költözött. Filozófiát és Színháztudományt hallgatott a Bécsi Egyetemen, ahol Lukács Györgyről írta a diplomamunkáját. Eddig öt könyve (versek, esszék és regények) jelent meg. Ellias Canetti és Robert Musil-díjjal tüntették ki. A jéggé dermedt idő című könyve a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok című sorozatában lát napvilágot.

Tatár Sándor 1962-ben született Budapesten. József Attila-díjas költő, műfordító, kritikus.  2002 óta az MTA Könyvtárának munkatársa.  Mások mellett Angelus Silesius, Bonaventura, Hofmannsthal, Leo Perutz, Jan Wagner és Durs Grünbein műveit ültette át magyarra. 

[1] Teréz anya utcánál