Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Montázs: SZIFONline

Boris Vian: A nagy sztár

Ötven perce várakoztak. A sor egy utolsót mozdult, majd bezárult előttük a pénztár ablaka. Olyan hangot adott ki, mintha egy epret nyomtak volna szét az orruk előtt.

– És milyen idő van odakint? – nyújtózkodott az Admirális.

A kutya kinézett az ablakon.

– Embernek való – mondta. – Jobb, mint tegnap. Nincs túlzottan hideg.

– Jó – mondta az Admirális. – Voltál már kint?

– Hát persze – válaszolt a kutya. – Azt azért mégsem gondolhatja, hogy olyan kései órán kelek fel, mint maga.

– Sétáltál? – kérdezte az Admirális. – Kit láttál? Olyan kutyákat, akiket én is ismerek?

– Gyűlöletesek mind! – válaszolt fáradt hangon a kutya. – Ma reggel megint találkoztam egy kutyalánnyal... Ez a parfümmánia… Köszöntem neki, majd muszáj volt mindenki szeme láttára az orrát megszaglásznom az erősen szegfűszagú hátsója helyett.

Az emlék hatására tüsszentett egyet.

Az Admirális együttérzést tanúsított, majd behívta Arthurt a reggelivel. 

*

Arthur rosszalló arckifejezéssel hozta be az ínyencségekkel megpakolt tálat: marhaszeletet barnamártással, majonézes langusztát, hagymatortát, mindezt konyakos kávéval megkoronázva. Az Admirális épp diétázott.

Mögötte egy nyurga, hórihorgas fiú lopakodott be, akinek a kiálló ádámcsutkája és a kis, lazán megkötött csokornyakkendője elárulta, hogy bebop-rajongókkal tölti a szabadidejét.

– Na, ez igen! – mondta az Admirális. – Ez Charlie!

– Nem én engedtem be – mondta Arthur.

– Üdv, Admirális! – mondta Charlie. – Még mindig ágyban?! Tudod te, hogy hány óra?

A kutya morgott valamit a kellemetlenkedőkről, és átoldalgott egy csendesebb helyre.

– Tizenegy óra negyvenöt perc – jelentette ki az Admirális. – Csak a szokásos. Sok alvásra van szükségem, gyakran délután ébredek fel.

– Azért jöttem, hogy elvigyelek moziba – mondta Charlie.

– Egy újabb hóbort – vágta rá Arthur.

– Mit akarsz megnézni? És miért ilyen korán? – kérdezte az Admirális.

Charlie elpirult. Kék szeme volt, fehér inget viselt. Az Admirális vigyázzba vágta magát.

– Megismertem egy bájos lányt – kezdett bele Charlie. – Louella Bing a neve, nagy színésznő. Igazi művész. Sztár.

– Nem ismerem – mondta Arthur.

– Én sem – tette hozzá az Admirális. – Nem gyakran járok moziba, és egyébként is, többnyire csak szakácskönyveket olvasok.

– Hát elmondom neked… – folytatta Charlie. – Fontos szerepet játszik egy nagy filmben, a Calambar Poklában.

– Ez valami új? – kérdezte az Admirális.

– Igen. Benne van Pépé Muguet és José Lamouillette is – tájékoztatta Arthur.

– Ma kora délután van a premier, csak és kizárólag az Apátságban, a Sztárok Klubjában és a Hattyúvászonban lehet megnézni. Ott kell lennünk fél egy, egy óra körül – tette hozzá Charlie.

– Ó… – sóhajtott kétkedően az Admirális. – Az igencsak korai időpont.

– Louella vár az autóban. Igyekezz! – siettette Charlie.

– Szóval akkor vihetem vissza az egészet? Hát, igazán megérte dolgoznom vele! – méltatlankodott Arthur.

Az Admirális addig vidám arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy látta Arthurt eltűnni a tállal. Ugyanakkor illedelmesen ledobta magáról a takaróját és felhúzta a piros zokniját.

*

– Milyen szerepet játszik ebben a filmben? – érdeklődött az Admirális.

Mind a négyen Charlie autójában ültek. A kutya elöl, Charlie mellett, a hátsó ülésen pedig Louella és az Admirális. Utóbbi vékony, fekete bajszát vakargatta igényesen formára vágott körmével.

– Ez egy elég érdekes történet… – kezdett bele Louella. –  A film egy telepesről szól, aki a trópusokon él, és mindenféle viszontagság után rátalál egy gyémántbányára. Reménytelenül szerelmes lesz egy veszedelmes nőbe, akit a házába költöztet, és aki aztán megcsalja. Igazán megindító.

Louella rendkívül le volt barnulva, sminkje kiemelte szeme csillogását. Ami azt illeti, az alakja sem volt könnyen szó nélkül hagyható.

– Ez ám a remek szerep! – mondta az Admirális. – Nem mellesleg emberpróbáló. Mintha csak Önnek találták volna ki.

– Igen – folytatta Louella – de Michelle Meringue kapta meg. Maga is tudja, hogy megy ez, csak össze kell feküdni mindenkivel…

– De ön…?

– Hogy én? Az teljesen más kérdés – mondta Louella. – Én egy mesztic szolgálót alakítok.

– A trópusokon játszódik? – kérdezte tűnődő, érdeklődő arckifejezéssel az Admirális.

– Igen. Mégsem volt nagyon melegem a forgatás ideje alatt…

Louella kissé zavartan felnevetett. Az Admirális igyekezett elterelni a gondolatait. Tartott a túlzott vérbőségtől.

Alighogy Charlie leparkolt az Apátság előtt, kipattantak a kocsiból.

*

– Gondoljátok, hogy bejutunk?  - kérdezte Charlie.

– Nem tudom – válaszolt az Admirális.

–  Hogy ti milyen buta képet vágtok! – szökdécselt hozzájuk a kutya.

Egy mozdulatlan, idős úr mellett emelte fel a tappancsát, aki erre kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa az esernyőjét. Ötven perce várakoztak. A sor egy utolsót mozdult, majd bezárult előttük a pénztár ablaka. Olyan hangot adott ki, mintha egy epret nyomtak volna szét az orruk előtt.

– Nincs több hely! – jelentette ki a pénztáros.

– Ó! – sóhajtott az Admirális. – Mit szólnátok egy ebédhez a film helyett?

– Gyorsan! – siettette őket Charlie. – Irány a Sztárok Klubja, ott még talán van jegy!

Az autó motorja nagy durranással indult be. Charlie szép, sárga kesztyűt viselt, és lapos kalapja úgy festett a fején, mint egy glória. Louella türelmetlennek látszott. Az Admirális saját gyomrának korgó énekét hallgatta, és ritmusos kíséretet rögtönzött hozzá. A kutya a mellső lábai közé hajtotta a fejét, és elaludt az ülésen.

A Sztárok Klubjánál két órától négy óra húszig álltak sorban, de ide sem sikerült bejutniuk. A Hattyúvászon kasszájának ablaka hat óra negyven perckor csapódott le, lenyesve egy iparkodó hölgy hátsó felét.

Visszatértek az Apátsághoz. Fél kilenckor felajánlották nekik, hogy az éjjeli vetítésre kaphatnak három pótszéket, ha kivárják. Már tíz óra volt, amikor a két férfi kimerülten és botladozva elfoglalta a nekik kijelölt helyet. Louella, aki közben egyre idegesebb lett, tíz méterrel előttük helyezkedett el. A kutya még mindig az autóban aludt. Csak tizenegy órakor ébredt fel. Az órára pillantott, majd elégedetten elvigyorodott. Az első filmtekercs végeztével az Admirális már elszenderedett, tovább simogatta a mellette ülő hölgy doromboló szőrmekabátját. A film hőse még csak ekkor indult el Ritatitariba, Calambar Poklába.

Az Admirális mögött ülő Charlie halk horkolása belevegyült a szigetek felé vitorlázó fekete hajó motorjának zajába.

Louella, aki három sorral előttük ült, egy pillanatot sem szalasztott el a filmből.

*

– Igen! – mondta az Admirális a telefonba. – Igen! Biztosan már az elején elaludtam. Miért? Csak az erdei robbanás ébresztett fel a film végén.

– Én is elaludtam – válaszolt Charlie. – Akkor te sem láttad Louella jelenetét?

– Azt mondtam neki, hogy nagyon jó volt – nyugtatta meg a barátját az Admirális. – De hogy mit válaszolt, azt már nem tudom, nagyon fáradt voltam.

– Én is – jelentette ki Charlie. – Elhalmoztam dicséretekkel.

Nagyon nehézkésen beszélt, mintha puliszkával lett volna tele a szája.

– Mi bajod van? – kérdezte az Admirális.

– Kitörött két fogam – motyogta Charlie. – A jelenetét egy hónappal ezelőtt kivágták a filmből. Kiderült, hogy csak egyszerű statiszta volt.

 

Boris Vian (1920-1959) francia író, költő, énekes, dalszövegíró, jazz-zenész, írói álneve Vernon Sullivan. Műszaki főiskolát végzett, de sokoldalú tehetségének köszönhetően a
francia avantgárd művészet fontos alakjává vált. 

Éltető Kamilla (1997, Marosvásárhely) az alapszakot Kolozsváron végezte, magyar-francia nyelv és irodalom szakon, jelenleg az ELTE BTK-n francia nyelvet és
irodalmat tanul. A nyelvészet mellett a fordítástudomány érdekli leginkább. Boris Vian regényeinek magyar fordításaival és újrafordításaival foglalkozik, emellett maga is fordít.