Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...

Préselt város

Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája
A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

Szokták mondani, hogy az ember felül a nosztalgiavonatra, de az talán mégsem pont ilyen – ez a gondolat futott át bennem egy májusi szombat reggelen, amikor épp megbeszéltük néhány percnyi utazás után, hogy mind a kettőnknek olyan érzése van, mintha épp rossz időben, sőt korban szálltunk volna fel a metrószerelvényre.

 

Egészen triviális apróság indította el bennünk a gondolatmenetet, a hangosbemondó „néni” előre felvett, egyes megállókhoz kapcsolódó mondatai, amelyek máskor észrevétlenül simulnak bele a napi, menetrendszerinti metrózás akvarellszerűen összemosódó, színes egyvelegébe, ezúttal szúrták a fülünket.

 

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak.

 

A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

És hát egy ilyen időutazás után hova lenne nagyobb értelme menni, mint múzeumba. A MiniWorld Rotterdamba ideköltözésünk hete óta el akartunk jutni, aztán mindig volt valami fontosabb egészen addig, amíg nem tudatosult bennünk, hogy akármennyit városnézhetünk, még mindig alig ismerjük az egymásra épülő rutinútvonalakon kívül eső városrészeket, ezért érdemes lenne felülről is megnézni, hogy mibe folydogálunk bele mi is, nap mint nap.

 

A nézőből Góliátot varázsoló kiállítás témája Rotterdam és a környékbeli városok bemutatása egészen részletgazdag és élethű módon. Amikor a bejárathoz érünk, mégis szürreálisan ismerős hangulat kap el: apró szobákban pár centis tulipános láda, huszár ruha, piros-fehér-zöld takaró az apró ágyon. A tájékoztatóból kiderül, hogy ez egy különálló rész, budapesti századelős szobácskákba pillanthatunk be.

 

A fő kiállítóteremben (535 négyzetméter) a város emblematikus épületei mellett megismerhetjük a fontos csomópontokat, de ha figyelmes az ember, talál néhány autóbalesetet, úton átszaladó libát, helikopterről tehenet kifogó farmerlányt is. A várost olyan részletesen tárják elénk, hogy – jó holland szokás szerint – még a házak nappalijába is be lehet látni.

 

Időutazás az időzutazásban: Rotterdam egyik külvárosában néztük a kutyáját biciklikosarában szállító lányt, amikor sötétedni kezdett. Mivel ebben a kiállításnyi világban minden perc egy óra, így huszonnégy perc alatt felkel a nap, elindulnak a személyszállító vonatok, robog az úton az iskolabusz, lezajlik egy napnyi forgalom, majd elindulnak a tehervonatok, egyesével lekapcsolódnak az irodaházban a lámpák, és mindenki szépen hazamegy a párperces éjszakára.

 

Belevetjük magunkat mi is a gyorsított időbe, és többször is végignézzük a terem különböző szögeiből, ahogy felkel, majd lemegy a neon-nap, ahogy elsötétedik a festett égbolt, és kivilágosodnak a képzelt népek ablakai. Élvezzük a préselt időt, hogy lentről nézve időtlen monstrumokként magaslunk a rohangáló hollandus városlakók fölé, és eközben élvezzük utánunk érkezett nézőtársainkkal szembeni tudásfölényünket, hiszen ők még nem is sejtik, hogy pár perc múlva mini-napszakváltozásnak lehetnek majd tanúi. Még azt gondolják, az a fény és színvilág, amibe ők érkeztek, a megszokott, az állandó, és amikor elsötétedik vagy kivilágosodik minden, akkor veszik csak észre, hogy máris egy fél napja tátják a szájukat.

 

Kicsit ilyen az élet is itt. Az átmenetek észrevétlenek: mire észbe kapnánk, a pici Rotterdam tökéletes modellvárosát régen magunk mögött hagytuk az igaziért, a miniatűr járműveket a méretes metrókocsikért, a tulipános ládácskákat a magunk szedett-vedett bútoraiért. De közben magunkkal visszük most már a nagyvárosban megbúvó kicsi város látványát, a tudatot, hogy kicsit fentebbről nézve talán mi is pont ennyire jólesően részei vagyunk egy izgő-mozgó város rendszerének.

 

Szabó Krisztina - Szabó R. Ádám