Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...

Préselt város

Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája
A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

Szokták mondani, hogy az ember felül a nosztalgiavonatra, de az talán mégsem pont ilyen – ez a gondolat futott át bennem egy májusi szombat reggelen, amikor épp megbeszéltük néhány percnyi utazás után, hogy mind a kettőnknek olyan érzése van, mintha épp rossz időben, sőt korban szálltunk volna fel a metrószerelvényre.

 

Egészen triviális apróság indította el bennünk a gondolatmenetet, a hangosbemondó „néni” előre felvett, egyes megállókhoz kapcsolódó mondatai, amelyek máskor észrevétlenül simulnak bele a napi, menetrendszerinti metrózás akvarellszerűen összemosódó, színes egyvelegébe, ezúttal szúrták a fülünket.

 

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak.

 

A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

És hát egy ilyen időutazás után hova lenne nagyobb értelme menni, mint múzeumba. A MiniWorld Rotterdamba ideköltözésünk hete óta el akartunk jutni, aztán mindig volt valami fontosabb egészen addig, amíg nem tudatosult bennünk, hogy akármennyit városnézhetünk, még mindig alig ismerjük az egymásra épülő rutinútvonalakon kívül eső városrészeket, ezért érdemes lenne felülről is megnézni, hogy mibe folydogálunk bele mi is, nap mint nap.

 

A nézőből Góliátot varázsoló kiállítás témája Rotterdam és a környékbeli városok bemutatása egészen részletgazdag és élethű módon. Amikor a bejárathoz érünk, mégis szürreálisan ismerős hangulat kap el: apró szobákban pár centis tulipános láda, huszár ruha, piros-fehér-zöld takaró az apró ágyon. A tájékoztatóból kiderül, hogy ez egy különálló rész, budapesti századelős szobácskákba pillanthatunk be.

 

A fő kiállítóteremben (535 négyzetméter) a város emblematikus épületei mellett megismerhetjük a fontos csomópontokat, de ha figyelmes az ember, talál néhány autóbalesetet, úton átszaladó libát, helikopterről tehenet kifogó farmerlányt is. A várost olyan részletesen tárják elénk, hogy – jó holland szokás szerint – még a házak nappalijába is be lehet látni.

 

Időutazás az időzutazásban: Rotterdam egyik külvárosában néztük a kutyáját biciklikosarában szállító lányt, amikor sötétedni kezdett. Mivel ebben a kiállításnyi világban minden perc egy óra, így huszonnégy perc alatt felkel a nap, elindulnak a személyszállító vonatok, robog az úton az iskolabusz, lezajlik egy napnyi forgalom, majd elindulnak a tehervonatok, egyesével lekapcsolódnak az irodaházban a lámpák, és mindenki szépen hazamegy a párperces éjszakára.

 

Belevetjük magunkat mi is a gyorsított időbe, és többször is végignézzük a terem különböző szögeiből, ahogy felkel, majd lemegy a neon-nap, ahogy elsötétedik a festett égbolt, és kivilágosodnak a képzelt népek ablakai. Élvezzük a préselt időt, hogy lentről nézve időtlen monstrumokként magaslunk a rohangáló hollandus városlakók fölé, és eközben élvezzük utánunk érkezett nézőtársainkkal szembeni tudásfölényünket, hiszen ők még nem is sejtik, hogy pár perc múlva mini-napszakváltozásnak lehetnek majd tanúi. Még azt gondolják, az a fény és színvilág, amibe ők érkeztek, a megszokott, az állandó, és amikor elsötétedik vagy kivilágosodik minden, akkor veszik csak észre, hogy máris egy fél napja tátják a szájukat.

 

Kicsit ilyen az élet is itt. Az átmenetek észrevétlenek: mire észbe kapnánk, a pici Rotterdam tökéletes modellvárosát régen magunk mögött hagytuk az igaziért, a miniatűr járműveket a méretes metrókocsikért, a tulipános ládácskákat a magunk szedett-vedett bútoraiért. De közben magunkkal visszük most már a nagyvárosban megbúvó kicsi város látványát, a tudatot, hogy kicsit fentebbről nézve talán mi is pont ennyire jólesően részei vagyunk egy izgő-mozgó város rendszerének.

 

Szabó Krisztina - Szabó R. Ádám