Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...

Préselt város

Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája
A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

Szokták mondani, hogy az ember felül a nosztalgiavonatra, de az talán mégsem pont ilyen – ez a gondolat futott át bennem egy májusi szombat reggelen, amikor épp megbeszéltük néhány percnyi utazás után, hogy mind a kettőnknek olyan érzése van, mintha épp rossz időben, sőt korban szálltunk volna fel a metrószerelvényre.

 

Egészen triviális apróság indította el bennünk a gondolatmenetet, a hangosbemondó „néni” előre felvett, egyes megállókhoz kapcsolódó mondatai, amelyek máskor észrevétlenül simulnak bele a napi, menetrendszerinti metrózás akvarellszerűen összemosódó, színes egyvelegébe, ezúttal szúrták a fülünket.

 

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak.

 

A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

És hát egy ilyen időutazás után hova lenne nagyobb értelme menni, mint múzeumba. A MiniWorld Rotterdamba ideköltözésünk hete óta el akartunk jutni, aztán mindig volt valami fontosabb egészen addig, amíg nem tudatosult bennünk, hogy akármennyit városnézhetünk, még mindig alig ismerjük az egymásra épülő rutinútvonalakon kívül eső városrészeket, ezért érdemes lenne felülről is megnézni, hogy mibe folydogálunk bele mi is, nap mint nap.

 

A nézőből Góliátot varázsoló kiállítás témája Rotterdam és a környékbeli városok bemutatása egészen részletgazdag és élethű módon. Amikor a bejárathoz érünk, mégis szürreálisan ismerős hangulat kap el: apró szobákban pár centis tulipános láda, huszár ruha, piros-fehér-zöld takaró az apró ágyon. A tájékoztatóból kiderül, hogy ez egy különálló rész, budapesti századelős szobácskákba pillanthatunk be.

 

A fő kiállítóteremben (535 négyzetméter) a város emblematikus épületei mellett megismerhetjük a fontos csomópontokat, de ha figyelmes az ember, talál néhány autóbalesetet, úton átszaladó libát, helikopterről tehenet kifogó farmerlányt is. A várost olyan részletesen tárják elénk, hogy – jó holland szokás szerint – még a házak nappalijába is be lehet látni.

 

Időutazás az időzutazásban: Rotterdam egyik külvárosában néztük a kutyáját biciklikosarában szállító lányt, amikor sötétedni kezdett. Mivel ebben a kiállításnyi világban minden perc egy óra, így huszonnégy perc alatt felkel a nap, elindulnak a személyszállító vonatok, robog az úton az iskolabusz, lezajlik egy napnyi forgalom, majd elindulnak a tehervonatok, egyesével lekapcsolódnak az irodaházban a lámpák, és mindenki szépen hazamegy a párperces éjszakára.

 

Belevetjük magunkat mi is a gyorsított időbe, és többször is végignézzük a terem különböző szögeiből, ahogy felkel, majd lemegy a neon-nap, ahogy elsötétedik a festett égbolt, és kivilágosodnak a képzelt népek ablakai. Élvezzük a préselt időt, hogy lentről nézve időtlen monstrumokként magaslunk a rohangáló hollandus városlakók fölé, és eközben élvezzük utánunk érkezett nézőtársainkkal szembeni tudásfölényünket, hiszen ők még nem is sejtik, hogy pár perc múlva mini-napszakváltozásnak lehetnek majd tanúi. Még azt gondolják, az a fény és színvilág, amibe ők érkeztek, a megszokott, az állandó, és amikor elsötétedik vagy kivilágosodik minden, akkor veszik csak észre, hogy máris egy fél napja tátják a szájukat.

 

Kicsit ilyen az élet is itt. Az átmenetek észrevétlenek: mire észbe kapnánk, a pici Rotterdam tökéletes modellvárosát régen magunk mögött hagytuk az igaziért, a miniatűr járműveket a méretes metrókocsikért, a tulipános ládácskákat a magunk szedett-vedett bútoraiért. De közben magunkkal visszük most már a nagyvárosban megbúvó kicsi város látványát, a tudatot, hogy kicsit fentebbről nézve talán mi is pont ennyire jólesően részei vagyunk egy izgő-mozgó város rendszerének.

 

Szabó Krisztina - Szabó R. Ádám