Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Süveg Szilvia: G-string

Fotó: a szerző archívuma

A te idődben már bugyiforradalom volt, eltűntek a hatalmas térdig érő alsók, de ilyenről azért nem is álmodtál.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Hat alma

Fotó: Zanati Réka

Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam.

Bővebben ...
Műfordítás

Santiago Rodas versei (f. Zahorecz Eszter)

Fotó: A szerző archívuma

A telepen / azt beszélik, hogy / valaki egymillió pesót talált / a szemétben

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Days Past Ovulation

Fotó: a szerző archívuma

Azt hitték, valami komoly bajunk van, amiatt utazgatunk folyton ide. Aztán amikor elmondtuk nekik, mi a dörgés, egyikük azt mondta, hogy menjünk el cigányasszonyhoz, mert biztos valami rontás okozza a dolgot. Volt, hogy mindketten nevettünk a hasonlókon, ma már azt sem tudom, mit gondoljak.

Bővebben ...
Műfordítás

Thomas Pynchon (f. Greskovits Endre): Ellenfényben

Még a kilencvenes évek végén, amikor a Drakula című regény miatt a vámpírizmus divatba jött, és ez lehetővé tette, hogy a vérszívók nyilvánosan engedelmeskedjenek az ösztöneiknek, Miskolci rájött, hogy egyáltalán nincs egyedül az elfajult ízlésével, hanem egy egészen kiterjedt közösség tagja. A budapesti telefonhálózat egy részét nyilvánvalóan ezeknek a hæmatofágoknak tartották fenn.

Bővebben ...
Költészet

Vasas Tamás: Orosz rulett

Fotó: A szerző archívuma

kis rózsaszín tütü a FAO Schwarzban

Bővebben ...
Költészet

Berényi Sarolta versei

Fotó: Szabó Róbert

viharban futott haza a mamám, / nehogy a lányát elkapja a ború

Bővebben ...
Műfordítás

Juli Zeh (f. Nádori Lídia): Nem egyezkedő tárgyalás

Fotó: Peter von Felbert

De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

Bővebben ...
Próza

Oravecz Imre: Alkonynapló II. (részlet)

Fotó: Szilágyi Lenke

Az érsebész pangó vérű lábvisszerembe szúrja az injekciós tűt, és valami oldatot fecskendez bele, mialatt megosztja velem nemzethalál-vízióját. Az érfal a kezelés következtében begyullad, összetapad, és állítólag teljesen felszívódik. Hetente ismétli majd, mert több ilyen erem van. Kivéve, ha látomása hamarosan beigazolódik, mert akkor nincs értelme az egésznek.

Bővebben ...
Költészet

Purosz Leonidasz: Jóslat, átszállással

Fotó: A szerző archívuma

megjavítani vagy / megsemmisíteni vagy legalább / eltitkolni Gerda elől

Bővebben ...

Préselt város

Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája
A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

Szokták mondani, hogy az ember felül a nosztalgiavonatra, de az talán mégsem pont ilyen – ez a gondolat futott át bennem egy májusi szombat reggelen, amikor épp megbeszéltük néhány percnyi utazás után, hogy mind a kettőnknek olyan érzése van, mintha épp rossz időben, sőt korban szálltunk volna fel a metrószerelvényre.

 

Egészen triviális apróság indította el bennünk a gondolatmenetet, a hangosbemondó „néni” előre felvett, egyes megállókhoz kapcsolódó mondatai, amelyek máskor észrevétlenül simulnak bele a napi, menetrendszerinti metrózás akvarellszerűen összemosódó, színes egyvelegébe, ezúttal szúrták a fülünket.

 

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak.

 

A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

 

És hát egy ilyen időutazás után hova lenne nagyobb értelme menni, mint múzeumba. A MiniWorld Rotterdamba ideköltözésünk hete óta el akartunk jutni, aztán mindig volt valami fontosabb egészen addig, amíg nem tudatosult bennünk, hogy akármennyit városnézhetünk, még mindig alig ismerjük az egymásra épülő rutinútvonalakon kívül eső városrészeket, ezért érdemes lenne felülről is megnézni, hogy mibe folydogálunk bele mi is, nap mint nap.

 

A nézőből Góliátot varázsoló kiállítás témája Rotterdam és a környékbeli városok bemutatása egészen részletgazdag és élethű módon. Amikor a bejárathoz érünk, mégis szürreálisan ismerős hangulat kap el: apró szobákban pár centis tulipános láda, huszár ruha, piros-fehér-zöld takaró az apró ágyon. A tájékoztatóból kiderül, hogy ez egy különálló rész, budapesti századelős szobácskákba pillanthatunk be.

 

A fő kiállítóteremben (535 négyzetméter) a város emblematikus épületei mellett megismerhetjük a fontos csomópontokat, de ha figyelmes az ember, talál néhány autóbalesetet, úton átszaladó libát, helikopterről tehenet kifogó farmerlányt is. A várost olyan részletesen tárják elénk, hogy – jó holland szokás szerint – még a házak nappalijába is be lehet látni.

 

Időutazás az időzutazásban: Rotterdam egyik külvárosában néztük a kutyáját biciklikosarában szállító lányt, amikor sötétedni kezdett. Mivel ebben a kiállításnyi világban minden perc egy óra, így huszonnégy perc alatt felkel a nap, elindulnak a személyszállító vonatok, robog az úton az iskolabusz, lezajlik egy napnyi forgalom, majd elindulnak a tehervonatok, egyesével lekapcsolódnak az irodaházban a lámpák, és mindenki szépen hazamegy a párperces éjszakára.

 

Belevetjük magunkat mi is a gyorsított időbe, és többször is végignézzük a terem különböző szögeiből, ahogy felkel, majd lemegy a neon-nap, ahogy elsötétedik a festett égbolt, és kivilágosodnak a képzelt népek ablakai. Élvezzük a préselt időt, hogy lentről nézve időtlen monstrumokként magaslunk a rohangáló hollandus városlakók fölé, és eközben élvezzük utánunk érkezett nézőtársainkkal szembeni tudásfölényünket, hiszen ők még nem is sejtik, hogy pár perc múlva mini-napszakváltozásnak lehetnek majd tanúi. Még azt gondolják, az a fény és színvilág, amibe ők érkeztek, a megszokott, az állandó, és amikor elsötétedik vagy kivilágosodik minden, akkor veszik csak észre, hogy máris egy fél napja tátják a szájukat.

 

Kicsit ilyen az élet is itt. Az átmenetek észrevétlenek: mire észbe kapnánk, a pici Rotterdam tökéletes modellvárosát régen magunk mögött hagytuk az igaziért, a miniatűr járműveket a méretes metrókocsikért, a tulipános ládácskákat a magunk szedett-vedett bútoraiért. De közben magunkkal visszük most már a nagyvárosban megbúvó kicsi város látványát, a tudatot, hogy kicsit fentebbről nézve talán mi is pont ennyire jólesően részei vagyunk egy izgő-mozgó város rendszerének.

 

Szabó Krisztina - Szabó R. Ádám