Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Lackfi János regényrészlete

Mindegy, csak csukja már be az ajtót. Ilyen az én beleérző anyám, nagyon nem szeretem, amikor próbál megnyugtatni, valahol mégis élvezem, azt is, hogy valaki próbál megnyugtatni, meg azt is, hogy jogom van nem megnyugodni, ha próbálnak megnyugtatni, mert én egy MÁSIK EMBER vagyok, értitek, tizenhét éves, hamarosan tizennyolc, akkor nyugszom meg, amikor akarok. És akkor nem, amikor nem akarok. Olyankor is szoktam dühöngeni és szitkozódni, amikor senki sincs itthon.

 

Lackfi János 1971-ben született Budapesten, jelenleg Zsámbékon él. József Attila- és Prima Primissima-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész. Mintegy harminc könyve jelent meg.

 

 

Kinek van levágott füle odahaza?
 

(Részlet a Levágott fül című regényből)
 

 

Hát persze, Flóra, a sárkány erősebb, mint egy krokodil. Krokodilt ropogtat uzsira a hét fejével, kroki-ropi. Igen, egy vaddisznónál is erősebb. Kisüti pörcnek, és megeszi azt is. Egy elefánt, azt már nem tudom. A sárkány tutira megöli. Jó, jó, nem öli meg, ne sírj, aranyos elefántot nem ölünk meg. Akkor inkább csak megkergeti a szájából kicsapó lánggal. Jó lesz így, Flóra? Jól van, kicsi, muszáj mennem felfelé.

 

Itthon vagyok-e délután, kérdezi anyám, fát kéne behordani. Cserépkályhával fűtünk, az olyan hangulatos, csak az egyetlen fiúra sózzák a fapakolást, ez már kevésbé hangulatos, legalábbis nekem. Főleg hogy aztán megjön apám, és mindenbe beleköt, nem így kell rakni a fát, hanem amúgy, illeszkedjenek a felületek...

 

Most nem hordok fát, tanulok, mint egy állat, holnap matek témazáró, és még semmit sem tudok. A semmi nyilván túlzás, pontoskodott anyám, aki szerette tompítani az ellentmondásokat, a konfliktusokat, egyszer ebbe fogunk belehalni, ebbe a nagy hangtompítózásba, mindent csak lábujjhegyen, mindent csak halkan, óvatosan, nehogy valaki azt higgye, ciki van, pedig irdatlan nagy ciki van, igaz, ezt akkor még nem tudtam, később lett nyilvánvaló.

 
Feltöröltem a sarat, ne legyen ebből újabb pampogás. Nem mintha nem szeretném a rendet, ne értsetek félre, csak úgy mondanám, sajátosan szeretem. Elég, ha az íróasztalomat megnézzük, olyan, mint a tenger, egyfolytában hullámzik. Karácsony vagy húsvét előtt addig nyúzzák az idegeimet, amíg el nem pakolom róla a cuccokat, mindent a maga helyére. Vigyázzban állnak radírok, ceruzák, papírok, füzetek, cédék, minden franc. Öröm nézni. Főleg olyannak lehet öröm, aki mindennél jobban szereti ezt a típusú rendet.

 

Egyszer csináltam egy videót az íróasztalomról. Húsvétkor kiganajoztam, mint szokásosan, meg is lettem dicsérve, aztán minden egyes nap lefotóztam, minden nyomi nap hozzátette a maga nyomi változásait, gyufásdoboz, mécses, énekfüzet, könyökvédő, amikor az ízület kificamodott, új fogkefe, amikor a régi kirojtosodott, napló, tollak, ceruzák, cellux, csoki, igazolás, üzifüzet, rágópapír, teafilter... Szépen elborított mindent a tenger, és jól látszottak a hullámok fodrozódásai. Nyáron egyszer leszórtam dühömben mindent, azt is megörökítettem. Alá egy jó kis zúzós metál, marha jól néz ki, feltettem a netre, majd megadom a linket. Így működik a napok kosza, tényleg mint valami vízáramlás, jönnek-mennek a hullámok, zsibong az egész, és a franc se ismeri ki magát benne. És nő és dagad a hullám, először szörfözni lehetne rajta, aztán cunami lesz belőle, végül a lámpakapcsolót is hosszas turkálás után találom meg, de engem nem zavar, eligazodom.

 

Kivéve, amikor nem igazodom el, amikor dühöngve keresek valami barom igazolást a suliba, valami kölcsönkunyizott fizikapuskát vagy a diákomat vagy a karácsonyra nagyiéktól kapott, borítékba tett pénzemet vagy a fülhallgatómat vagy a kesztyűmet. Ilyenkor dühbe jövök, és az egész szarságot leborítom az asztalról, csapkodok és üvöltözök, mert egy kicsit az is jólesik, ha mások hallják a dühöngésemet. Mindig számíthatok anyámra, aki kopog, és bedugja empatikus fejét az ajtórésen.

 

Mi van, kicsim, nyugalom.

Ne nyugtassál, amikor ideges vagyok, felesleges.

Majd megtalálod, amit keresel, nem tűnhetett el nyom nélkül.

Tényleg nem szublimálhatott, de most nincs meg, és lekésem a nyüves buszomat.

Majd mész a következővel, több is veszett Mohácsnál.

Mohács most kegyetlenül nem érdekel, nó töri, plíz, anya, hagyj magamra, nem akarok élő embert látni, halottat sem.

Jól van, kicsim.

Nem vagyok a kicsid, százhetvennyolc centi vagyok.

Na hiszen, volt, hogy elfértél a két tenyeremben, ne járjon a szád.

 

Mindegy, csak csukja már be az ajtót. Ilyen az én beleérző anyám, nagyon nem szeretem, amikor próbál megnyugtatni, valahol mégis élvezem, azt is, hogy valaki próbál megnyugtatni, meg azt is, hogy jogom van nem megnyugodni, ha próbálnak megnyugtatni, mert én egy MÁSIK EMBER vagyok, értitek, tizenhét éves, hamarosan tizennyolc, akkor nyugszom meg, amikor akarok. És akkor nem, amikor nem akarok.

 

Olyankor is szoktam dühöngeni és szitkozódni, amikor senki sincs itthon, de olyankor kevésbé esik jól, olyan ez, mint az evés, hiába van kiírva a kaja mellé, hogy

 

            PARADICSOMLEVES KUKORICÁVAL, ahogy szereted,

            meg VIRSLI WOK ZÖLDSÉGGEL, egyél, puszi!

 

Az mégsem ugyanaz, mint együtt nyámmogni másokkal, bizgetni a telót, odadünnyögni egy-egy szót, kérdezni vagy válaszolni, próbálni elkerülni, hogy kérdezzenek, próbálni semleges válaszokat adni, nehogy számonkérés legyen belőle. Tizenegyedikesnek lenni tényleg olyan, mint kémnek lenni, lőtávolban az érettségi, minden beszámít, az ősöknek meg csak ez számít. Ha apám többet végzett volna a retkes technikumnál, most nem kellene taxisofőrként a mások hányását tisztogatnia az üléskárpitból. Tanulj, tinó, ökör lesz belőled. Mintha nagyon vágynék az ökörségre, herélt bikának lenni király!

 

Kicsomagoltam a fület, és kitettem az asztalra. Az ajtót kulcsra zártam, bár ezt anya nem szerette, titkolnivalód van, vagy mi a csuda, csak a kimosott gatyáidat, a lenn hagyott füzetedet, a tesicuccodat, a táskádat, a cselgáncsruhádat hoztam föl, méltóztattál volna saját kezűleg eltüntetni a nappaliból, ahol semmi helye.

 

Tedd le az ajtó elé, csaó.

 

Fotókat készítettem a fülről a mobilommal. Ezt az okos gépet se vették volna meg nekem, ha nagyiék nem jó fejek, de hagyjuk, vér ciki lennék az osztályban, csak a legsötétebb rabszolgák sétálgatnak agyatlan telóval. Fül felülről. Fül oldalról, kicsi árnyékkal. Ez már valami. Úgy értem, eddig soha semmiben se lógtam ki a sorból.

 

Cselgáncsedzésen körülbelül ott tartottam, ahol a nagyság szerinti sorban álltam. A nálam nagyobbak megvertek, a kisebbeket megvertem. Misén egy voltam a sok ministráns közül. Mindenki annyit nézett ki belőlem, amennyire képes voltam. Négy egész harminchármas átlag. A tornasor magasabb kétharmadának eleje, tavaly gyorsan megnőttem. Annyira azért nem, hogy kosárban jónak számítsak. Bénának se számítottam. Csak még egy embernek, akit akkor választottak be a csapatba, amikor a jók már elfogytak. Töltelék. Itthon is töltelék voltam, egyetlen fiú, akinek csomó mindent meg kell csinálnia, ami lánynak és kicsinek nem való, de hisztizni hiába hisztiztem volna, mint ők, az ősök rögtön lecsaptak, fejezzem már be, miféle kamaszos kajlaság, nem kell a műsor. Nem voltam elég cuki, hogy felemelve vigasztalgassanak. Össze is tojták volna magukat, ha emelgetniük kell.

 

És most itt ez a fül, ez már valami, ez vagányság. Kinek van levágott füle odahaza? Mármint rajtam kívül. A képeknek nyitottam egy mappát. Titkos mappát. Belső csoport, közeli ismerősöknek. Én voltam az egyetlen közeli ismerős, aki hozzáférhetett. Kicsit megfotosoppoltam, csináltam lila verziót sárga háttérrel, zöldet piros háttérrel. Zombifül, denevérfül, fekete-fehér fül, mint egy Frankenstein-filmben. Azért a fotosop nélküli lett az igazi.

 

 

Lackfi János új regénye szeptemberben jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában.