Ozsváth Zsuzsa prózái

Részletek

Szóval egyszer volt, hol nem egy labirintus, más néven útvesztő, az Egyesült Királyság szívében, két óra negyvenhárom perc autópályányi útra az Egyesült Királyság eszétől, de ott most, vagyis az M40-esen komoly dugó kerekedett és képtelenség időben odaérni bárhova is. Az Egyesült Királyság szívét és eszét pedig érdemes összehangolni egy forgalomfigyelő applikáció használatával. Mert hát a mese mégiscsak az autópályán hever.

Ártatlanság

Talán onnantól beszélhetünk róla, mint tartós gondolatról, amióta munkába, majd hazafele jövet is állandóan az elhaladó kocsik rendszámait nézte. És amikor nagy ritkán elhaladt egy-egy olyan rendszámú kocsi, amely abból a bizonyos térségből származik, nagyot dobbant a szíve, mely rögtön alábbhagyott, amint a jármű kinézetét is megvizsgálta: ez nem az. Aztán: ez sem. És így pörgette a fejében az autókat, mint egy megszállott, és ha egyet kihagyott, a remény keserve kezdte mardosni a nyelőcsövét. Hogy elszalaszthatta. Ezt már akkor is csinálta, amikor még nem volt köztük semmi, csak néhány közös kocsmázást tudhattak maguk mögött, és messzemenően nem ő volt az origója minden eltelt napnak.

Az első ágyjelenetnél derült ki, hogy most az egyszer nem vette észre, mikor tetszett meg a férfinak. Mindig észreveszi, ha megtetszik valakinek, de most ez elmaradt. Meglepődött, és szeretett volna valamilyen információt előkaparni a tudatából, amivel fölülkerekedhetne ezen a váratlan fejleményen, de nem talált fogást az elméjén. Egyszerűen elsiklott fölötte, ami azt jelenti, hogy most az egyszer nem ő választott még csak tudat alatt sem, hanem a férfi, aki minden szavára emlékezett a közelmúltból. Ez a dolog titkon sértette büszkeségét és kiszolgáltatottnak érezte magát. A további két ágyjelenet és a köztük húzódó idő azonban eloszlatta a kicsinyes morgolódásokat, hiszen azokat felváltotta valami néma, szerény ragaszkodás és a nem tolakodó, egyszerű kabátban és tisztességes cipőben érkező szeretet. Viszonyuk egyszerű volt, vad és értékes, mint a természet.

Aztán a férfi végzett ottani munkájával. Autóba ült és hazament a családjához.

A rendszámok megszállott nézegetése még tartott egy ideig. Ezek után indokolt volt, ki tudja, mikor venné észre, ahogy a férfi átrobog kiscsaládjával a városon, ahol él. Akármikor, egy esős kedd reggel, vagy egy napos szerda délután. Hiányzott neki a viszony, a mellkasa, ahogy reggelente (azon a három reggelen) fél arcával betemette, de leginkább csak a férfi jelenléte hiányzott. Az, hogy semmire nem készült fel, és minden olyan dolog, amely által jó értelemben csalódott benne olyan váratlanul érte, mint egy titokban végbement, hangtompított arculcsapás.

Most azt várja, mikor jön vissza, és próbálja megfejteni, hogy talán lehet valami ártatlan a menthetetlen körülmények által nemtisztességessé vált helyzet ellenére is. Hogy lehetne-e mégis mindezek ellenére olyan az egész, egyszerű, vad és értékes, mint a természet.

Mese nincs

Egyszer volt, hol nem volt, a mítoszok és legendák korában, volt egyszer egy labirintus. Más néven: útvesztő. Ez a labirintus, más néven útvesztő egy hatalmas kastély területén terült el, a folyó és a főhíd környékén, illetve a hídtól egy kissé balra, pontosabban északnyugaton. A kastély történetesen a La Manche-csatorna egyesült királysági oldalán épült, az Egyesült Királyság szívében, két óra negyvenhárom perc autópályányi útra az Egyesült Királyság eszétől, ahol a kurta farkú malac túr.  A kastélyt hatalmas fal vette körül, a kilátás pedig csak a legbátrabbak érdeme volt, ám akinek sikerült átvergődni a labirintuson, más néven útvesztőn, és megtalálni a falon túlra nyíló ajtót, hetedhét országon túlra is ellátott. A legbátrabbak jussa – a legenda szerint legalábbis – emellett még az is volt, hogy soha többé nem kellett mardosó kételyekkel küzdeniük, mert ösztönösen tudták, hogy egy-egy helyzetben mi a jó döntés.

Ám mindehhez először is meg kell találni a kiutat a labirintusból, más néven útvesztőből, illetve még hamarabb is be kell oda lépni.  A belépés szintén feltételhez kötött: szükséges egyfajta kapcsolódás, mely alapja lehet a kalandorlelkűek bolyongásának. Ehhez a kapcsolódáshoz pedig két ember kell, vagyis alapvetően egyszerre két ember a belépti díj. Egyszerre indulnak, és együtt mennek tovább egészen addig a pontig, amíg az egyikőjük kíváncsibb lesz, hogy merre vezet egy olyan, másik út, amelyre útitársa nem feltétlenül kívánkozik, avagy magányra vágynak és külön utakon szándékoznak tovább menni, netán mindegyre megunják egymást. Szóval mindenki választ, aztán egyedül lesz egy ideig. Egészen addig, amíg hiányolni kezdik egymás társaságát és felmerül a vágy, hogy visszataláljanak útitársukhoz. És ekkor kezdődik csak igazán a bolyongás része. Újra és újra lefutják ugyanazokat a köröket, mert egy labirintus, más néven útvesztő a tökéletes helyszín, ha az emberi büszkeség az újabb és újabb tévedéseket a tudás anyja számlájára igyekszik felírni, hitelbe. Kitérők, kerülök, zsákutcák, torlaszok, délibábok, csalétkek, kereszteződések, körforgalmak szolgálnak nehezítésként a bolyongásban, és mindig akkor, amikor a sövény másik oldalán az útitárs hangját már épp tisztán hallani. És amikor a bolyongó rájön, hogy egyre messzebb kerül az ismerős hangtól, és egyre bennebb a sűrűbe, dönthet, hogy lemond róla, csatlakozik más bolyongókhoz, vagy nem mond le és csatlakozik, vagy azt hiszi, hogy lemond, de néhány kör után valahonnan mindig meghallja azt a régi, ismerős hangot és térdre rogyik a pavlovi reflexek hatalma előtt, vagy egyszerűen csak nem történik semmi és meghatározatlan időre győz a beleszokás, a belefásulás, és az untig ismert körök krémes, spirálos fagylaltként kínálják magukat kinyalni. Lehet, hogy az útitársak bevárják egymást, és együtt távoznak, lehet, hogy nem és külön időben, egyedül vagy másik társsal hagyják el a labirintust, más néven útvesztőt, de lehet, hogy valamelyikük soha nem találja meg a kijáratot. Akadhatnak olyanok is, akik nem is akarnak már kijutni, mert úgy gondolják, hogy ez így belül olyan rendszer, ami tartható és nem mozog, és egy idő után elhiszik, hogy érdekes és nem érdekli már őket, mi van a falon túl, hogy milyen lehet a hetedhét ország, hogy milyen lehet élvezni a szabadság véres verítékkel megszerzett előnyeit. Megtudni, hogy miért volt jó döntés a legkisebb fiúnak és a legkisebb leánynak mégis elindulnia, pedig a kíváncsiság mellett mardosta őket a kétely és hogyan sikerült összehangolódniuk az ösztöneikkel és a megérzéseikkel, hovatovább megtanulni egyszer és mindenkorra a bizalmat.

Szóval egyszer volt, hol nem egy labirintus, más néven útvesztő, az Egyesült Királyság szívében, két óra negyvenhárom perc autópályányi útra az Egyesült Királyság eszétől, de ott most, vagyis az M40-esen komoly dugó kerekedett és képtelenség időben odaérni bárhova is. Az Egyesült Királyság szívét és eszét pedig érdemes összehangolni egy forgalomfigyelő applikáció használatával. Mert hát a mese mégiscsak az autópályán hever. És mese nincs!

Szorongás

Akkora tömeg volt, jaj, csak úgy zúdultak egymásra az emberek, mintha gátat robbantottak volna valahol. A kislány már elkeveredett, hangját túszként fogta el a rengeteg; mindenki azzal volt elfoglalva, hogy – amennyire lehetett - szemmel tartsa egymást. De ehhez túl nagy volt a tömeg, mely saját tömegétől úgy remegett, mint a kocsonya. Gyomorból felszökő hidegrázás az egész, hogy szinte belenyög az ember, de nem tudni, hogy az undortól vagy az undor elviselhetetlenségéből fakadó perverz öncsitításból. 

A kislány két fonott copfban hordta a haját általában, amit a nővére segített neki tökéletesíteni. Magának szerette fonni, csak ha idétlenül sikeredett kérte nővére kiigazítását. Fodrász akart lenni, ez volt az álma, és tényleg minden éjszaka arról álmodott, hogy saját szalonja van és a kócos lányok címlapsztárok csillogásával lépnek ki ajtaján maximális elégedettségben és gyümölcsös hajlakk illatú mindahány. Üde szépségükkel beragyogják az utcákat, a tereket, és akire csak rátekintenek hosszú, egészséges pilláikkal, jó emberré válik rögvest. Ilyen és még ehhez hasonló szépeket álmodott tehát a kislány és gyakorta emlegette világjobbító terveit a nagyoknak. Azok pedig mondták, hogy ez nagyon szép dolog és legyen úgy, ahogy akarja, ők majd mindenben támogatják, meg hogy legyen jó kislány, majd hozzáfűzték, hogy ők amúgy, amikor olyan fiatalocskák voltak, mint ő, hasonló vágyakat dédelgettek keblükön, mint a fodrász, vagy mint az űrhajós, vagy mint az operaénekes. Egyszer az is megesett, hogy a kislány kapott színes játékollót, játékhajszárítót, meg egyéb fodrászati kellékeket (persze az is mind műanyagból). Aztán egy idő után már nem esett szó az álmokról.

Körös-körül lábak és derekak! És mind tapos és toporog. Büdösek ezek a lábak, a derekak úgy koccannak egymáshoz, mint Szilveszter éjszaka a pezsgőspoharak. Micsoda pezsgőspoharak! Sosem szabad inni belőlük, majd ha nagy lesz. Jó. Ezek a derekak azonban nem kívánnak egymásnak sikert és boldogságot, sokkal inkább küldik egymás édesanyját messzire, meg, hogy mozduljál már, te fasz, és hasonlók hallatszanak derékon fölülről. Nem kell erőlködni, sodor a tömeg, talán kisodor önmagából és bárcsak így lenne, meddig tart még ez a hömpölygés, Te jó ég, igen, ezt a jó eget sokan emlegetik valamiért, hát legyen akkor ez, hátha van valami haszna. Például eget látni a derekak helyett. És az a rengeteg cipő! Nem vesznek észre azok semmit, az ember könyöröghet, hogy ne tapodjanak, süketek azok a cipők és sárosak, és sárosak már a belőlük ágaskodó lábak és hamarosan a derekak is sárosak lesznek és sárban úszik már minden, megolvadnak a szántóföldek, összekeverednek a folyókkal és már az egész bolygó egy nagy dagonya, csak úgy fröcsög bele a világűrbe.

- Stop! Mondja a kislány; huncut mosolya szikrázik a napfényes szobában.

- A. Így a nővér.

- Az nem lehet. Nem is mondtad végig az ábécét!

- De gondoltam.

- Na, jó. Ország, város, fiú, lány, növény, állat, tárgy, A-val. Óra in-dul!

Anya. Anya sok lehet a tömegben. Meg apa is. Minden bizonnyal a tömeg nagy része anyákból meg apákból tevődik össze. Meg az anyák és apák anyáiból és apáiból. És azokból, akik csak lesznek anyák és apák. Kétféle ember van a világon: anya és apa. Nincs mitől félni.

Az pedig ott? Fény!

A kislány minden erejét összeszedve vetődött a lábaknak, a derekaknak, és mire átvágta magát a sáros cipőkön, maga is tetőtől talpig szutykos lett. Két copfja ziláltan csüngött, félig az is sárosan és a nővérére gondolt, hogy meg kéne igazítsa a haját. Sőt, a leghelyesebb az volna, ha előbb megmosná neki. De a nővére nem volt ott, és az anyja, és az apja sem és mikor odébb mászott a tömegtől, úgy tűnt, hogy talán soha nem is lesz már és a Te jó ég tudja, talán soha nem is volt. És talán ő maga sem létezett soha, csak képzeli. Hogyan is lehetne, mikor mindenki a világon egymásra zúdult, hogy egyetlen tömegben ordibáljon egymást tapodva és nyögjenek, mint a befogott vadállatok. És ő, a szökevény, külön mindenkitől most csapzottan és sárosan lődöröghet, míg ki nem fröccsenti magából a dagonya bolygó és keringhet örök magányban a tágas világűrben. De nincs nagyobb magány annál, ami a Földön töltött időt feszíti végtelenné.

Ozsváth Zsuzsa (1992, Nagyvárad) költő, író, képzőművész. Részt vesz az Élő Várad Mozgalom projektjeiben, tagja a Fiatal Írók Szövetségének. Kötete: Előző részek (2020, FISZ).