Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Horváth Viktor regényrészlete

– Áj kant getnó. Szatiszfeksön. Ez volt a jel, ebből tudtam, hogy nem kell gyorsan lesöpörnöm a szerelőpadról a katonákat, mert jó barát jön. Nem tetszett nekem, hogy angolul énekeljük a jelszót, de beleegyeztem. Végül is ezek a dalok a nyugati fiatalok lázadását fejezték ki a kapitalizmus ellen. Illetlenek és erőszakosak, de nekünk az a lényeg, hogy elutasítják az imperializmust. Énekeltem a választ: – Hehejhej. Dac vat áj szej – közben elrángattam a tolózárat.

 

Horváth Viktor 1962-ben született Pécsett. 1994-től publikál versfordításokat, novellákat, tanulmányokat és regényeket. Egyetemeken vendégoktatóként írást, versfordítást és vers-formatörténetet tanít. Török tükör című regényével 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Tankom munkacímű új könyve 2017 őszén jelenik meg.

 

 

Tankom

 

(regényrészlet)

 

Rétság, január 10., gumiraktár

 

A D-442-es felderítő-úszó-gépkocsik (FUG) gumiabroncs-raktárát szerettem, mert ott senki sem látott; az ablakok magasan voltak, az üvegük piros színszűrős, hogy a napfény ne tegyen kárt a gumikban. Ide csak akkor jöttek a javító-karbantartó századtól, ha egy FUG defektet kapott, és ez szerencsére ritka volt, mert kevés ilyen harcjármű állomásozott a bázison.

 

Már amikor a raktár felé jöttem, a nadrágzsebemben volt a kezem, pedig ez egyáltalán nem szabályos és tiszthez méltó, és végképp nem alakias. Tapogattam őket, azon gondolkodtam, melyikek kerültek a kezembe, amikor otthon vakon belemarkoltam a dobozba, hogy egy csomót elhozzak magammal; vajon itt lesz valamelyik régi, kedves darab? Mikor eljöttem Budapestről, nem kapcsolhattam fel a villanyt, nehogy a szüleim felébredjenek, de amúgy sem akartam, hogy észrevegyék, hogy idehozom őket. Úgy terveztem, hogy minden hazalátogatás után hozok egy csomót, minél többet, és persze feltűnés nélkül.

 

A 2-es úton idefelé jövet a Volga GAZ-21 szolgálati gépkocsiban az első ülésen ültem, ott sem nézhettem meg anélkül, hogy a sofőr, Gyuszi főtörzsőrmester észre ne vette volna. Éppenséggel nem lett volna baj, ha észreveszi, de jobb az óvatosság. Gyuszi apja antifasiszta ellenálló volt a háborúban, és ez gyors karrier. Eléggé buta fiú, de már főtörzs, pedig nem hogy tiszti akadémiát, de még tiszthelyettesi iskolát sem végzett.

 

Végre beléptem a gumiraktár szűrt vörös félhomályába, és elkezdhettem. Sorban elővettem őket. Jó is, hogy vakon kellett kicsempészni; így minden darab meglepetés volt. A legnagyobb akadt a kezembe először: a ló. Szürke ló, a lovasa leesett, mikor a zsebemben hánykolódott, de tudtam, hogy egy kék indián tartozik hozzá, és azt mielőbb a helyére szerettem volna ültetni, úgyhogy gyorsan az összes katonát előszedtem, meglett a kék indián is. Kicsit nagy volt a lóhoz képest, vagy a ló volt kicsi, de nem számított, mert a többi katona között is voltak különbségek. Az indián megfeszített íjat tartott, még éppen nem engedte el az ideget, oldalra nyilazott, és oldalt nézett, fején egy szál toll, az arcvonásai kemények és nemesek, mint a Vadölő című filmben Gojko Mitic, a delavár indián főnök arcvonásai. Örültem ennek a Csingacsguknak. Kár, hogy a többi már csak gyalogos volt: egy sárga népfelkelő a középkorból görbe szablyával és késsel, egy pajzsos-kardos lovag páncélban és sisakban, de a karját csak láncing védte, aztán egy kék indián puskával és valami tollas bottal, amiről nem tudtam, hogy micsoda, aztán egy drapp színű indián pajzzsal és tomahawkkal, a fején hatalmas tolldísszel – ez az indus kicsivel nagyobb volt, mint a többi, azt hiszem, nem egy forintba, hanem egy ötvenbe került –, aztán egy kovboj kalap nélkül, kék, az egyik kezében táska ezzel a felirattal: CITY BANK, a másik kezében pisztolyt tartott, amelynek a vége meg volt rágva, de nem én csináltam, hanem, valaki más. A kovbojt a házunk előtti homokozóban találtam, úgy emlékszem, és nyilván bankrabló volt, akit tetten ért a serif, és most tűzharcra kényszerült; még jól is nézett ki a megrágott csövű koltjával: mintha füstölgött volna a cső. És előkerült még egy másik zöld kovboj. Sorba állítottam őket egy szerelőpadon, és vártam Zsoltit.

 

Zsolti

három hosszút és két rövidet kopogott a raktárajtón, és ezt énekelte:

 

– Áj kant getnó. Szatiszfeksön.

 

Ez volt a jel, ebből tudtam, hogy nem kell gyorsan lesöpörnöm a szerelőpadról a katonákat, mert jó barát jön. Nem tetszett nekem, hogy angolul énekeljük a jelszót, de beleegyeztem. Végül is ezek a dalok a nyugati fiatalok lázadását fejezték ki a kapitalizmus ellen. Illetlenek és erőszakosak, de nekünk az a lényeg, hogy elutasítják az imperializmust. Énekeltem a választ:

 

– Hehejhej. Dac vat áj szej – közben elrángattam a tolózárat.

 

Zsolti hadnagy, a második század politikai tisztje két kézzel nyomta a nehéz ajtót, de én már közben faggatni kezdtem.

 

– Na mi van? Hoztál?

 

– Hoztam, de most nem tudunk, mert a Kovács alezredes keres, be kell menned az ezredtörzshöz, de gyorsan. Mindenki téged hajkurászik, Pestről telefonáltak. Igyekezz.

 

– Jól van, mindjárt. Mennyit hoztál?

 

– Kilencet.

 

– Csak?

 

– Ennyi fért a zsebembe. A többit legközelebb.

 

– Mutasd! Egy kovboj, két indián, egy lándzsás római gyalogos, egy buzogányos… Ez a világoszöld buzogányos milyen?

 

– Hogyhogy milyen? Valami középkori.

 

– Na jó, de melyik ország?

 

– Hát, kereszt van a mellvértjén. Talán bizánci. De lehet, hogy olasz.

 

– Hülye vagy. Akkor még nem volt olyan, hogy olasz. Nem volt Olaszország sem.

 

– Te vagy hülye. És az a buzogányos olasz. A pápa is olasz.

 

– A pápa egy klerikális reakció. Egy páncélöklös, két géppisztolyos és egy hasaló golyószórós. Ez a sárga hasaló golyószórós szerinted milyen? Ez is olasz? – kérdeztem Zsoltit.

 

– Szerintem ez amerikai.

 

– Te hülye vagy. Hogy lehet, hogy politikai tiszt vagy, és ilyen hülye vagy? Ez szovjet. Nézd meg a sisakját. Ilyen formája van a szovjet rohamsisaknak.

 

– Ha orosz lenne, akkor DP-27-es felsődobtáras golyószórója lenne villás támasztóállványon, de ez nem dobtáras – ellenkezett Zsolti.

 

– Nem orosz, bazmeg, hanem szovjet. Nagy különbség. Te ideológiailag zavaros vagy – mondtam Zsoltinak, de ő nemhogy önkritikát gyakorolt volna, de még szemtelenebb lett:

 

– Te meg egy ruszkibérenc stréber vagy, te hülye.

 

– Te vagy hülye, én főhadnagy vagyok, te meg csak hadnagy, mert én kitűnővel végeztem Moszkvában, téged meg csak az apád dugott be a tiszti iskolára, hogy még legyen belőled valami, mert csak rágóztál, te nyugati hippi.

 

– Te seggnyaló csókos ruszkibérenc.

 

– Mit mondtál?

 

– Csókos seggnyaló. Téged a ruszkikhoz visznek minden nap, és veled fényesítik a csizmájukat.

 

– Nem igaz.

 

– Eminens csókos seggnyaló papa kedvence stréber kis hülye marha kurva picsa szar…

 

Nekiugrottam és megpofoztam, de Zsolti védekezett, összeakaszkodtunk, próbáltam a kis nyakát a könyökhajlatomba szorítani, mert ha az sikerül, akkor le tudom csavarni magam alá a fojtó szorítással, de Zsolti kicsit pufók volt, mert jóban volt a géhásokkal, és sokat evett, vastag volt a nyaka, nehezebb is volt nálam, és a bal alsókarjával ellentartott az én jobb karomnak, de már félig megvolt, lihegtünk, az arcunk összepréselődött, nyögtünk és csorgott a nyálunk, imbolyogtunk a polcok és a szerelőpad között, hol ennek dőltünk neki, hol annak, közelről néztem a Zsolti kerek, fekete pupilláját, hirtelen felüvöltöttem, minden erőmet megfeszítettem, de még mindig nem sikerült, csak megtántorodtunk, nekiestünk a szerelőállványnak, az felborult a katonákkal együtt, mi meg elestünk, és egy olajtócsában hemperegtünk.

 

A gumiraktár a bázis végében, a kerítés mellett volt, de az alezredes már nyilván mindenhol kerestetett, így ide is eljutott az állomány, meghallották a zajt, máris dörömböltek az ajtón, abba kellett hagyni a verekedést, hogy kinyissuk, nehogy még nagyobb baj legyen, hát kinyitottuk, ott állt egy tiszt meg egy sorkatona, és bejött mellettük a januári hideg.

 

A közvetlen felettesem volt, Vajtai Gyula százados. Vajtai ellen vizsgálat indult az 1956-os ellenforradalomban vállalt szerepe miatt; végül nem csukták börtönbe, még csak le sem szerelték, de tíz évig elő sem léptették. Szerinte alkalmatlan vagyok tisztnek, mert sem a műszaki ismereteim, sem más képességeim nincsenek meg hozzá, csak valami pártkáder rokona vagyok, és ennek köszönhetem a rendfokozatomat, de szerintem éppen az bántotta a csőrét, hogy jó kommunista vagyok, mert ő volt az áruló. Az a szokás a néphadseregben, hogy a tisztek udvariasan tegezik egymást, de ő gorombán rám rivallt:

 

– Maguk meg mit csinálnak itt? Főhadnagy, futásban indul az ezredparancsnokhoz, és jelentést tesz. Azt mondtam, futásban.

 

A tiltott hely

 

Ez a FUG gumiraktár nem valami klassz menedék. Azonban mellette a nagy garázsok! Oda kellene bejutni, ott nyugodtan játszhatnánk. Lapos épületek két sorban, hosszan, a perspektíva enyészpontjába futó párkányzattal. Ablakuk drótüveg sáv közvetlenül a tető alatt; senki nem láthat oda be. Ezek a D, az E, a G és az M hangárok. Titokzatos helyek, Tiltott helyek, mint a kastély századik szobája, ahol a királyné Hollófernyigest rejtegeti kőkádban, három vaspánttal leszorított kőlap alatt; tiltott, mint a hetedik ajtó A Kékszakállú herceg várában, és mint a torony, ahol Csipkerózsika alszik, míg el nem jön a Herceg, hogy csókjával felébressze.

 

Azokban a garázsokban áll a zárolt haditechnika. Letisztítva, lezsírozva, beolajozva várják a bevetést a vadonatúj T-54-esek; nem használjuk őket kiképzésre, kíméljük és óvjuk őket. Nyomott-félgömb alakú lövegtornyokból előremeredő, belőtt irányzékú 100 miliméteres vont csövű harckocsiágyúkkal, hernyótalpukban lágyan egymásba kapcsolódó hibátlan acélmodulokkal szenderegnek. Tiszták, fényesek és alszanak, de álmukban is mindent tudnak, akár a középkori székesegyházak pártázatán sorakozó rettenetes apostolok – bár ők csak az elnyomókat kiszolgáló idealista értelmiség találmányai, hogy a tőkések kizsákmányolhassák az így megtévesztett dolgozókat.

 

Tehát vártak, éberen aludtak a Nappal, és alva ébredtek a Holddal, nem mozdultak, tudták, hogy aki rájuk nyit, az a kezükbe adja a sorsát.  Várták a Herceget. Persze ezt is csak ilyen költőien írtam, mert a hercegeket igazából már eltöröltük a többi kizsákmányolóval együtt. Szerencsére.

 

De valahányszor elmentem a garázssor előtt, és lassítottam, meg-megálltam, hallgatóztam, finoman csikorgó éneket hallottam. Egy nagyon halk, fémesen-kellemesen csilingelő melódiát.

 

Kikonzerváló bálád

 

A zárolt haditechnika

– T-54-es harckocsik –

alszik, mint Csipkerózsika,

pihen, s álmodja álmait:

Páncél szakad, repesz süvít,

vörös csatát álmodnak ők;

szép, fakózöld harckocsik;

a konzervált harceszközök.

 

Távolba vesző sorokon

könnyű glicerinpára leng;

fent matt fényű lövegtorony,

hegyes gránátok odalent.

Várnak, mint ősi istenek;

ünnepre vár a jó befőtt;

kibontod, ébrednek veled

a konzervált harceszközök.

 

Soruk egyenes, mint a nyíl,

lánctalpukon finom olaj,

csapágyaikon tiszta zsír;

alusznak szépen, komolyan.

Alusznak, és lassan dobog

szívük a páncélok mögött

erősek, szentek, boldogok

a konzervált harceszközök.

 

Herceg, a szerelmünk közel;

kikonzerválom, és jövök,

s a szerelemmel jönnek el

a konzervált harceszközök.

 

Horváth Viktor