Szendi Nóra regényrészlete
- Részletek
Szendi Nóra 1988-ban született Budapesten. Író, a Jaffa Kiadó szerkesztője. Zárványok című könyve 2015-ben látott napvilágot a FISZ és az Apokrif gondozásában.
Pont most és pont aközben
(Részlet egy készülő regényből)
A közterületisek a cipőorrukkal piszkáltak egy kartonlapon heverő hajléktalant.
Mi a rosseb, megfagytunk, mondta az egyik.
Mitő fagyott vón meg tíz fokba, csak beszopott, mondta a másik.
Senki nem vett észre semmit. Kivéve őt meg a vak koldust, aki kurvára nem volt vak. Gyors, apró slukkokkal szívta a frissen kotort bagócsutkát. A szendvicsember elkalandozott, mutatóujjal az orrlikában. Egy vánkosseggű cigányasszony villogó szemű, csipogva fel-alá lépegető robotkutyákat kínálgatott egy tisztes távolságból bámészkodó gyereknek. A gyerek megbotlott, eldőlt, mint egy zsák. Az anyja nem vette észre, határozottan csörtetett tovább.
Ne szórakozzunk már, ha megfagyás sem áll fönn, adjuk szépen ide azokat az iratokat, papa, mondta az egyik közterületis. A hajléktalan, aki addig hullamerevnek tűnt, felhorkant, és lomhán átfordult a másik oldalára. A közterületisek megélénkültek, cipőorrukat igyekezték a fordulás közben megemelkedő test alá ékelni. Nejlonzacskó libbent át a színen, megiramodott a metróhuzattól, és egy öltönyös férfi lapockájára vetette magát. A férfi önkéntelenül hátrafordult, de nem vette észre. Az anya kötötte le a figyelmét, aki visszacaplatott a gyerekért, és felrángatta a földről. A gyerek addig tágra nyílt, csodálkozó szemmel hevert, ekkor ordítani kezdett. Az anya nem tudni, mi okból vonszolta, látszott, hogy menne magától is. Nem messze egy oszlopnak dőlve egy drabális, rágógumin csócsáló rendőrnő közönyösen elvakart a pajeszában egy pattanást.
Hozzá ne nyúlj, bazmeg, annyit nem ér az egész szar, mondta a másik közterületis az egyiknek. A szendvicsember hirtelen összerázkódott, körbepislantott, és gyorsan a nadrágszárába törölte a kezét. Egy bőrbeteg spániel lábára rátekeredett a póráz, egy vénasszony pedig letette a szatyrát, és visszeres vádlijához kapott. Az egyik közterületis a törvényt emlegette. A japán turisták örvendeztek, mutogattak és fényképeztek, faszt sem értettek semmiből.
Gyakran gondolt a meteoritra vagy atombombára. Mindannyiukat pont most és pont aközben, amit épp. Beleértve magát is, de neki helyzeti előnye volt irányítóként. Állt, és figyelte, mikor lenne a legalkalmasabb meghúzni a kart. Talán most, amikor a rendőrnő egykedvűen a szájához emeli, amit elvakart. Talán most, amikor egy jól táplált csecsemőre emlékeztető informatikusféleség leeszi magát hamburgercsalamádéval. Talán most, amikor a vak koldus integet egy ismerősének. Talán most, amikor egy harmadik közterületis tűnik fel a mozgólépcső felől, viszi a huzat az óbégatását, hogy kell-e segítség. Vagy talán a következő pillanatban, amikor a törvényt emlegető közterületis visszaóbégat.
Állt, és megvárta, amíg elmúlik a pillanat. Továbbindult.
