Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...

Édenben nem számolták az éveket

A tudás fájának nemét nem ismerjük. Egyesek szerint olajfa, de van olyan vélemény is, hogy szőlő. Semmiképpen nem almafa. // A felelősség Ádámé. Ádám jóhiszemű volt, mikor felé nyújtották a gyümölcsöt, kérdezhette volna, melyik fáról van, de nem tette. // Színes gyermekkor, vadgesztenye, égetett szienna. // Mit kezd Isten a kiürített Édenkerttel? // Mi lesz a sorsunk? Ki a vízben, ki a tűzben? (Újévi bűnbánó imádság). // Jeruzsálemben a láng gyorsabban ég. Jeruzsálemben közelebb vagyok a saját síromhoz.

 

 

Uri Asaf 1942-ben született Haifában. Költő, műfordító, képzőművész, vegyész. 2014-ben fordításában jelent meg Zohár a Teremtés Könyvéről az Atlantisz gondozásában. Legutóbbi verskötete Egyetlen ragyogó nap címmel 2015-ben látott napvilágot a Kalligram kiadónál.

 

 

Édenben nem számolták az éveket

 

aforizmák

 

 

Ádám legkedvesebb időtöltése volt a névadás. A nevektől a világ társas lett, társ nélkül is.

 

Éva Káinnak nevet ad, mondván: „embert vettem”. Ettől kezdve az anyák is névadók.

 

Az Élet Fája jelenlétének áldásos hatására Ádám és az első nemzedékek ezer évig éltek. Az Özönvíz után az életkor fokozatosan csökkent, de Ábrahám kérésére megállapodott.

 

Énos nemzedéke volt az első, aki Istent a nevén szólította. Senki nem tudja, hogyan mondták ki ezt a nevet.

 

Eckhart mester „talmudi” érvelése Isten névtelenségéről: „nincs neve a léleknek sem, milyen kevéssé lehet voltaképpen nevet találni Istennek”

 

A Biblia elhallgatta előlünk Ábel bosszantó büszkeségét.

 

Azt mondják, Eszter bája a maradék titok a világból, mely az összes titkát elvesztette.

 

Curriculum. A vér megújul a falon, nap mint nap. A vér holtig ismétli ugyanazt. Megalvad és megújul.

 

A héber nyelvben az esős évszak első és utolsó esőjének külön neve van: jore és malkos.

 

Júdeában az artézi kutakat már annyira mélyre fúrják, hogy nem lehetetlen, ha Ábrahám korabeli vizet iszunk.

 

Bábel Tornyában nem voltak emeletek. Mi az, hogy Bábel? Hangzavar egy toronymélységű lélekben.

 

A katonák imasálban imádkoztak a merkává (típusú) tankok előtt.

 

Az öregotthonnak nem volt kijárata.

 

A szamaritánusok szent hegyéről látszik a tenger, de Jeruzsálemből nem.

 

Ez az ország annyira keskeny, hogy a szemem elé tett két ujjam közé foghatom.

 

Oximoron: halott rókaszemek.

 

A származása édes és vonzó, akár a kalácsban a mazsolás kakaó.

 

Illés nem kegyelmezett a Báál papjainak. Ennek ellenére, vagy éppen ezért visszavárják.

 

Illés tudja, hogy nélküle minden megakad, ezért mindenütt jelen van.

 

Illés attól fél, hogy a kedvenc hegyét legyalulja a forró, sivatagi szél. Valahányszor a hegyet nézi, sírva fakad és a kabátjával a Jordán vizét csapkodja.

 

Az életnek is van Achilles sarka.

 

Megalkuvás a kenyerem. A görbe mondatok kilógnak belőlem, mint a vadhajtás.

 

Az író nem kíván a saját véréből kóstolni.

 

Édenben nem számolták az éveket.

 

Nem értjük, mi az, hogy eredendő bűn. Még ha nem is gondolunk erre, akkor is ott van bennük, mint a farokcsont, a farok emlékezete.

 

Kezdetben Ádámnak hat parancsolata volt, Noénak hét, Jákob fiainak tíz, amely kiegészült hatszáztizenháromra.

 

Elképzelem Pascalt, mint büszke prozelitát.

 

„Eli, Eli, lama sabaktani”. A görög közben miért szólalt meg az Evangélium arámi nyelven? 

 

Ami elgondolható, az egy kulcslukon keresztül is látható.

 

A gondolkodáshoz nincs szükség nyelvre, elég a kép vagy a szag.

 

Ha kinyílik a fejemben egy fekete oldal, gyorsan továbblapozok. „Az ember sok mindent tud, és ez mind kép” (Eckhart mester: Beszédek).

 

Ha a madár a fészkében idegen szagot érez, nem tér vissza az otthonába. A fészek üres marad, megnyúlik, felszakad, olyan lesz, mint az öreg kínai szakálla.

 

Nefertiti régóta Berlinben él. Most a bárszéken ül. A haja kihullott, de kifestett szája öntudatos mosolyra görbül, tudja, hogy így is nagyon vonzó.

 

Josef K. a két feketeruhás hóhér személyében a legszorosabb emberi közelségre talált: „ők hárman most olyan egységet alkottak, hogy ha valaki agyon akarta volna verni egyiküket, mindhármukat agyonverte volna” (Kafka: A per).

 

Kafka történeteiben úgy bukkan fel a nő, mint az ébrenlét feletti elcsodálkozás, vagy a vér vörös színe egy fekete-fehér filmben.

 

Kafka stopperórával a kezében figyeli, hogyan alvad a saját vére. Egy csepp kiontott vérre bámul.

 

Gyerekkoromban a járda széle volt az orákulum, vagy egy borral teli pohár. Azon keresztül néztem az óra számlapját.

 

Mennyivel könnyebb kimondani azt, hogy szibilla, mint azt, hogy Urim és Tumim, de egyikről sem tudunk valami sokat.

 

A főpap köntöse alján himbálózó harangocskák az jelzik, hogy ébren van, és azt, hogy még él.

 

Már a barbárok is kérdezősködnek a Pythiánál.

 

Klamm nem láthatatlan. De szemet hunyunk, mert a látványa kibírhatatlan.

 

Iszonyat: az idők végeztével, minden eddig elhangzott emberi hang előhívható.

 

Ezékiel érzékelte a fény sebességét. Az időgép se volt előtte ismeretlen.

 

A bíborcsiga (murex brandaris) magától is a partra megy, de előtte hetven évig a vízben várakozik.

 

A csipkebokor (héberül „szne” – eredete a sz(i)ná(j) szóból vagy fordítva) egy álló hétig könyörgött Mózesnek. Égett-pislákolt a pusztaság közepén, csakhogy Mózest ott tartsa.

 

Azt tanultuk, hogy a zsidó nép negyven évig bolyongott a pusztában. Igazából ez nem volt bolyongás. Az első két évben a Törvényadás Hegyének lábánál laktak, de az idő javát, harmincnyolc évet Kádes Bárneában töltötték, ahol a víz soklukú sziklából fakad.

 

Visszatérek a kéklevelű fához, bár nem hiszek benne. A levelek ugyanúgy remegnek, mint a lábam, pedig ekkor már olyan zöldek, mint a közönséges falevél.

 

Miért van az, hogy az egyiptomi kivonulás ünnepén (a pászka ünnepe) önkénytelenül a terített asztal alá nézünk? (ld.: Heine: A bachrachi rabbi).

 

Jerikóból nézve, Jeruzsálem fellegvár.

 

Jól áll neked ez az ország, különösen, ha a ciprusfa elé állsz.

 

Van-e Sámson erejének felső határa?

 

Jób időtlen idegen.

 

Mózes haragudott a tükrökre. Ő maga soha nem nézett a tükörbe. De kitől tudta meg, hogy az arca ragyog? „Mózes nem tudta, hogy az ő orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott” (2Móz 34, 29).

 

Mózes féltette ezt a ragyogást és álarcot tett az arcára, melyet csak a Bizonyság Hajlékában vett le, tanítás közben.

 

Saulnak, a halála előtti estén a varázslónő felidézi Sámuel szellemét, aki köpenyben jelenik meg. (Sámuelt abban a köpenyben temették el, melyet még az anyja készített neki).

 

Mivel Sámuel szelleme ruhát visel, Rasi azt mondja, hogy ruhástól támadunk fel. (ld. 1Sámuel 28, 14, Rasi kommentár).

 

Nem akármilyen talajban marad épen az emberi csont.

 

Soha nem tudom, hogy alvás közben milyen veszélybe sodródom.

 

Lámpaoltás után a szobám megtelik árnyakkal: Húszféle szürkét számolok össze, közben a szívem vért pumpál.

 

Kafka és Izsák egy tőről fakad. Mindkettőjük félelme a kés. Ezzel szemben azt is mondják, hogy Izsák bátorság és erény.

 

A pompeji villa egyik falfestménye gyümölcsfát ábrázol, a fa törzsére kígyó tekeredik. Hiába vártam, hogy a fa két oldalán ott találom Ádámot és Évát.

 

Ha a hópehely nem törekszik a talaj felé, ahol véget ér, azt mondjuk, hogy szállingózik.

 

Egy kép megfestésére a legkevesebb időt kell hagyni. Néha egyetlen lendület is elég.

 

Megkerülöm a házat a Barlang utca felől és visszatérek a felső kertkapun át. A megtett útvonal festményre hasonlít.

 

Trakl egyik verse hideg, a másik meleg.

 

Újév reggel, az ösvényen én vagyok az első, aki átszakítja pókhálók szálait.

 

A németek dinamittal puhítják a bifszteket.

 

A papok teljes csendben dolgoznak. Az oltár körül a légyzümmögést is lehet hallani.

 

A fal szeme vagyok: többet tudok, mint saját magam.

 

Mióta olvasom, szürke lángról álmodok (Wittgenstein: Bemerkungen über die Farben).

 

Az emberi szem soha nem párásodik be.

 

A tudás fájának nemét nem ismerjük. Egyesek szerint olajfa, de van olyan vélemény is, hogy szőlő. Semmiképpen nem almafa.

 

A felelősség Ádámé. Ádám jóhiszemű volt, mikor felé nyújtották a gyümölcsöt, kérdezhette volna, melyik fáról van, de nem tette.

 

Színes gyermekkor, vadgesztenye, égetett szienna.

 

Mit kezd Isten a kiürített Édenkerttel?

 

Mi lesz a sorsunk? Ki a vízben, ki a tűzben? (Újévi bűnbánó imádság).

 

Jeruzsálemben a láng gyorsabban ég. Jeruzsálemben közelebb vagyok a saját síromhoz.

 

Addig dörzsölgette a karját, míg a bőre alól fém csillant elő.

 

A kentaur karján gondosan vasalt párducbőr, mint az angol úrnál az elmaradhatatlan esernyő. A kentaur lenézi a lapitát, de a lapiták győznek.

 

A ködöt a jóságon kívül semmi nem kíséri. Arra a ködre gondolok, amely Salamon király idejében betöltötte a szentélyt.

 

Fahéjéjszaka, láncra fűzött vadmacska fogak.

 

Mi kezdte ki az ártatlanságot? Az, hogy az első ember túl lassan járt, talán nem is volt ébren.

 

Az anyanyelv egyszerre billeg és szilárd, mint hajó.

 

Nehéz sötétben ereszkedni, még nehezebb behunyt szemmel váratlanul földet érni. Kell egy fénypont, egy kapaszkodó, egy lámpasor.

 

Az életem zsák, melyet lassan foltozgatok, de nem érem utol magam. Hiába próbálom magamban az „előző valakit” felfedezni.

 

Megkocogtatom belülről az ablakot, de a járókelők nem vesznek rólam tudomást. Én tudom, hogy létezek!?

 

Pénteken, naplemente után, számos dolgot teremtettek, köztük a papírt és a betűt.

 

A parlagfű horgos felhőt küld a levegőbe. A parlagfű az irtáson nő legjobban.

 

Levinas magánhangzó alkat.

 

A hűséges férj a felesége folytatása.

 

A Makkabeusok vére virág (helichrysum sanguineum), megpecsételi a tavasz sorsát.

 

Ha idézek, széles ecsetet használok.

 

Constable képei közé terem ékelődik, négyzetbe írt rombusz, melynek két sarka felől egymáshoz közelítünk. Már félúton idegen lettem.

 

A megszokott borzongás az arcomról átköltözött a térdembe. Mi lesz a szubjektivitásommal?

 

Egy delfin felsír. A tengerfenék kerülőútjait választom.

 

Hédi leginkább azt a Fra Angelico predella képét szerette, ahol az ágyban fekvő beteg fölé hajló angyal lába helyén füst van.

 

Lassan változom, mint a gyöngyház. Így nem látom az évek övét a nemlét felett, ahol minden tagadhatatlan.

 

Nevető arany. Árja szépség, határok nélkül.

 

A bundád olyan, mint a színvak rétje, rajta barna fűszálak, fáradt szőr.

 

Kafka ismert egy földmérőt, aki mindenkinek Bibliát ajándékozott.

 

Anyám, élete felezőpontján sírt a fájdalomtól.

 

A homokdűnét a retama virág tavaszi rügyei borították.

 

Van valahol egy határtalan mező, ahol csak fű nő. A fűszálak párosával nőnek, az egyik kecses és vékony, a másik széles és vastag, megannyi Ábel és Káin. Hogyan marad békén a végtelen sok testvérpár?

 

A virágok kelyhe nedves és hűvös, a tücsök szünetet tart, a vonat távolodik. A hang, mely a fejemben szól, vigasztalhatatlan nyugtalanság.

 

Körbeálltuk a hegyet és együtt vártuk a törvényt.

 

Ma a földön fekszik, imasállal letakarva. Miért takarták el az arcát? Nincs rajta harisnya, de érzi, hogy nézzük.

 

Az ágyam alatt fekszik egy sumér idegen, szakállal, gyűrűs hajjal, bitumenszemekkel.

 

Miért éppen a bet a Teremtés Könyvének első betűje? Azért mert a bet alulról, felülről és hátulról zárt. Csak előre nyitott, az ismeretlen felé.

 

A Héber Biblia hőseit nem tudjuk elképzelni életben, mint ahogy azt sem tudjuk, milyen volt a görög márványszobor kifestve. Hogyan nézett ki színesen a Laokoón csoport?

Ki emlékszik a manna ízére?

 

„Arcuk ember és oroszlán képe, mind a négynek jobb felől, és bika képe négyüknek bal felől és a sasé, mind a négynek. Ilyen a képük. A szárnyaik felülről nézve külön voltak. Két szárny a társáéhoz fűződve, a másik kettő a testüket fedve. Mindegyik a tekintete irányába haladt, amerre akart arra ment és menetközben nem fordult el. Az élőlények a tüzes parázsra hasonlítottak, mintha közöttük fáklya lángolna, és a fénylő tűzből villám csapott elő”, (Ezékiel 1).

 

A kéményfüstben emberek is voltak.

 

A két ujjam közül rizsszem világít.

 

A neve Lea. Virágos mezeje nyers uborka szagú. A fűbe hasalok és beszippantom az illatát, araszról-araszra, virágról-virágra kúszok.

 

Mi a Shylock név etimológiája? Senki se tudja.

 

A szemei alatt húzódó ezüst vonal az arcát két részre választja. A két karját kitárja.

 

A találomra elém kerülő szavak fekete szájként nyílnak és csukódnak. Ott vannak, ahová a szél fújta őket, szárazföldi kagylók, beszédhiba nélkül.

 

A szodomai síkságot datolyapálmák borítják. A pálmasor Gomoráig ér.

 

Láttam, ahogy apámat a földbe teszik. Előtte nem néztem meg az arcát.

 

„Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala...” (Ezékiel). A prófétát óvatosan vitte az angyal a csontok körül, nehogy közel kerüljön, vagy megérintsen egyet is közülük, mert Ezékiel kohén volt.

 

Az éj első negyede (amikor a szamár ordít) feltörhetetlen dió.

 

Az idősebb Plinius aludni ment Stabiában, életének utolsó éjszakáján. Fürdőt kért, nem gondolt arra, hogy a római rendet befolyásolhatná a forró hamu. Az idősebb Plinius szokásai erősebbek a magmánál.

 

A várak sorsa, hogy ostrom alá vegyék őket. Addig nem lehet tovább menni. Pedig szabad az út Róma felé!

 

A Német Archívum kitartóan szaglászik a maradék Kafka kézirat után. Nem félnek attól, hogy ezek az írások apokaliptikusak, ha kedvük szottyan, hegyeket mozgatnak?

 

Ez a nap az élet kicsinyített mása. Egyetlen ragyogó nap.

 

Bujkálnom kell. A próbafülke közepén állok egy sámlin, elhúzott függönyökkel. Ha keresnek, csak a sámli lábait láthatják.

 

Hogy megörültem a kiolthatatlan lilaságnak, mely töményen fekete. A hipermangános lavór felett.

 

A kamasz fiú, akit leszúrtak, késsel a szívében a földre rogyott, ahol minden szikla vörösre volt festve. Lányok jöttek utána, bibliai sarúban.

 

Annyiféle fóbia van, felsorolni se tudom, de mindnek van neve.

 

A vagonban szárnyaszegett méhek hevertek egymáson, ahogy Román György járványképein láttuk. Nagyapám és nagyanyám a vagonsarkban gubbasztottak. Éltek.

 

A nyári felhőkön tükröződik az elérhetetlen béke.

 

A hegyesszög csúcsa felé tartok, ahol a szárai kezdődnek. A szárak szobafalakkal helyettesíthetők, a csúcs pedig szobasarokkal.

 

A múlt úgy áll bennem, mint a cement. Pedig, ha tudná, hogy vérzek!

 

Az üvegcserepeken való járásnak semmi következménye nincs. Első számú szabály: az üvegcserepeket nem szabad az útból elseperni. Az üvegcserepek az én szemlélőrojtjaim.

 

Szégyellős szarka, ahogy ügyetlenül megáll a havon.

 

Rilke: kis halál, nagy halál, banális halál, előkelő halál, saját halál, mások halála. Megvetés és arrogancia. Az elégiák filozófiája biblikus.

 

Régiek vagyunk, és nem születünk ujjá, de a történeteink ránk rakódnak, szálra keresztszál.

 

Irigylem a fák vakságát. Mikor a fából hajó lesz, néma bizakodása a habok közé kerül.

 

Simone Weil. Miközben a saját népe pusztul, a zsidó méreg terjedéséről beszél. Sápadtsága a szerzetesé, szeme alatt fagyöngy színű seb, melyből a halálos méreg buzog.

 

Kierkegaard szerint a világban vannak emberek és vannak zsidók. Persze, az Ószövetség szereplői, azok mások. „Ahhoz, mint a zsidóknak, megvan a bátorságuk, hogy egy egészen kicsikét meghamisítsák a pénzt”, (Kierkegaard: Vagy-Vagy,  Diapsalmata).

 

 „Ő tudja, miből vagyunk. Emlékszik arra, hogy porból vagyunk. Az ember napja, mint a fű. Kibukkan, mint vadvirág. Amint a szél átmegy rajta, és nincs többé. A helye se emlékezik rá”, (103 zsoltár 14-16).

 

A mezítlábas fiú után mentem, aki libákat őrzött. A domboldalt madárözön borította. Valaki azt mondta, ezek tengeri pelikánok. A karton céltáblák kezükkel a víz felé mutattak.

 

Ki kell lépni. Benn vagyok a tűzben. A perspektíva lángba borul.

 

Tüzérségi előkészítés, támadás előtt. A szél leple alatt a gyalogoskatonák rohamra indulnak.

 

Nincs mozgásszabadságom, rám rakódik a szodomai gipsz. Aki erre jár, Lót-né sorsára jut. Egyesek mély aknába zuhannak, mások kőoszlopokká válnak.

 

A fa törzsén az a helyváltoztató dudor gyermekhangot hallat.

 

Megfestettem Lesbos szigetét a magasból. Sikerült?

 

Istenhegyi út. Istenhegy. Apámmal a padon ülünk, ő ballonkabátban, autóforgalom még alig van, szegény emberek laknak a hegyen. 

 

Valami jelezte, hogy ott, azon a hegyen lakom majd én is, melyet az Isten Ábrahámnak mutat. Vajon éreztem a vállalkozás gyönyörűségét?

 

Uri Asaf