Fischer Botond prózája

Részletek

Fischer Botond 1982-ben született Nagykárolyban. Író, költő. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-néprajz szakon. Verskötete 2013-ban látott napvilágot Alsógolgota címmel a Kriterion gondozásában. Jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház sajtóreferense.

Az utolsó majális

Gyáva vagyok. Félek a kutyáktól, félek a veréstől, félek a betegségektől, félek a háborútól. És a gyávaságom ellenében kell megváltoztatnom a világot. Minden nap. A gyávaságom ellenében kell az irdatlan vastömegként létező világot valami szoborszerűvé kovácsolnom. Minden nap. A gyávaságom ellenében kell nekem tetsző kezesbáránnyá szelídíteni. Minden nap. És Zsuzsi tudja, hogy gyáva vagyok. Ez a legnehezebb, gyáván szeretni.

A majálison nem csak anarchisták vannak, együtt szerveztük a kommunistákkal és a szociáldemokrata munkásokkal. Van sör, ennek különösen örülök. Egy-egy üveget szorongatunk a kezünkben, kortyolgatjuk. István épp azt magyarázza Attilának és nekem, hogy az üres sörösüveget adjuk neki, mert meg lehet tölteni benzinnel, aztán egy összecsavart rongyot kell tenni bele: tökéletes fegyver.

Én leginkább a sült kolbászt szeretem, sok mustárral, hideg sörrel. Összeállunk négyen-öten, kisebb társaságok, megvesszük előre az ételt, amit kint megsütünk. A vegetáriánusok zöldségeket grilleznek, Zsuzsi miatt mi is tettünk brokkolit és gombát a rácsra. A sátrakat a dombon feljebb, az erdő szélén szoktuk felállítani. Itt nagyjából mindenki a szabad szerelem híve, a sátrak pedig kis szerelemszigetek. Nekem is könnyű egy-két szerelmes órára megjátszani a bátorságot. Könnyű és üdítő egy friss szerető testének tükrében kiegyensúlyozott, vicces és elragadó fickónak lenni.

Mi Zsuzsival összeházasodtunk, bár sokan kritizáltak minket, hogy ennek a formaságnak semmi értelme nincs. Talán nincs, de azt hiszem, mind a ketten úgy éreztük, hogy valamiféle ígéretet tennünk kell egymásnak, még ha nem is tudtuk, nem is tudjuk igazából, hogy mit is ígérhetnénk a másiknak. Talán Attilának lennének rá szavai, hogy esküszövegbe öntse a védőháló nélküli összetartozást. Nekünk nincsenek. A holtomiglan-holtodiglan formuláját mondtuk fel, de ezt a szavak nélküli ígéretet értettük alatta.

Össze-összeránduló gyomorral játsszuk az önfeledtséget ezen a majálison. A rendőrség miatti aggodalom, a razzia miatti kéjes félelem, hogy rajtakapnak minket, hozzátartozója minden találkozásnak. De most már azt is tudja mindenki, hogy a háború elkerülhetetlenné vált, hogy elkezdődtek a sorozások, hogy holnap némelyikünk a fronton ébred, és fölöslegessé válik a bajuszkötő, a töltőtoll, a reggeli forró fekete.

Engem különösebben nem zavar, hogy Zsuzsi lefekszik másokkal is. Van olyan, aki megtiltja a barátnőjének, hogy rövid szoknyát vegyen fel, hogy szóba álljon másokkal, és esténként talán le is mossa, mint az autóját. Én szeretem elnézegetni, hogy Zsuzsi milyen gyönyörű, szeretem, ha szépnek érzi magát, és nem érzem megalázónak, hogy a testét nem béklyózza meg, amíg el nem satnyul. Vagy egyszerűen csak szabadságnak mondott fájdalommal fizetem ki a saját szabadságom.

Tizennyolc hónapig tartó dopamintrip. István szerint ez a szerelem. A szervezet endorfint és dopamint termel, ezt a fiziológiai, belső drogozást azonban csak korlátozott ideig tudja egy másik ember katalizálni. A statisztikák szerint átlagosan tizennyolc hónapig. Ennyit tart. Erre a tizennyolc hónapra nem lehet családot alapozni. És azt hogyan lehetne elfogadni, hogy egy huszonöt éves férfi vagy nő a családalapítás aktusával elveszítse a szerelemhez való jogát?

Négyre jön a fotográfus, csoportképet készítünk, bár többen ellenezték, mondván, hogy a rendőrség kezére kerülve gyönyörű bizonyíték lesz majd ez a kép. Zsuzsi Demeterrel tűnt el az egyik sátorban. Szép, magas fiú, mostanság a feleségem szeretője. István közben befejezte a mondandóját a Molotov-koktélról, Attilával ücsörgünk, szorongatjuk a lassan felmelegedő sört, beszélgetünk, mindenről. Attilával nagyon jó beszélgetni. Tudom, hogy vonzódik hozzám, és tudom, hogy tudja, hogy én is szeretem, és tudom, hogy tudja, hogy már rég a szeretőm lenne, ha nem imádnám menthetetlenül a nőket.

Demeterrel kicsit más volt a helyzet. Azért is, mert a kezdetektől fogva mintha tőle tanultam volna a legtöbbet, mintha vele szerettem volna leginkább torokban lüktető szívvel elbújni valamelyik boltíves pincében, és csüggve odafigyelni arra, amit mintha tanításként fejtegetett volna ezeken az illegális gyűléseken. És azért is, mert seggbebaszta Zsuzsit, rögtön az első alkalommal.

Zsuzsival nem szoktuk vallatni egymást a másik szeretőjéről. De Demeterrel kicsit más volt a helyzet. Ágyban voltunk, meztelenül, és kifaggattam Zsuzsit a legapróbb részletről is. Elmesélte, mint egy forgatókönyvet, az egész szeretkezést. Elmesélte, hogy Demeter végül, utolsó jeleneteként seggbebaszta. Elmesélte, hogy az elején kifejezetten kellemetlen volt, aztán egyre jobb lett, egyre nedvesebb lett. Elmesélte az egészet, és nekem végig, míg az elbeszélést hallgattam, felállt a farkam.

Próbálkoztunk néhányszor az anális szexszel, de Zsuzsi nem lelte benne semmi örömét. Fájdalmasnak találta, értelmetlen perverziónak. Én nem erőltettem, különösebb gyönyört nekem sem nyújtott, nem vágytam rá feltétlenül. És soha nem csináltam egyik szeretőmmel se. Zsuzsi pedig élvezi Demeterrel.

István vett egy drónt. Kamerát szerelt rá, hogy légi felvételeket készítsen. Ez a drón a majális nagy látványossága és kedvenc játékszere, reggel óta itt röpköd a fejünk felett. Én is a csodájára jártam, reptettem egy kört az erdő felett. Én egy picinyke kamerával felszerelt poloskát szeretnék.

Közben megjön a fotográfus, közben Zsuzsi és Demeter is előkerülnek. Attila rendezi a kompozíciót, instruálja az embereket, ki hova álljon, üljön, feküdjön. Zsuzsi a jobb szélre ül, én az ölébe fekszem. Ő elnéz valahova a távolba, ki a képből, én egyenesen az objektívbe, fekszem az ölében, és semmi egyébre nem tudok gondolni, mint a kitágult ánuszára.