Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.