Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Költészet

Bordás Máté versei

Fotó: A szerző archívuma.

Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Krupp József a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Krupp József irodalomtudós, klasszika-filológus, kritikus, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, aki szerint az irodalom az, ami az olvasás során a saját horizuntonkon megképződik.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Mert ezek itt mind / köréd pakolt trópusi / idézőjelek.” – irodalmi folyóiratok szemléje 2024 tavaszán

Montázs: SZIFONline

A felkérés örömén felmarkoltam pár áprilisi, majd májusi lapot, hogy ezúttal nem a könyvtári lapozóban, nem is a boltban helyben fogom olvasni – ünnep, hogy haza is hozhattam mindegyiket. Aztán a felismerés, hogy rosszul emlékeztem, öt helyett hármat szokás szemlézni. Ez kevesebb megírandó szöveget, mégis több fejtörést jelent. Sebaj, kivételesen időben neki is láttam. Az egynapos csúszást persze már csak illemből is el szokás követni mint az „akadémiai viertel”-t. Hát így.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Didaktikus áthallások (fiktív kritika)

Fotó: Litmusz Műhely

Sörény Elek második kötete: csalódás. Ezt az első kötet fényében is megállapíthatjuk, amely még valamelyest reménykeltőnek volt mondható. Bár valóban mondani nem mondta senki, ugyanis nem olvasták sokan.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

mert a szükség nagy úr nagy hajlító hajlítók közt is a legnagyobb

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.