Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.