Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.