Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Jakab-Balogh Lilla versei

Fotó: Bánkövi Dorottya

A terapeutám szerint apakomplexus. / Apám szerint a terápia hülyeség

Bővebben ...
Műfordítás

Matteo Bussola (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A rozmaringot nem bántja a tél

Fotó: a szerző archívuma

Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

Bővebben ...
Költészet

Zsolnai György: Nem elérhető

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

írásban maradt a mélység nyaggatása

Bővebben ...
Költészet

Lesitóth Csaba versei

Fotó: @orsiornot

ja csak a békególya / meghozza a kivasalt üres kendőt

Bővebben ...
Próza

Papp-Zakor Ilka: Kirándulás

Fotó: a szerző archívuma

A Kiss-család gesztusait lehetetlen volt viszonozni, tudták a módját, hogyan tromfoljanak rám, bármit is teszek. Életvitelszerűen voltak jók.

Bővebben ...
Próza

Milbacher Róbert: P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez (részlet)

Fotó: a szerző archívuma

Csak Heydte látta a halottat, ő azonban életében nem ismerte Sándort, aki viszont az ő személyleírása alapján felismerni vélte, az nem látta a Heydte említette holttestet.

Bővebben ...
Próza

Sz. Szabó Ádám: A grízgaluska íze

Fotó: a szerző archívuma

Soha többet nem látta szüleit boldogan. Anyján állandó, ideges feszültség lett úrrá, mint aki arra számít, hogy minden pillanatban ráijeszthetnek, vagy bármelyik sarkon ott bujkálhat egy rabló. Apja épp ellenkezőleg, immár semmin nem tudta felizgatni magát. Mintha lelkének egy része már rég felröppent volna a földről, de teste továbbra is makacsul lehorgonyozta.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Csermely Mátyás: Mégis egy történetbe jutunk - 2025 novemberi, decemberi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Noha az egyetemi közegben óhatatlanul belefut az ember egy-egy nyomtatott lapszámba, tényleg csak belefut. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget nekik, hisz ezek általában folyosóra vagy könyvtárba kitett, két-három éves példányok, alig akad bennük pár ismerős név. Mondogatja is néha magának az ember, igazán elmehetne egyszer egy újságoshoz, vehetne egy friss lapszámot, elolvashatná az egészet, úgy ahogy az meg van írva. Vonatállomások újságosaiban és az Írók boltjában tett beszerző körök után, mikor megkezdi az olvasást, konstatálja, van jogosultsága ennek a formátumnak is, mert az (össze)olvasás során egy sokkal összetettebb élményt kap, igaz több figyelmet és időt szánt rá. Egyszóval rájön: nem is olyan nagy baj, hogy feleslegesen vett több, ezen szemléhez nem felhasználható folyóiratot, hiszen minden egyes szám más-más felfogásban működik, és ezek a világok remek lehetőséget adnak egy szabadlevegős merülésre a vállalkozó kedvű olvasónak.

Bővebben ...
Költészet

Fellinger Károly versei

Fotó: Görföl Jenő

A szépséges / Perszephoné sikolyát egyedül csak / Hekaté hallja

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.