Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Csermely Mátyás: Hat alma

Fotó: Zanati Réka

Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam.

Bővebben ...
Műfordítás

Santiago Rodas versei (f. Zahorecz Eszter)

Fotó: A szerző archívuma

A telepen / azt beszélik, hogy / valaki egymillió pesót talált / a szemétben

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Days Past Ovulation

Fotó: a szerző archívuma

Azt hitték, valami komoly bajunk van, amiatt utazgatunk folyton ide. Aztán amikor elmondtuk nekik, mi a dörgés, egyikük azt mondta, hogy menjünk el cigányasszonyhoz, mert biztos valami rontás okozza a dolgot. Volt, hogy mindketten nevettünk a hasonlókon, ma már azt sem tudom, mit gondoljak.

Bővebben ...
Műfordítás

Thomas Pynchon (f. Greskovits Endre): Ellenfényben

Még a kilencvenes évek végén, amikor a Drakula című regény miatt a vámpírizmus divatba jött, és ez lehetővé tette, hogy a vérszívók nyilvánosan engedelmeskedjenek az ösztöneiknek, Miskolci rájött, hogy egyáltalán nincs egyedül az elfajult ízlésével, hanem egy egészen kiterjedt közösség tagja. A budapesti telefonhálózat egy részét nyilvánvalóan ezeknek a hæmatofágoknak tartották fenn.

Bővebben ...
Költészet

Vasas Tamás: Orosz rulett

Fotó: A szerző archívuma

kis rózsaszín tütü a FAO Schwarzban

Bővebben ...
Költészet

Berényi Sarolta versei

Fotó: Szabó Róbert

viharban futott haza a mamám, / nehogy a lányát elkapja a ború

Bővebben ...
Műfordítás

Juli Zeh (f. Nádori Lídia): Nem egyezkedő tárgyalás

Fotó: Peter von Felbert

De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

Bővebben ...
Próza

Oravecz Imre: Alkonynapló II. (részlet)

Fotó: Szilágyi Lenke

Az érsebész pangó vérű lábvisszerembe szúrja az injekciós tűt, és valami oldatot fecskendez bele, mialatt megosztja velem nemzethalál-vízióját. Az érfal a kezelés következtében begyullad, összetapad, és állítólag teljesen felszívódik. Hetente ismétli majd, mert több ilyen erem van. Kivéve, ha látomása hamarosan beigazolódik, mert akkor nincs értelme az egésznek.

Bővebben ...
Költészet

Purosz Leonidasz: Jóslat, átszállással

Fotó: A szerző archívuma

megjavítani vagy / megsemmisíteni vagy legalább / eltitkolni Gerda elől

Bővebben ...
Költészet

Jakab-Balogh Lilla versei

Fotó: Bánkövi Dorottya

A terapeutám szerint apakomplexus. / Apám szerint a terápia hülyeség

Bővebben ...
Műfordítás

Matteo Bussola (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A rozmaringot nem bántja a tél

Fotó: a szerző archívuma

Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

Bővebben ...

Barlog Károly prózája

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendrédi író. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel látott napvilágot, a Forum és a JAK gondozásában, 2012-ben. 2015-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

 

Summertime

 

(ad notam Billie Holiday)

 

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogyan is ismertem meg Jankát. Az ember általában akkor ismerkedik meg vonzó nőkkel, amikor a legkevésbé sincs kedve ismerkedni. Amikor nyakig van a munkában, tesz-vesz, próbál túlélni, elmerül egy versben vagy regényben, a gondolataiban. Én valahogy már a kezdetektől úgy vagyok, hogy tudom, mikor kell kizárnom a világot, s hogy hová ildomos húzni a kerítést, amelyen át olykor azért önmagamból kitekinthetek. Ismerek embereket, akik sohasem is tudták, hogy mikor, mennyi kell másokból, így folyvást nehéz levegők járták át a mellkasukat, melyektől kapar és fáj minden sóhajtás.

 

Márpedig sóhajtani komoly dolog. Én tulajdonképpen sóhajtani szeretek a legjobban a világon – ezt mondtam Jankának a Rökk Szilárd utcán, aznap, amikor utoljára találkoztunk. Mentünk valahová. Úton voltunk, mely út aztán valahol félbeszakadt. Mert Janka olyan nő volt, akivel mindenhová csak elindulni lehetett. (Vagy talán csak a kiváltságosoké a megérkezés? Akkor, nincs mit cifrázni ezen, nem voltam kiváltságos. Pedig, istenemre, szerettem volna az lenni!)

 

A közös történetünket sem nevezhetném másképp, csak így: a készülődés. Valahová vagy valamire mindig (rá)készültünk. Egyszer például egy kiállítást indultunk megtekinteni. Miközben felkaptattunk a várba, csupa semmi történetekről beszélgettünk, melyek külön-külön egyikünket sem érdekeltek volna talán, de így együtt mégis a sajátjainknak tekintettük őket. Persze, a pénztárt épp az orrunk előtt zárták be, így a tárlatlátogató sztori itt véget is ért. Félbemaradt, mint az az este, melyben kásaként sűrűsödött össze minden aznapi élményünk: kevésbé ismert JA-versek, egy, a Budavári Siklóban készített interjú kellemes emléke, a közkút ingujjainkba csordogáló vize, egy kaparósorsjegy, mely a közös meggazdagodás gondolatával kecsegtetett és néhány rozéfröccs a Gieroban, ahol „szinte száz százalékra” ígértem a tulajnak, hogy valamikor ide még együtt visszatérünk.

 

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

 

Beszéltünk könyvekről, régi kapcsolatokról, meséltem neki a nőkről, akiket megírtam már, s akiket majd a jövőben megírhatnék. Ígéretet tettem neki arra, hogy róla soha nem fogok írni. Talán már akkor is éreztem, hogy vele mindent csak elkezdeni lehet, és én mindig is borzongtam attól, hogy egy történetet nem leszek képes befejezni, hogy valami, amit elkezdek, félbemarad. De kérdem most, van legalább egyetlen egy befejezett, lezárt történet kerek e világon?

 

Jankával mindenre csak rákészültünk. Arra is, hogy megosztjuk egymással az összes történetünket, mindent, ami valaha volt, és legfeljebb csak arról hallgatunk, amiről feltétlenül hallgatnunk kell. Egy közös ebéd alkalmával a családjáról beszélt. Nálunk anyai ágon csak szép nők születtek – így kezdte a meséjét. Mondtam volna, hogy erre ő a legjobb bizonyosság, de mindig is többre tartottam a szem simogatását, mint a nagy szavakat, a jól hangzó mondatokat, hát nem mondtam semmit, helyette a rizsszemekkel babráltam a villámmal. Aztán ez a történet is megszakadt, pedig tudom, hogy lett volna még mit mesélnie nekem.

 

Janka olyan nő volt, akivel minden történetet csak elkezdeni lehetett.

 

Pár hét volt vele a világ, s benne ki tudja mennyi időt tölthetett el Janka. Én meg azóta is, ha étteremben eszem, a fél adag ételnek is otthagyom a felét, fél korsó söreimet a barátaim lefetyelik, és még egy nyamvadt haikut sem vagyok képes tovább olvasni a nyolcadik szótagnál. Csak tudnám, ki fogja majd helyettem ezt a félbehagyott életet befejezni.