Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Lukács Flóra: El a tengerhez

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Ide, vissza

Fotó: Nemes Eszter

A vízben több tucat fekete, úszósapkás fejet véltem felfedezni. De rendesen elkolombuszoztam! Még a végére sem jutottam amúgy logikussá váló gondolatmenetemnek, ami megválaszolná a kérdést, hogy mi a fenéért hordanak az emberek úszósapkát az óceánban, mikor rájöttem, hogy azok nem emberek. Hanem fókák.

Bővebben ...

Szendi Nóra regényrészlete

Semmi, semmi értelme, de azért se retusálom magam a képből. Ha lenne cigim, volna ürügyem ácsingózni, kávéért viszont nem futhatok vissza, még elillan. Oldalvást biccentett fejjel nézelődöm.

Szendi Nóra 1988-ban született Budapesten. Az ELTE BTK magyar szakán 19. századi magyar irodalommal foglalkozott. Szerkesztő, író, kritikus, időnként rajzoló. A FISz-Apokrif könyvpályázatának egyik győztese. Zárványok című regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.

 

Retus

 

 

Január végén futottunk össze, az egyetemnél. Vizsgáról jövök, mára semmi dolgom, mindenki vizsgázik, vagy még a szilvesztert nyögi, nincs kivel elütni az órákat, amelyekből, különösen, mióta feleannyit alszom, ismét túltermelés van. Toporgok ilyenkor egy keveset a főépület előtt, hátha jön valaki, aki kapható egy automatás kávéra, persze miért jönne, vagy jön, de bár ne tenné, időhúzásból csíkhúzás lesz az alagsori klotyóban, olykor a Szabóervint is útba ejtem, ott tisztább a vécé. Skubizok jobbra-balra, mint akit megfigyelnek, egy tubákszippantásnyi paranoia, ez az elmúlt hetek ismeretében végülis rendjénvaló, azon is csak hivatalból akadok fönn, elvégre mégsem vagyunk őrültek, hogy a perifériámon gyakorta heverész elnyúlva egy fekete kutya.

 

Csak ezeket a Csuris benézéseket nem lehet megszokni. Effélét persze hosszas tisztulások mellett is produkál az agyad, amint különben az összes jól ismert érzékcsalódás és grátiszhaluztatás ott lapul a tarsolyában bárminemű rásegítés nélkül, nem is érteni olykor, akkor meg minek túlbiztosítani az ingersűrűséget. Összerezzenek, ám az önkéntelen rándulás csupán arra figyelmeztet, hogy ismét olyan, mintha: feltételes módban imbolyog az egész világ, nem kell bedőlni.

 

De. Úgy látszik, folyton ezt csinálja, tiszta Rontombontó, ing helyett az ónos esőtől csapott hótakaró fehér, a kabát viszont szürke, mint nagyjából minden december óta. Nem viselkedik vízióként, emberforma lény, épp azért annyira távoli, mert tapintható. Diskurál. Fogalmazzunk egy kevéssé precízebben, jópofizik. Pitizik, na. Csaj amúgy bagatell, matekfüzetben szerkesztett pofika, stréberül gyomlálgatott szemöldök, ha már festi a haját, miért pont barnára, sztenderdebb a sztenderdnél, az egésznek semmi értelme sincs.

 

Semmi, semmi értelme, de azért se retusálom magam a képből. Ha lenne cigim, volna ürügyem ácsingózni, kávéért viszont nem futhatok vissza, még elillan. Oldalvást biccentett fejjel nézelődöm, mint valami jámbor kretén, igyekszem feltűnésmentes kimódoltsággal feltűnni, frufrumban neonzöld sujtás integet biztatóan (ő persze azt mondaná, mi ez a szín már megint, aha, tavaszvárás, na hagyjál már a füves fasságaiddal), korzózgatok, legszívesebben amúgy buldózerként gyalulnám keresztül a picsát, no, de azért próbáljunk inkább valami csípőkilengést produkálni, csak finoman és nőiesen, úgy hírlik, az segít. Nem igazán. Véres kardként hordozgatom Csuri előtt profilomat (legalább valami smink rám van maszatolva, cserébe kicsit elhanyagoltuk a bajuszkarbantartást), de láthatatlan maradok, az lesz a vége, nyilván, hogy mielőtt az esővízbe mosódnék a megaláztatástól, becsülettel végigbolondozom a csodálkozó nahátozás futamait is.

 

– Mindegy, nekem lassan mennem kell – csicsergi a konfekcióbige, talán, mert nem kíván egy levegőt szívni olyan fehérszemélyekkel, akik tigriscsíkos bundában látogatják a tudomány templomát, és több szőr nő az arcukon, mint amennyi neki összességében tenyészik azon a szív alakú kis fejcsökevényén, de valószínűbb, hogy már amúgy is le akarta rázni Csurit. Az én deli szerelmesem hebeg-habog, a bizonyára roppant tartalmas beszélgetés folytatására utalgat heherészve, tényleg nem értem, miért kell mindig az egész arzenált felvonultatni, miért nem lehet kihagyni ezt az idióta, fejhangú, kislányos nyehegést, vagy legalább a szemöldököt rövidebb pórázra fogni, mielőtt letekereg az arcáról. Állok mellette, már eldönteni sem tudom, annyira kínos az egész, melyikünk miatt süllyedek lassan a felázott betonba, de végül rájövök, én leszek az, a mai balfaszságbajnokság győztese Irén, akit egy tömegtermelt csajnak sem kellő karikatúra koptat le.

 

– Mi a helyzet? – kérdezi Csuri egy csikket piszkálva cipőorrával.

Inkább vele mi a helyzet. Nem mondom, hogy velem micsoda, hiszen tudhatja jól a leveleimből, amelyeket nem kellett volna elküldeni, bár a legegyszerűbb lett volna meg sem írni, csak bekopipésztelni a korábbiakat. Látszik, hogy egy fikarcnyit se változtam, csupán a vegyszerpaletta szélesedett ki, nem a horizontom. Be vagyok szűkülve.

Tarhálok egy cigit, de annyira reszket a kezem, hogy alig sikerül kikaparnom a dobozból. Csuri nem segít, úgy rémlik, az ő keze is reszket, de lehet, hogy csak a kép rezonál, az egésznek mindenesetre semmi köze azokhoz az elfogódottságtól meg-megremegő szerelmespárkacsókhoz és piruló orcákhoz, amelyekről mostanábani holdra vonító magányomban ismét egyre gyakrabban olvasok. Irigylem ezeket a 19. századi fickókat: légyenek bár jezsuita papok, evangélikus szuperintendensek, orvosok, gazdák, fiskálisok, ránéznek egy sírkeresztre vagy egy romra, végighallgatnak egy mértékre szedett deklamációt a haza romlásáról vagy egy csalogány szívrázó daláról, és beindul a kollektív könnytermelés.

– Most megint valami bajod van velem? – kérdezem tompán és ügyetlenül.

Nincs neki semmi baja. Csak mostanában újfent jó élet van.

 

Jó élet. Mint valami kibaszott kis tüchtig paradicsomkert, ahonnan én kizárattam. Bizonygatom (bár a levelekben kimerítő alapossággal és nyilván kevés hitellel oda-visszacsócsáltam az egészet), hogy nem kötelező narkózni, egyetértek, sőt, ez az egész, amit műveltünk, szörnyű, így, ezzel a szóval, amit menten visszaszívnék, mihelyt Csuri szájából ismétlődik meg, nem úgy értettem, nem az volt szörnyű, de különben mindegy, Csuri telibe szarja, hogy értettem bármit is.

 

– Persze – helyesel oda sem figyelve, valamit a telefonján baszkurál –, majd megihatunk egy sört.

– Nem iszunk meg egyet most? – kérdezem reményvesztetten, talán csak azért, hogy egyértelmű legyen a pont az i végén. Hogy ne áltassam magam azzal, hogy ennek bármi köze van a jó élethez.

– Majd – nyomja el dekkjét Csuri. – Azt meg kell tervezni előre.

– Spontaneitás – csapom ki a kedvenc érvet lazának szánt mozdulattal, de kicsapásnak sem nevezhetni, legföljebb szánalmas odacsúsztatásnak, mintha valami paintben összedobott, komolyan vehetetlen névjegyet, ami úgyis a kukában landol, esetleg fogvájásra még használható. Fázósan szobrozok, lassan alig látszom ki műszőrhacukámból, fogyatkozó arcomon azonban még épp elég jól olvasható a kedvenc érv magyarázó lábjegyzete, miszerint a spontaneitás az, ami jelenleg a legtávolabb áll tőlem.

– Á – rázza fejét Csuri. – Most előre tervezés van.

 

Terveink közönyös arccal intenek búcsút egymásnak. Megyek a Moszkvára, mindig a Moszkvára megyek, ha elküldenek.