Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...

A Skype nem tud kapcsolatot létesíteni

Olyan szettben táncol, mintha fürdőruhában lenne, ezt mondta. Húzom tovább a térképet, egyre dühösebben, már száguldanak az országok a képernyőn, Dominikai Köztársaság, Bahama-szigetek, aztán már nem is látom, csak lököm, lököm magam alatt a földgolyót, mint a rollerező kisgyerek. Az Északi-sarkon áll meg alattam újra.

Tüttidütti.

Pú. Pú. Pú.

Azt mondta, gépnél lesz tizenegykor. Sárga a pötty a neve mellett, de lehet, hogy csak így állította be. A szülei miatt, hogy ne hívogassák folyton. Aggódnak érte, persze, én is aggódom érte. De megbeszéltük már százszor, felnőtt ember, tudja, mit csinál. Az ő élete, tud vigyázni magára, mindenki vegye tudomásul.

Mit volt mit tenni, tudomásul vettem.

Megy fel az öt kis szürke pöttyöcskén a fehér. Felmegy, eltűnik, megint felmegy, eltűnik. Az én képemtől megy az övé felé, amíg tárcsáz. Alul az én képem, vele, együtt, a Balatonon. Felül az övé, azon csak a két lábfeje látszik a Karib-tenger türkizkék vize előtt.

Pumm. Szétkapcsol. Sikertelen hívás.

Mindegy, kinyitok egy sört, gondolom. Lehet, hogy még nem végzett. Azt írta, hogy ami nálunk este tizenegy óra, az Barbadosban délután hat. Akkor van vége a műszaknak. 

Épp a hűtőt nyitom ki, amikor meghallom. Tű-tí-tű-tí, ti-tű-tí-tű-ti. Aki várt már nagyon Skype-hívást, az tudja, milyen érzést vált ki ez a hang, csupa libabőr lesz az ember. Rohanok vissza a szobába, felveszem. Kockás a kép, alig látom. Nem is hallok semmit.

- Hallasz?

Nincs válasz.

- Hallasz? – kérdezem újra. Közben a fülemre mutogatok.

Rázza a fejét.

- Várj! – mondom, felemelve a mutatóujjamat. Kihúzom a térmikrofont, visszadugom.

- Most hallasz?

Bólogat és mozog a szája, de nem hallok semmit.

- Húzd ki te is a mikrofont, és dugd vissza! – mondom.

Kihúzza, visszadugja.

- Most? – kérdezi. Végre hallom.

- Most jó!

- Jól van akkor – mondja.  – Bocs a késésért! Csúsztak a shiftek, meg egy másik helyen vagyok ma, vissza kell mennem mindjárt… rohantam, de csak…

- Semmi baj!

- Tessék?

- Mondom semmi baj!

- Ja jó… Jól vagy?

- Jól.

- Tessék?

- Jól!

- Oké, oké! Sok a munka?

- Nem vészes. És nálad?

- Hát…

- Mi hát?

- Őőő… most kicsit más lesz, mint eddig.

- Micsoda?

- Zsolti…

- Tessék?

- Hallasz?

- Igen!

- Én nem hallak! – mondja üveghangon.

A képe megmerevedik. Kikapcsolom a kamerát. Szarakodik a Skype, de legalább a hangját halljam. Még valami sercegést hallok, de aztán pumm, szétkapcsol.

Próbálom hívni. Tüttidütti. Pú. Pú. Pú.

Felveszi. Most egyből jó a kép meg a hang is.

- Szóval?

- Zsolti…

- Tessék.

- Van egy lehetőségem… átjönni a konyháról… a bárba.

- Milyen bárba?

- A második fedélzeten…. Van egy bár. Élőzenés.

- És mit kellene ott csinálnod?

- Hát… felszolgálni.

- És?

- Mit és?

- És jobban szeretnéd azt csinálni, mint a konyhán dolgozni?

- Naná… napi 25 dollárral többet kapnék.

- Akkor szuper! Annyival előbb itthon leszel!

- Szóval szerinted menjek?

- Persze!

Hirtelen megint nem látom. Nem is hallom. Tük-tük. Tük-tük. Probléma van a hívással, jelenik meg a felirat. Várjon, amíg megpróbáljuk helyreállítani a hívást.

- Halló! – szól bele. Kép nincs, de legalább hallom.

- Itt vagyok.

- Szóval… mesélj most te! Mi újság a városházán?

- Minden oké.

- Igen?

- Hát… igazából van egy-két probléma. De most nem akarom ezzel húzni az időt. Olyan kevés időnk van beszélni, akkor már valami kellemes témát inkább… szép hely Barbados?

Próbálom visszakapcsolni a kamerát, de nem megy. Nem látom az arcát, csak a profilképét. A két lábfejét a türkizkék háttérrel.

- Tessék?

- Mondom szép hely Barbados?

- Nem tudom, nem volt alkalmam kimenni a partra. De amit a hajóról láttam, az szép. Zsolti!

- Tessék!

- Szeretném, ha elmondanád a problémáidat. Azért vagyunk együtt…

- Jó, tudom, tudom. Szóval új főosztályvezető van, és azt hiszem, hogy két anyagot is újra kell csinálnom.

- És… sok melód volt benne?

- Igen. De azt mondták, hogy új irányvonal van, új stratégia… és hogy számoljam ki még egyszer ugyanazt, új változókkal.

- Szegénykém!

- Ráadásul jövő szerdára kell, a következő KT-re.

- Akkor… túlóra?

- Az bizony. De nem is az a baj, úgyse lenne más programom estére. Hanem…

- Hanem?

- Szakmailag nem bírom én már ezt, Kriszti. Teljes faszság az egész! A harmadik megvalósíthatósági tanulmányt írom meg ugyanarra a négy éve csúszó beruházásra, ráadásul minden szám légből kapott, a vágyaikat írják bele… én meg újra és újra azt érzem, hogy hülyét csinálok magamból…

- Zsolti…

- Legszívesebben kilépnék innen…

- Zsolti, akkor soha nem fizetjük vissza a hitelt!

- Tudom… tudom. Úgyhogy nagyokat nyelek. És csinálom tovább.

- Zsolti!

- Tessék!

- Nem hallak!

Probléma az internetkapcsolattal, jelenik meg az új felirat. Probléma van az Önök közötti internetkapcsolattal. Várjon, amíg megpróbáljuk helyreállítani a hívást.

Várok. Nem történik semmi.

Tedd le, próbállak hívni én, írja Kriszti a chaten.

Leteszem. Várok.

Tű-tí-tű-tí, ti-tű-tí-tű-ti. Felveszem.

- Halló!

- Hallasz?

- Hallak.

- Akkor jó. Zsolti…

- Tessék?

- Te… meddig mennél el?

- Hogy érted?

- A pénzért… hogy végre vissza tudjuk fizetni…

- Hát… ha lenne megkeresés máshonnan… piaci cégtől… akkor azonnal igent mondanék. Még ha tizenkét órákat is kéne dolgozni. De sajnos most nincs semmi. Minden cég leépít és kivonul.

- Értem…

- Talán… ha áthelyeznének a polgármester alá közvetlenül… akkor még többet hoznék haza… de még több békát kéne lenyelnem.

- És… vállalnád?

- Persze.

- Zsolti…

- Tessék?

- Hallasz?

- Igen.

- Én nem hallak… mindegy… kell mennem vissza… az étterembe. Az a helyzet, hogy… táncolni fogok.

- Hogyan?

- Nem hallak… de biztos azt kérdezed, hogy milyen táncot… hát… rúdtáncot.

- Kriszti!

- Nem lesz szex, ne aggódj… csak egy kis tánc… olyan szettben, mintha fürdőruhában lennék…

- Kriszti!

- Így még gyorsabban meglesz a pénz… ha jól számolom, havi 2600 dollár…

- Kriszti!

- Most mennem kell! Szeretlek! Ja, és holnap indulunk észak felé, Saint Vincent, Saint Lucia, Martinique… nézd majd meg a térképen! Csók!

Pumm. Szétkapcsolt.

A neve mellett a sárga pötty fehérre váltott. Kriszti, két lábfejével a nagy türkizkék előtt, nem elérhető. Megnyitom a Google Maps-et, beírom, hogy Barbados. Húzom a térképet, balra felfelé. Ott van Saint Vincent és a Grenadines-szigetek.

Havi 2600 dollár. Ez több, mint kétszer annyi, mint amennyit a városházán megkeresek, túlórával, külön béreltérítéssel, ruhapénzzel. Húzom tovább a térképet. Saint Lucia és Martinique. Kriszti…

Olyan szettben táncol, mintha fürdőruhában lenne, ezt mondta. Húzom tovább a térképet, egyre dühösebben, már száguldanak az országok a képernyőn, Dominikai Köztársaság, Bahama-szigetek, aztán már nem is látom, csak lököm, lököm magam alatt a földgolyót, mint a rollerező kisgyerek. Az Északi-sarkon áll meg alattam újra.

Szeretlek, írom Krisztinek a chatablakba. Majd elolvassa, ha véget ér a műszak.

 

Soltész Béla 1981-ben született Budapesten. Író, világutazó, PhD-hallgató, a FISZ tagja. Új könyve Rabszolgasors címmel látott napvilágot az Ab Ovo kiadó gondozásában, 2014-be