Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Misina

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is.

Bővebben ...
Költészet

Markó Béla versei

Fotó: Rab Zoltán

Egy városi kertben, a szinte / egymásba kapaszkodó házak között? / Felgyújtanánk a várost

Bővebben ...
Fotó: Ozsváth Zsuzsa

Piros

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.

Az nem lehet, hogy pár óra alatt eltűnjön a muskátliról a piros. Vagy összezárta szirmait, vagy valaki letépte. Végül is szakított már le neki fiú muskátlivirágot éjszaka, és a muskátli virága piros volt és a szirmok csak úgy mutogatták bibéjüket. Tehát az nem lehet, hogy a koraesti órákra hivatkozva a virág oly hamar nyugovóra térjen. Azt jelenti, valaki letépte a pirosat. Lesz min puffogjon a bérház földszinti nénije. A múltkor is puffogott, mikor ellopták a cserepes növényeit, majd kiírta egy táblára, hogy a tolvaj karja is száradjon el, ne csak az eltulajdonított növények.

Annak a fiúnak barátnője volt, miközben nekem udvarolt, gondolta. Végül is finoman a tudomására hoztam, hogy engem ez a dolog így nem érdekel. És ez sem fontos, ahogy tulajdonképpen a muskátli sem. Nem ez a fontos. Az emlékezés, mint szlalom-trükk, ürügy, az agy védekezési mechanizmusa bizonyos jelen idejű történések feldolgozhatatlansága ellenében – alkalmazkodik a körülményekhez; csal, mint a piaci árusok mérlege. Hogy pluszban vagy mínuszban, az egyén aktuális szadizmusától függ. És ha az egyén minden jelen idejű történést feldolgozhatatlannak ítél meg, és minden alkalommal inkább az emlékezést választja, kitér, feltúrja a romokat, és roppantul sajnálja magát, hogy nem elég, hogy ez is, de még amaz is milyen rossz volt, akkor már sohasem bízhat meg a piaci árusok mérlegében, mert mindig csalni fog, és öntudatlanul is a becstelen eladókat fogja választani vásárláskor, aztán puffoghat, hogy milyen nyomorult világ ez, hogy még a piacon is át akarják verni.

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon. Ezt addig ismételgették, amíg már alig nyílt kar, és alig is záródott. Amikor nyílt, tétován záródott; máskor meg mintha eleve beragadt volna a fogó, de azért némi rángatás után sikerült abszolválni a mozdulatot. Ez így ment egy ideig, aztán a rendszer bedöglött. Ebből a történetből sok magyarázó körülmény hiányzik, amitől érthetővé válna a rendszer bukása, és ha ez a történet emlék – mert az egyén fejében egy kitalált történet is múlt idejűvé válik –, akkor ez az emlékezet tagadása. Hol van már ettől a csaló mérleg, és hol van még ettől a csaló árus.

Talán mégsem mindegy a muskátli. A körülmények nem engedik. A néni és az eltulajdonított növények, a kiírás a táblán, igen, ezek fontosak. A piros, hogy erről miért jutott eszébe az az egykori fiú, és hogy az ’egykori fiú’ szókapcsolatból csak a fiú a fontos, és az, amit jelen idejűleg jelent. Most épp átmegy a szobán. Rizst főzni. A konyhaszekrényen pakolászik. Koccan egy fazék a fedővel. Most a vágódeszka koppan. Répavagdalás. Olajsercenés. Mit jelent ez a fiú. Levendulát tépett egy köztéri virágágyásból molyok ellen. Elvitte libegőzni. Elvitte óriás rántotthúst enni óriás körettel. Elvitte egy istentelenül ronda köztéri szobron hüledezni. Satöbbi. Nem ezt jelenti. A fiú ismét átmegy a szobán. Most süt a nap, holnap lezúz a vihar. Sok a törmelék. Újra és újra felépített ház. Felhőátvonulások, napsütés. Újra, és újra. Szavak, amelyek nem neki szólnak, de ő a megszólított. Szavak, amelyek lezúznak. Szavak, amelyek neki szólnak. Fekete, fehér. Igen, nem, talán. Szerelem, gyomorideg. Aknamező. Ne csak a növény, de a kezed is száradjon el, amivel loptál.

Ozsváth Zsuzsa (1992, Nagyvárad) költő, író, képzőművész. Részt vesz az Élő Várad Mozgalom projektjeiben, tagja a Fiatal Írók Szövetségének. Kötete: Előző részek (2020, FISZ)